DARVAS PISTA FOGLYA
Mikor ezt a történetet először mesélte az édesapám, olyan jót nevettem,
hogy a könnyem is csurgott bele.
- Könnyű most nevetni, hékám - borzolta föl a hajamat édesapám -, de
mikor ez az eset megesett, akkor se sírni, se nevetni nem volt szabad
Magyarországon.
Nem ám, mert az a szabadságharc után volt. Akkor moccanni se volt szabad
a magyarnak a maga hazájában. Aki sírt, arra azt mondták, hogy a magyar
szabadságot siratja; aki nevetett, az bizonyosan annak örült, hogy majd
föltámad még a magyar szabadság. Tehát börtönbe dugták a sírót is, a nevetőt
is.
Lám, az öreg Darvas Pistát is becsukták, pedig az se nem sírt, se nem
nevetett, csak fütyült. Mégpedig azt se valami hegyesen, csak olyan szép
szomorúan. Mint ahogy az olyan elárvult öreg emberhez illik, aki a város
hajdúja volt a boldogabb időkben, most meg a város szegénye. Mert mikor a
német világ bejött, hajdúnak se kellett a magyar ember. Igaz, hogy nem is
ment volna, ha hívták volna se.
Lám, Darvas Pista is szemébe mondta a kerületi főnöknek:
- Nem lennék én még kiskirály se, ha a németet kellene szolgálnom.
A kerületi főnök úr valami morva ember volt s olyan szép neve volt, hogy
azt nyelvkitörés nélkül ki se lehetett mondani. Hroziancsiknak hívták volna
a jámbort, de Darvas Pista megmagyarosította a nevét.
- Hod merted te nekem pfütyölni? - szögezte haragosan savószínű szemét az
öreg hajdúra, mikor a fütyülésen kapták.
- Magamnak fütyültem én, nem másnak, nagyságos Rosszjancsi úr -
billentett egyet a vállán Darvas Pista.
Rosszjancsi úr intett az őrálló cseh katonáknak:
- Vigyetek gonosz lászadót temlecbe bele. Hadd pfütyölje makának három
napik.
Örült, hogy kitöltheti a bosszúját az istenadta emberen, de bizony nem
sokra ment vele. Harmadnap kieresztették Darvas Pistát, negyednapra már
megint ott fütyörészett a Hroziancsik ablaka alatt. De most már cifrázta ám,
mint szűcs a subát. Legédesebb álmából fütyörészte fel a nagy urat s észre
se vette, mikor már megint elejbe hurcolták a kakastollas katonák.
- Mit meksinálsz mekint, te lászadó? - acsarkodott rá Hroziancsik.
- Keresem a kenyeremet.
- Mit kereset? A kenyeret neket?
- No igen. Gondoltam, hogy ha valami szépen fütyülök, megin adat érte
ingyen kosztot a nagyságos Rosszjancsi úr.
Aközben pedig olyan nyugalommal fogta két marékra a nagy zászlós
bajuszát, hogy a főnök urat most már végképp elöntötte a pulykaméreg.
- Hod mersz te olyan lászadó pajuszt nekem hoszni.
- No, ne féljen, nagyságos Rosszjancsi úr, nem döföm meg vele. Mit
tehetek én róla, ha nekem bajuszt adott az Isten, osztán ilyen emberformájú
vagyok vele?
Rosszjancsi úrnak bizony hajat se sokat adott az Isten, a bajuszáról meg
végképp elfelejtkezett. Nyilván ez hozta olyan dühbe, hogy csak úgy
csattogott a foga a haragtól:
- Na majt amit az Isten adta, Hroziancsik elveszi.
Bizony elvette, mert mire Darvas Pista kikerült az utcára, olyan kopasz
szájú figura lett belőle, hogy minden kutya megugatta. Leborotváltatta a
Rosszjancsi a drága szép zászlós bajuszt, mégpedig szappan nélkül.
Egy hét múlva pedig bajusz nélkül járt a mi városkánknak minden embere.
Kidoboltatta Hroziancsik, hogy aki bajusszal találtatódik, az olyan lázadót
ő borotváltatja meg. De úgy ám, hogy soha többet ki nem hajt a bajusza.
Bolond világ volt akkor s akármilyen bolond volt a parancsolat, nem
lehetett azt kinevetni. Hroziancsik úr nagyfejű vendéget várt, valami német
tábornokot. S a bajusztalansággal akarta neki megmutatni, hogy milyen hamar
németté tette ő a mi szilaj magyar városkánkat.
A látogatás előtt való este beosont Darvas Pista a kerületi főnök úrhoz.
Az éppen a tükör előtt próbálgatta, hogy milyen szépen illik majd a
katufrékjára az az érdemjel, amit most bizonyosan megkap. Dühösen fordult
meg a Darvas Pista csoszogására, de az öreg hajdú titkolózva súgta neki a
szája szögletéből:
- Pszt ne üssön lármát, nagyságos Rosszjancsi úr! Egy gonosz lázadót
akarok föladni.
Rosszjancsi úr úgy megszelídült, mint a bárány. Saját kezével tessékelte
bele Darvas Pistát a nagy bársonyszékbe.
- Nagyon konosz?
- Ojjé! Akkora bajusza van, hogy egyik vége egy araszt a másiktól.
Rosszjancsi most már szivart is dugott a vén hajdú szájába.
- Nagyon feszedelmes?
- Bíz az még harap is, ha jó kedvében találják. Annyi fegyver van nála,
se szeri, se száma.
- Hat katonáfal fokatom el - borzongatta végig a hideg Hroziancsik urat.
- Hol található az a konosz lászadó?
- Hol itt, hol ott bújdosik, minden éjszaka másik háznál. Most a Sós
Pálék padlásán lappang. Hanem katonákat ne küldjön a nagyságos Rosszjancsi
úr, alássan kérem, mert azok vagy bírnak vele, vagy se. Elég leszek én neki
magam is. Én egyenesen a tömlöcbe csalogatom be, mert bennem nagyon bízik.
De már erre meg is ölelgette a nagy úr a szegény hajdút s még egy
vadonatúj aranyat is csúsztatott a zsebébe. Az embereinek pedig kiadta a
parancsot, hogy akit ez a jó ember idevezet, azt nyomban tömlöcbe vessék. De
akárki lesz is, de akármilyen késő éjszaka is.
A kerületi főnök úr gyönyörű szépeket álmodott azon az éjszakán. S mikor
reggel fölébredt, még nagyobb volt a gyönyörűsége. A hatalmas vendég
megérkezett s nem tudott betelni Hroziancsik úr magasztalásával, mikor egy
szál bajuszt se látott az egész városban.
- Az utolsó pajuszos lászadót az este fokattam el - hajlongott
Hroziancsik alázatosan. - Sok pájunk folt fele. De most már temlecben ül.
Lánc fan keszin-lábán, ekész pátran megnézhetjük.
A tábornok kegyesen megbillentette aranygalléros nyakát s a két úr
leballagott a tömlöcbe. Az ajtóban töltött puskás őr állt, annak azt mondta
Hroziancsik:
- Nisd ki a foklyot!
Az ajtó megnyílt, de a fogolynak a szeme úgy villogott a sötétben, hogy
egyik úrnak se volt mersze belépni. Hroziancsik harsányan bekiáltott:
- Lépj elő, konosz lászadó!
A harsány hangra kiugrott a tömlöcből a Sós Pálék nagy fekete macskája
fúva, prüszkölve s akkorát karmolt a tábornok úr lábaszárán, amekkora az
ilyen gonosz lázadótól telhet. Hroziancsik pedig láthatta, ha akarta, hogy a
fogolynak csakugyan hatalmas bajusza van. Egy arasztra esik egyik vége a
másiktól.
Csakhogy Hroziancsik nem látott semmit a szégyentől. S még abban az
órában úgy visszaszaladt Morvaországba, hogy tán képpel se fordult többet e
felé a bajuszos ország felé. Azt az utcát, amelyiken kiszekerezett a
városunkból, máig is Rosszjancsi sorának hívják.