NEKOPOGI KOVÁCS
Hiába kotorászok a mesetarisznyám fenekén, ma nem találok benne vidám
bohóságot. Elfogyott a tarka mese, kihullottak a mosolygó históriák. Egyre
csak a Nekopogi kovács története jár az eszemben. Úgy, ahogy tőle magától
hallottam néhány esztendővel ezelőtt.
Balogh Demeter lett volna a becsületes neve, de az egész falu
aranykovácsnak hívta a régi jó világban. Azért hívták így, mert aranyat ért
a mestersége. Egész nap búgott a fujtató, szállt a szikra, csattogott a
pöröly a kovácsműhelyben. Üllője előtt soha üres kézzel nem dologtalankodott
az aranykovács. Hanem akárhányszor éjszakával toldotta meg a nappalt, ha sok
volt a munka. Ennek örült ő nagyon, mert így gyarapodott a gazdaság. Volt
már háza, földje, szőleje s rakással az ezüst forint a ládafiában.
- Könnyű neki - mondogatták az emberek -, mert akinek olyan derék,
szorgalmas felesége van, annak játék az élet. Gondot felez, örömet kétszerez
a jó asszony a háznál. Hát még a kislánya, az aranyhajú Piroska! Angyalt nem
lehetne annál szebbet festeni az oltárra! Csak szereti a jó Isten ezt az
aranykovácsot!
De meg is érdemelte Balogh Demeter, hogy jól menjen sora. Szorgalmának
maga látta hasznát, emberségtudásáért mindenki szerette, jó szívét áldották
a falu szegényei. Szelídségre, jó kedvre, se volt neki párja. Egész nap oly
vidáman fütyörészett, hogy még a nótás rigó is megirigyelhette volna. S
mikor estenként letette a kormos bőrkötőt és ölibe vette a kislányát, míg a
felesége csendesen dúdolgatva vasalgatta a kis patyolatszoknyákat,
babafőkötőt, boldogan sóhajtott föl az aranykovács:
- Nincs tinálatok nagyobb kincs a kerek ég alatt.
De nem sokáig tartott Balogh Demeter boldogsága. Felesége meghalt.
Kivitték a jó asszonyt a temető szomorúfűzfái alá s magára maradt az
aranykovács az aranyhajú Piroskával.
- Kicsi virágszálam - gügyögött neki elfojtott sírással -, mi lesz most
már mibelőlünk?
- Ne félj, aputám - vígasztalta a csöppség -, főzöt én teneted levestét,
de a Bodjinak nem adunt belőle.
Parányi kezével összeszedte a műhelyben a vas reszeléket, a törött
patkódarabokat: azokból főz ő az apukájának finom csipedett leveskét. Az
apja pedig nekifordult arccal a falnak, hogy kisírja magát, de aztán megint
csak az üllőhöz lépett, hogy érne ő rá a sírásra, mikor úgy várja a munka?
És búgott a fujtató, szállt a szikra, csattogott a pöröly, de sose
fütyörészett többet az aranykovács. Temetői szomorúfűzfák tövébe az ő
jókedvét is eltemették.
Jajgató fájdalomnak legjobb altatója a munka. Most még ezerszer jobban
szerette a kislányát, mint azelőtt. Aranyhajú Piroska nőtt, növekedett,
egyre szebb lett testben, lélekben. Kacagásától csengett a ház, mint
madárszótól az erdő.
- Szemem fénye, aranyos pintyőkém - simogatta ragyogó haját az édesapja
-, mit szeretnél karácsonyra? Csengős nyulat, táncoló babát, égig érő
karácsonyfát?
- Nincs nekem kívánságom se egyikre, se másikra. Azt szeretném, ha az én
apuskám ne lenne mindig ilyen szomorú. Hanem nevetnél, danolnál te is, mint
a többi emberek.
De karácsonyra az édesapa még szomorúbb lett. Egyetlen Piroskáját
megfojtotta a torokgyík. Kivitték az aranyhajú Piroskát az édesanyja mellé s
a nagy üres házban egyes-egyedül maradt az aranykovács.
Ahogy a temetés napján bezárta a műhelyt, ki se nyitotta többet. Semmivel
a világon nem törődött többet. Emberek közé nem járt, a hozzámenőket nem
eresztette be. Földjét, szőlejét fölverte a gaz, eszébe se jutott neki.
Szerszámait a bezárt műhelyben belepte a rozsda s a falubeliek egész
elszoktak onnan. Nem hívták már aranykovácsnak, hanem Nekopogi kovácsnak.
Nem bánt ő semmit a világon. Telt, múlt az idő s ő egyre ott ült kis
szobájában s merően nézett maga elé. A tükör alatt volt fölakasztva a
kislánya arcképe, oda-odaállt eléje s elkezdett vele beszélgetni.
- Itthagytál. Nem szerettél. Aranyos pintyőkém, mi keresnivalóm van nekem
most már a világon?
Az arckép csak nézett, nézett rá, mintha mondani akart volna valamit.
- Ugyan mit akarhat, mit? - tűnődött a Nekopogi kovács.
De sehogy se találta el.
Egyszer aztán megértette. Csúnya, zimankós téleleji időben szokás szerint
üldögélt a szobában, mikor hirtelen rányitották az ajtót. Egy drótos tót
lépett be rajta, hátán batyuja, öliben nagykendőbe takargatva a kislánya.
Szánalom volt őket nézni. Szellős nyári gúnyájában, rongyos bocskorában
didergett a tót s gémberedett kezecskéjét félénken nyújtogatta ki kendője
alól a szép kékszemű, lenhajú kislány.
- Jó napot kívánom - köszönt alázatosan a drótos.
- Edd meg, ha jó - mordult rá haragosan a Nekopogi kovács.
- Kérek valami munkacska, drotoznyi, nagy jó uram.
- Ha csak ezt a rongyos életet össze nem foltozod - motyogta a kovács s
keserűen tekintett az arcképre.
Aranyhajú Piroska mintha szemrehányóan csóválta volna meg fejecskéjét a
képen. A kovács valamivel szelídebben szólt a drótoshoz:
- Mit jársz télvíz idején ezzel az ártatlan teremtéssel?
- Nagy baj érte engement - fakadt sírva a drótos - meghalt az enyim
felesig.
Nekopogi kovács hirtelen befordult a kamrába s kihozott egy nagy bundát.
- Jó ember - mondta a tótnak -, munka énnálam nem akad, hanem vegye föl
ezt a bundát. Ebben majd nem fázik.
Míg a drótos hálálkodva öltözködött, Nekopogi kovács megint a kamrába
motozott. A rossz csizmák közt válogatott, de egyik lyukasabb volt, mint a
másik. Aztán elmosolyogta magát s kifordult a szobába és lehúzta a lábáról a
csizmát. Odatette a tót elé:
- Nézze csak, atyámfia - rebegte szégyenlősen - ez a csizma nekem szűk.
Próbálja meg, jó lenne-e magának?
Szegény tót ember erővel kezet akart csókolni, ahogy belebújt a ruhába s
még az utcáról is egyre áldatta az Istennel a kovácsot. Ez meg odaállt az
arckép elé s nézte könnybelábadt szemmel, ahogy az arckép elkezd mosolyogni.
S hirtelen eszébe jutott valami a kovácsnak, utána szaladt a tótnak:
- Kerüljön csak vissza, barátom! Elfelejtettem valamit.
Mire visszajöttek, akkorra kiszedte a kovács a ládájából az aranyhajú
Piroska féltve őrizgetett ruháit. A jó meleg gúnyácskát, a bélelt kis
cipőket, a bodrosszőrű sapkácskát. S úgy felöltöztette a kis tót lányt, hogy
öröm volt nézni.
- Csupa grófkisasszony lette a Hanka - kacagott a drótos s mint a
záporeső, hullott a könnye, mikor elment.
A gazda pedig nagy, nagy melegséget érzett a szíve körül, ahogy odaállt a
kép elé:
- Jól tettem-e aranyos pintyőkém?
- Édes jó apám - ragyogott a kép.
Nekopogi kovács megint kinyitotta a műhelyajtót. És megint búgott a fúvó,
szállt a szikra, csattogott a pöröly. Amit keresett a kovács, mind a
szegények közt osztotta szét. Mikor meghalt békességben, derült lélekkel, az
egész határ szegénye megsiratta.