A JÉGMACSKA
Én ugyan még sose láttam királyt új ruhában, de el tudom képzelni, milyen
kényesen sétálgathat olyankor, úgy napszállat felé a háza előtt. Körülbelül
úgy, mint Piros Palkó a kőrösi nagyutcában, ahogy a cudar téli időben
igyekszik kifelé a vasúthoz.
Fején vidrabőr sapka, selyembélésű, lábán bélelt csizma, csupa muzsika-
csikorgású, rajta prémes bunda, de olyan ám, hogy a prémjét tavaly ilyenkor
még farkas hordta bundának. No, de ez még nem nagy sor. Meleg sapkája,
bélelt csizmája, prémes bundája akárki fiának lehet. De kinek van olyan
levele, amilyent Piros Palkó szorongat a prémes bunda zsebében?
"Gyere ki, Palkó pajtás, szombaton estére az irtási majorba. Csengős
szánkóval várunk az állomásnál mind a hárman, Marci, Muki, Misike. Lesz
olyan dáridó, hogy még a Bodri is mákos rétest eszik. Csapunk olyan
varjúvadászatot a nyárfásban, hogy belesüketül hét falu."
Ha nekem ilyen levelet küldene valaki, ott is szaladnék, ahol nem
kergetnének, csakhogy minél előbb odaérjek. Bizony Piros Palkó is ugyancsak
szaporázta ám a lépést, nem is állt volna meg egy vak lóért. Esze-lelke ott
járt már az irtási majorban, szinte lőtte is már a varjút, mikor egyszerre
csak hangot hall a feje fölött:
- Miau, miau, miau!
Föltekint Piros Palkó, hát egy istenadta szegény kis cica gubbaszkodik a
feje fölött a háztető szélén, az esőfogó csatornában. Ő tudta, a jámbor,
hogy került oda, hanem azt már ő sem tudta, merre van a gyere le. Leugrani
nem mert, fölfelé menni nem tudott a süppedős hóban. Didergett az árva,
borzas szőrinek minden szála reszketett, ahogy keservesen miákolt. Nyilván
az édesanyját hívta. Az is lehet, hogy Palkóhoz folyamodott a maga nyelvén:
- Az Isten is megáld, kedves pajtikám, ha megszabadítasz!
Föl is villant a Palkó gyereknek a szeme, ahogy a cirmost megpillantotta.
Ezért már érdemes megállni, ha még olyan siethetnékje van is. Leguggolt az
útfélre, belemarkolt a hóba és sebtiben olyan kemény hógolyót gyúrt össze,
hogy akár Bécset meg lehetett volna vele ostromolni.
- Sicc te! - süvöltött a szegény cicusra s úgy fültövön találta bombázni
a megriadt kis jószágot, hogy annak egyszerre elment a kedve a miákolástól.
Lekapta a fejét a csatorna mögé, tán föl se emeli, míg az eső ki nem önti
onnan.
- Ezt látták volna az irtási varjúvadászok! - kevélykedett Palkó, hanem
egyben nekiiramodott az útnak is, mert a vasparipa már nagyon nyerítgetett
odabent az állomás udvarán. El is indult mindjárt, ahogy Palkó beugrott a
vonatba, bizonyosan csak őrá várakozott.
Mert mit is mondanának az irtási varjak, ha Palkó nélkül esnék meg holnap
a nagy vadászat!
Egymaga volt Palkó a vasúti kocsiban, nagy kényelmesen végigheveredett a
bőrdíványon. Azaz, hogy volt még ott egy igen hatalmas úr is: a hideg. Mikor
Palkó ki akart bújni a prémes bundából, a hideg nem engedte levetkőzni.
Inkább még a gallérját is fölgyűrette vele, csak a közül nézett volna ki
Palkó a havas világba, ha az ablak be nem lett volna fagyva. De bizony szőtt
arra tél olyan gyönyörű virágos függönyt, hogy a kőrösi takácsok álmukban se
csinálnak olyant.
Hanem itt-ott le volt kapargatva a jég az ablakból. Valami unatkozó utas
mulathatta magát vele, hogy a körme hegyével olyan macska-formát rajzolt a
befagyott ablakra. Még bajusza is volt neki, öt szál az egyik felől, három
szál az ábrázata másik oldalán. A farka akkorát kunkorodott, mint egy sós
kifli. Az egyik szeme már befagyott, hanem a másik még éppen elegendő nagy
volt arra, hogy ki lehessen rajta látni a fehér mezőkre, a nyargaló
sürgönykarókra, a világos ablakú őrházakra.
Egy darabig ezzel töltötte az időt Palkó, hanem aztán elunta a
mulatságot, hátradűlt a sarokban.
- Miai, miau, miau! - hallatszik egyszerre a nagy csendességben. Palkó
összerezzent s körültekintett a kocsiban. Nyoma se volt ott macskának sehol
se. Éppen csak a jégmacska hunyorgatott a fél szemével az ablakon.
- Miau, miau - hallatszott megint -, én beszélek, a jégmacska.
- Hát élsz te? - kérdezte Palkó csodálkozva.
- Majd mindjárt meglátod, mennyire élek! - nevetett a macska s abban a
percben akkorára felágaskodott, mint az oroszlán. Csillogott-villogott
minden szőre szála, csattogott-pattogott a farka, akár a karikás ostor.
- Ejnye, cicuskám - hízelgett neki Palkó - ha tudtam volna, hogy
összekerülök veled, hoztam volna neked a zsebemben egy kis déli maradékot.
Nagyon szeretem ám én az ilyen takaros kis jószágot, amilyen te vagy!
- Láttam az elébb, mennyire szereted! Úgy szereted, hogy hógolyóval
traktálod! - prüszkölt a jégmacska s a csészényi szeme akkorát villámlott,
hogy Palkó az ajtónak szaladt ijedtében. De sehogy se találta a kilincset,
pedig a jégmacska már a körmét mutogatta. Hirtelen lebukott a pad alá, de a
macska ott is rátalált s csúfolódva vicsorgatta rá a fogát.
- Sose bántom többet a macskákat! - nyöszörgött Palkó.
- Azt jól teszed, fiacskám - nevetett valaki a háta mögött - hanem azért
mégis csak ébredj fel, mert mindjárt ott leszünk az irtási majornál. Csengős
szánkóval várnak a pajtásaid, idehallik a csengése.
Palkó fölnyitotta a szemét; a kalauz állt mögötte, keltegette nehéz
álmából. Az ablakra nézett: csupa harmat volt az. Leolvadt róla a jégmacska
régen, nyoma se volt már neki.
Mire kidörzsölte a szeméből az álmot, megállt a gőzös. Ahogy leugrott
róla, a kalauz nevetve kiáltott utána:
- Sok szerencsét a varjúvadászathoz!
Én bizony meg nem tudom mondani, hogy esett Piros Palkónak másnap a
varjúvadászat. Hanem, hogy világéletében sohase bántja többet a macskákat,
arra akármelyiketekkel fogadok egy lyukas krajcárba.