SZÜLŐK
Az apának édes melegség öntötte el a szívét, ahogy a rózsaszín ágyacska
fölé hajolt. Karácsonytól húsvétig nem látta a kisfiát és most nem tudott
betelni a nézésével. Aranyhajától kis lábacskája harmatujjáig százszor is
összecsókolta már s végre belefektette az állát a vézna kis tenyerekbe.
- Hallom, milyen nagy legény vagy! - bólingatta a fejét nevetve. - Te
vagy az a híres, aki még éjszaka is mindig lármázol; hadd hallom, milyen
verssel tudod köszönteni édesapádat!
- Happá... pá... apa! - kacagott a gyerek, ahogy puha tenyérkéit
megcsiklandozta a szúrós szakáll.
- Istenem, milyen okos! - csudálkozott az apa és boldogan hintázta meg a
gyereket a feje fölött. Az meg szegényke sikoltozni kezdett és mire az apa
visszatette a patyolatvánkosok közé, akkorra már ellepte ibolyaszemét az
ijedtség harmata.
- Ó, micsoda szép szemek! - csókolgatta az apa a könnyeket. - Mennyivel
szebbek ezeknél a bolondságoknál!
Azzal kivett az úti táskájából egy bársonydobozkát és szivárványt szóró
drágaköveket csillogtatott meg a baba szeme előtt.
- Fogd meg, bogaram, fogd meg hamar! - ütögette meg a fiúcska kis orrát
az ékszer csöngőjével.
A gyerek kacagott, de nem nyúlt utána a cifraságnak. Szeme a kis
kristálytükörre volt szegezve, amelyik az ágya végében függött a falon.
- Nézze meg az ember, hát ilyen hiú kis legény vagy te! Tán a bajuszodat
szeretnéd már kipödörni? - nevetett az apa s odatartotta elé a tükröt. A
gyerek az után se kapott, csak nézett maga elé mereven.
- Te fiam! - kiáltott az apa rekedten s úgy érezte, mintha valami jeges
kéz összeszorítaná a szívét.
- Ap... pa... pa-papp-pa... - gügyögte a gyerek felágaskodva és tapogatva
kereste az ágy rácsát. Az apja az ölébe vette és sorra mutogatta neki a
kutyafejes botját, az óraláncát, a ceruzáját. A gyerek nem látta meg egyiket
se. Aztán odavitte a kalitkához, amelynek drótját örvendezve veregette a
kanári.
- Tyio-tyio-tyio-tincs!
- Pipi, pipi - repdesett a gyerek az apja karján és keresgetve nyújtotta
ki kis kacsóit.
- Hála Istennek - sóhajtott az apa, de már a másik percben megint a
kétség markolászta a szívét.
A nyitott ablakon át betűzött a nap. Az apa belenézett, elkapta róla
káprázó szemét, aztán odavitte a gyereket és fölhajtva az állacskáját,
belenézette a napba. Az ibolya szemek meg se rebbentek, hanem mereven
szegeződtek bele a vakító aranytányérba.
- Úristen, a gyerek vak! - hördült fel az apa. - Hogy nem írták ezt meg
nekem?
S már tántorgott ki a szobából, hogy kérdőre vonja az anyát, mikor
hirtelen megállította valami. Mintha valaki azt súgta volna a fülébe:
- Megállj, hiszen az anyja még nem is tudja! Bizonyosan észre se vette
még!
S mire az anya bejött, akkorra már tudott az ágy szélén nevetgélni a
gyerekkel s jókedvűen szólni a feleségéhez:
- Helyre kis legény ez, anyja, csak gyöngécske egy kicsit.
Az anya vézna, kis asszony volt, finom és gyönge, mint a hajnalka-virág s
úgyis borzongatta végig-végig valami rettegés, mint szél a hajnalka-virágot.
Az apa vidám szava mégis földerítette egy kicsit.
- Majd megerősödik az én kis madaram - szorította a szívére a babát -,
különb ember lesz még az apjánál is.
- Tudod, mit gondoltam? - szólt félénken az apa. - Beadnánk a legényt
valami gyereküdülő helyre. Tudok egyet, amelyiknek az orvosa jó barátom.
Csupa ilyen csöppségeket dajkál, mint a mi bogaracskánk. Erdőillat, friss
lég, napsugár egyszeribe megizmosítaná.
Maga se igen hitte, hogy az anya megválik a gyerekétől. Annál jobban
elcsudálkodott a gyors feleletre.
- Én nem bánom, ha te jónak látod - mondta lehajtott fejjel, de azért a
szeméhez emelte a kendőjét.
- Hála Istennek, nem sejt semmit - tette össze a kezét az apa örömmel.
A fiúcskát ő maga vitte a gyerektelepre. Mikor hazatért nem győzött vele
dicsekedni, hogy máris milyen pompásan érzi magát a gyerek odakint.
- Minden pillét, minden madarat meg akart fogni, amit látott - újságolta
anélkül, hogy a szava megreszketett volna.
Most meg az anya mondta összetett kézzel, hogy hála Istennek.
- Örülök neki, hogy nem sírt utánam - tette hozzá magyarázat gyanánt,
mikor az apa ránézett. - Alig várom, hogy láthassam szegénykémet.
- Az orvos jobbnak látná, ha nem látogatnád meg - felhősödött el az apa
homloka. - Attól fél, hogy azután nem lesz maradása, hazakívánkozik.
Az anya nem szólt semmit, de egy óra múlva már kikocsizott a gyerekhez.
Mikor hazajött, remegve borult az urára.
- Ne haragudj, de nem bírtam magammal! Aztán meg az orvosnak is magam
akartam a lelkére kötni, hogy vigyázzon a szemünk fényére. Tudod, milyen az
anyaszív?
Attól fogva aztán minden héten meglátogatták a kicsit, de mindig külön-
külön. S nem győztek egymásnak kérkedni vele, hogy hogy erősödik, szépül a
gyerek.
- Valóságos kis vasgyúró! - mondta az apa. - Láttad volna, hogy örült,
mikor a csörgője nyelét le bírta törni. Még a szeme is villogott örömében.
- De azt láttad volna, hogy tapsikolt, mikor a kalapomon a tollat
meglátta! Alig bírtam kiszabadítani a kacsójából! - tódította az anya.
- Ó, de jó neki, hogy semmit se tud! - fojtogatta ilyenkor a keserűség az
apát s mindig valami keresni valója akadt az íróasztala fiókjában.
Ősz vége felé egyszer azzal a hírrel jött haza, hogy nemsokára haza lehet
hozni a gyereket.
- Igazán? - rezzent össze az anya.
- Igen, azt mondta az orvos - mondta jókedvűen az apa. - Hát te nem
örülsz neki?
- Ó, hogy mondhatsz ilyet? - fakadt sírva az anya. Az apa pedig
engesztelőleg ölelte meg.
- Nekem most dolgom van Pesten, fiam. Két hét múlva visszajövök. Akkor
hazahozzuk a legényt.
S ezen olyan kedve támadt, hogy egész nap fütyörészett. Az anyán azonban
egyre jobban erőt vett a sírás s az apának is elfulladt a szava, mikor
búcsút intett az induló vonatról:
- Két hét múlva, fiam!
Mikor két hét múlva megérkezett egy híres szemorvossal, csodálkozott is,
örült is, hogy nem várja a felesége.
- Jobban szeretem így - mondta a szemorvos. - Ha eddig nem tudott semmit,
jobb ha most se tud. Legalább nem aggat a munkámban. Nem anyának való azt
látni.
- Mégis úgy elszorul a szívem. Rosszat sejtek - mondta az apa, ahogy a
telepre hajtattak.
Ott az orvos mosolyogva fogadta őket és erősen megszorította az apa
kezét.
- Nincs semmi baj, csak egy kicsit nyügös a fiúcska. Pár nap óta a
betegszobában tartjuk.
Sötét terembe vezették őket s csak az orvos suttogását hallották:
- Csak egy pillanatnyi világosságot!
Föllebbent a függöny sarka s az apa megtántorodott. Az ágyacska szélén
ott ült az anya, sápadtan, kimerülten, de nevető szemekkel. Fél karjával
átölelte a gyereket, másik kezével lehúzta szeméről a kötést.
- Nem szabad! - kiáltotta az orvos, de akkorra kivillantak az ibolyaszín
szemek s két gömbölyű kis kéz kapkodott a pesti orvos csillogó szemüvege
után.
- A-ti-te, a-ti-te!
Az apa zokogva borult térdre az ágy mellett.
- Az én kis vakom lát!
- Igen, már egy hét óta - mosolygott a teleporvos.
- Hála Istennek, akkor már rám nincs szükség - fordult oda a pesti
szemorvos az apához. Az anya pedig oda kapott az ura vállához:
- Hát te tudtad, ember?
- Húsvét óta tudom - tördelte boldogan az apa -, de te, te?
- Én karácsony óta tudom - mosolygott az anya, úgy, ahogy csak az anyák
tudnak mosolyogni.