Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

                                   SZÜLŐK

   Az  apának  édes melegség öntötte el a szívét, ahogy a rózsaszín ágyacska
fölé  hajolt.  Karácsonytól  húsvétig nem látta a kisfiát és most nem tudott
betelni  a  nézésével.  Aranyhajától kis lábacskája harmatujjáig százszor is
összecsókolta már s végre belefektette az állát a vézna kis tenyerekbe.

   - Hallom,  milyen  nagy  legény vagy! - bólingatta a fejét  nevetve. - Te
vagy  az  a  híres,  aki még éjszaka is mindig lármázol; hadd hallom, milyen
verssel tudod köszönteni édesapádat!

   - Happá...  pá...  apa!  -  kacagott  a  gyerek,  ahogy  puha  tenyérkéit
megcsiklandozta a szúrós szakáll.

   - Istenem, milyen okos! - csudálkozott az apa és boldogan hintázta  meg a
gyereket  a  feje fölött. Az meg szegényke sikoltozni kezdett és mire az apa
visszatette  a  patyolatvánkosok  közé,  akkorra már ellepte ibolyaszemét az
ijedtség harmata.

   - Ó,  micsoda szép szemek! - csókolgatta az apa a  könnyeket. - Mennyivel
szebbek ezeknél a bolondságoknál!

   Azzal  kivett  az úti táskájából egy bársonydobozkát és szivárványt szóró
drágaköveket csillogtatott meg a baba szeme előtt.

   - Fogd  meg, bogaram, fogd meg hamar! - ütögette meg a fiúcska kis  orrát
az ékszer csöngőjével.

   A  gyerek  kacagott,  de  nem  nyúlt  utána  a  cifraságnak.  Szeme a kis
kristálytükörre volt szegezve, amelyik az ágya végében függött a falon.

   - Nézze meg az ember, hát ilyen hiú kis legény vagy te! Tán a  bajuszodat
szeretnéd  már  kipödörni?  -  nevetett az apa s odatartotta elé a tükröt. A
gyerek az után se kapott, csak nézett maga elé mereven.

   - Te  fiam! - kiáltott az apa rekedten s úgy érezte, mintha valami  jeges
kéz összeszorítaná a szívét.

   - Ap... pa... pa-papp-pa... - gügyögte a gyerek felágaskodva és tapogatva
kereste  az  ágy  rácsát.  Az  apja az ölébe vette és sorra mutogatta neki a
kutyafejes botját, az óraláncát, a ceruzáját. A gyerek nem látta meg egyiket
se.  Aztán  odavitte  a  kalitkához, amelynek drótját örvendezve veregette a
kanári.

   - Tyio-tyio-tyio-tincs!

   - Pipi, pipi - repdesett a gyerek az apja karján és keresgetve  nyújtotta
ki kis kacsóit.

   - Hála  Istennek  -  sóhajtott  az  apa, de már a másik percben megint  a
kétség markolászta a szívét.

   A  nyitott  ablakon  át  betűzött  a nap. Az apa belenézett, elkapta róla
káprázó  szemét,  aztán  odavitte  a  gyereket  és fölhajtva az állacskáját,
belenézette  a  napba.  Az  ibolya  szemek  meg  se rebbentek, hanem mereven
szegeződtek bele a vakító aranytányérba.

   - Úristen,  a gyerek vak! - hördült fel az apa. - Hogy nem írták ezt  meg
nekem?

   S  már  tántorgott  ki  a  szobából,  hogy  kérdőre vonja az anyát, mikor
hirtelen megállította valami. Mintha valaki azt súgta volna a fülébe:

   - Megállj,  hiszen  az anyja még nem is tudja! Bizonyosan észre se  vette
még!

   S  mire  az  anya  bejött,  akkorra már tudott az ágy szélén nevetgélni a
gyerekkel s jókedvűen szólni a feleségéhez:

   - Helyre kis legény ez, anyja, csak gyöngécske egy kicsit.

   Az anya vézna, kis asszony volt, finom és gyönge, mint a hajnalka-virág s
úgyis borzongatta végig-végig valami rettegés, mint szél a hajnalka-virágot.
Az apa vidám szava mégis földerítette egy kicsit.

   - Majd  megerősödik  az én kis madaram - szorította a szívére a  babát -,
különb ember lesz még az apjánál is.

   - Tudod,  mit  gondoltam?  - szólt félénken az apa. - Beadnánk  a legényt
valami  gyereküdülő  helyre.  Tudok  egyet, amelyiknek az orvosa jó barátom.
Csupa  ilyen  csöppségeket  dajkál, mint a mi bogaracskánk. Erdőillat, friss
lég, napsugár egyszeribe megizmosítaná.

   Maga  se  igen  hitte,  hogy  az anya megválik a gyerekétől. Annál jobban
elcsudálkodott a gyors feleletre.

   - Én  nem bánom, ha te jónak látod - mondta lehajtott fejjel, de  azért a
szeméhez emelte a kendőjét.

   - Hála Istennek, nem sejt semmit - tette össze a kezét az apa örömmel.

   A  fiúcskát ő maga vitte a gyerektelepre. Mikor hazatért nem győzött vele
dicsekedni, hogy máris milyen pompásan érzi magát a gyerek odakint.

   - Minden pillét, minden madarat meg akart fogni, amit  látott - újságolta
anélkül, hogy a szava megreszketett volna.

   Most meg az anya mondta összetett kézzel, hogy hála Istennek.

   - Örülök  neki,  hogy  nem sírt utánam - tette hozzá magyarázat  gyanánt,
mikor az apa ránézett. - Alig várom, hogy láthassam szegénykémet.

   - Az  orvos jobbnak látná, ha nem látogatnád meg - felhősödött el az  apa
homloka. - Attól fél, hogy azután nem lesz maradása, hazakívánkozik.

   Az  anya  nem szólt semmit, de egy óra múlva már kikocsizott a gyerekhez.
Mikor hazajött, remegve borult az urára.

   - Ne  haragudj,  de  nem bírtam magammal! Aztán meg az orvosnak is  magam
akartam  a lelkére kötni, hogy vigyázzon a szemünk fényére. Tudod, milyen az
anyaszív?

   Attól  fogva  aztán minden héten meglátogatták a kicsit, de mindig külön-
külön.  S  nem győztek egymásnak kérkedni vele, hogy hogy erősödik, szépül a
gyerek.

   - Valóságos  kis  vasgyúró! - mondta az apa. - Láttad volna, hogy  örült,
mikor a csörgője nyelét le bírta törni. Még a szeme is villogott örömében.

   - De  azt  láttad  volna,  hogy  tapsikolt,  mikor  a kalapomon a  tollat
meglátta! Alig bírtam kiszabadítani a kacsójából! - tódította az anya.

   - Ó, de jó neki, hogy semmit se tud! - fojtogatta ilyenkor a keserűség az
apát s mindig valami keresni valója akadt az íróasztala fiókjában.

   Ősz vége felé egyszer azzal a hírrel jött haza, hogy nemsokára haza lehet
hozni a gyereket.

   - Igazán? - rezzent össze az anya.

   - Igen,  azt  mondta  az  orvos  - mondta jókedvűen az apa. - Hát  te nem
örülsz neki?

   - Ó,  hogy  mondhatsz  ilyet?  -  fakadt  sírva  az  anya.  Az apa  pedig
engesztelőleg ölelte meg.

   - Nekem  most  dolgom van Pesten, fiam. Két hét múlva visszajövök.  Akkor
hazahozzuk a legényt.

   S  ezen olyan kedve támadt, hogy egész nap fütyörészett. Az anyán azonban
egyre  jobban  erőt  vett  a  sírás  s az apának is elfulladt a szava, mikor
búcsút intett az induló vonatról:

   - Két hét múlva, fiam!

   Mikor  két hét múlva megérkezett egy híres szemorvossal, csodálkozott is,
örült is, hogy nem várja a felesége.

   - Jobban szeretem így - mondta a szemorvos. - Ha eddig nem tudott semmit,
jobb  ha  most  se tud. Legalább nem aggat a munkámban. Nem anyának való azt
látni.

   - Mégis  úgy  elszorul a szívem. Rosszat sejtek - mondta az apa, ahogy  a
telepre hajtattak.

   Ott  az  orvos  mosolyogva  fogadta  őket  és erősen megszorította az apa
kezét.

   - Nincs  semmi  baj,  csak  egy  kicsit  nyügös a fiúcska. Pár nap óta  a
betegszobában tartjuk.

   Sötét terembe vezették őket s csak az orvos suttogását hallották:

   - Csak egy pillanatnyi világosságot!

   Föllebbent  a  függöny  sarka s az apa megtántorodott. Az ágyacska szélén
ott  ült  az  anya,  sápadtan, kimerülten, de nevető szemekkel. Fél karjával
átölelte a gyereket, másik kezével lehúzta szeméről a kötést.

   - Nem szabad! - kiáltotta az orvos, de akkorra kivillantak az  ibolyaszín
szemek  s  két  gömbölyű  kis kéz kapkodott a pesti orvos csillogó szemüvege
után.

   - A-ti-te, a-ti-te!

   Az apa zokogva borult térdre az ágy mellett.

   - Az én kis vakom lát!

   - Igen, már egy hét óta - mosolygott a teleporvos.

   - Hála  Istennek,  akkor  már  rám  nincs  szükség - fordult oda a  pesti
szemorvos az apához. Az anya pedig oda kapott az ura vállához:

   - Hát te tudtad, ember?

   - Húsvét óta tudom - tördelte boldogan az apa -, de te, te?

   - Én  karácsony óta tudom - mosolygott az anya, úgy, ahogy csak az  anyák
tudnak mosolyogni.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.