AZ ASSZONYKIRÁLY
Apaffy Mihály erdélyi fejedelemről azt jegyezték föl az íródeákok, hogy
nagyon jókedvű ember volt, mikor haragos nem volt. Haragos pedig csak akkor
volt őkegyelme, ha az ország dolgát kellett intézni.
- Nehéz süveg a korona, nem hordhatom mindig a fejemen - ez volt neki a
szavajárása.
No, ami neki nehéz volt, bezzeg könnyű volt az a feleségének, híres
Bornemissza Annának. Nem volt az országnak olyan dolga, amibe a
fejedelemasszony bele nem ártotta volna magát. Néha még az országgyűlésen is
odaállt az ura trónja mögé s ő mosta meg helyette az erdélyi nemes urak
fejét.
- Haszontalan dibdáb népek vagytok, ti erdélyi urak. Bor, vadászat az
egész életetek. A munkával összevesztetek s holtig akarjátok vele a haragot
tartani.
Zúgtak-morogtak is az urak eleget, hogy így asszonykirály, úgy
asszonykirály, de hangosan szólni senki se mert. Legtöbbet pedig maga a
jámbor fejedelem hallgatott. Legföljebb azt cselekedte, hogyha már nem
győzte tűrömfűvel, akkor hátatfordított a fejedelmi palotának s hétszámra
oda vadászgatott a bodolai erdőkben.
Ott esett meg vele egyszer, hogy eltévedt a rengeteg közepén. Mentül
tovább kereste az utat, annál kevésbé tudott eligazodni.
Ahogy tévelyeg előre-hátra, egyszer csak fejszecsattogást hall valahol a
környéken. A hang után hamarosan oda is talált egy hatalmas öreg bükkfához,
amivel egy kisded székely ember birkózott nagy igyekezettel.
- Jó napot adjon isten, te szegény ember - szólította meg a fejedelem.
- Fogadj isten, vadász úr - biccentett rá a székely -, látod, milyen nagy
fába vágtam a kis fejszém. Nem is akarja fogni sehogy se.
- No hát akkor ne is veszkődj vele tovább - mosolygott Apaffy. - Adok én
neked ennél jobb munkát. Mennyit keresel, mire kivágod ezt a nagy fát?
- Egy máriás-huszast.
- No, én adok neked kettőt, ha kivezetsz az erdőből.
- Ki én, két huszasért akár Erdélyből is - örvendett a favágó. - Hanem
akkor szedjük ám a tenyerünkbe a lábunkat, mert nem macskaugrás ide a
bodolai út.
Ahogy aztán mennek-mendegélnek a bükkfák hűvösében, egyszercsak előhúz a
fejedelem a tarisznyájából egy kristálykulacsot s kortyant belőle egyet.
Megkínálja a favágót is, aki ugyancsak nyalogatja ám a száját a finom tokaji
borocska után.
- No még ilyet se kóstoltam életemben - ezt mondja. - Ugyan, vadász úr,
kiféle ember kegyelmed, hogy ilyesmivel él?
- Én bizony udvari vadász vagyok a fejedelemnél.
- No, isten éltesse a vadász urat, az is szép hivatal. Hát aztán meg van-
e legalább elégedve a szolgálatával?
- Meg én - nevetett Apaffy -, s azt hiszem, a fejedelem is meg van
elégedve énvelem. Nem olyan rossz ember ám az, amilyennek mondják.
- Dehogy rossz, dehogy rossz! - bizonykodott a szegény ember. - Nem
teremtett annál jobb szívű urat az isten, csak az a sárkány felesége ne
volna!
- Micsoda? - hüledezett Apaffy. - A fejedelemasszonyról beszélsz?
- Arról ám, arról a minden lében kanálról. Ő hordja a koronát a derék ura
helyett. Hát való az ilyen munka asszonyszemélynek? De hiszen majd
megmutatnám én, ki az úr a háznál, csak én volnék a fejedelem!
Bosszankodott is, mulatott is Apaffy a beszéden s nagyon örült neki,
mikor kiértek az útra, oda már oda is látszott a bodolai vár karcsú tornya,
azért elbúcsúzott az útmutatótól.
- No, innen már hazatalálok magam is, köszönöm az eddig való szívességed,
te szegény ember. Mi is a becsületes neved, hogy megemlegethesselek róla?
- Nekem bizony csak Szür Illés - mondta a favágó. - Itt a gunyhóm az
erdőszélben, nézzen be hozzám vadász úr, ha erre jár olykor, majd máskor is
elbeszélgetünk.
Azzal a favágó visszafordult, a fejedelem pedig fölkocogott a várba. Nem
a legjobbkor érkezett, nagyon rossz kedvben találta a feleségét. Adóért
küldött a török császár, azért csattogott-pattogott Anna asszony.
- Sohase láttam ilyen fejedelmet, mint te vagy - nézett haragosan.
- Már a csizmád is rég elvitte volna a török, ha éntőlem nem félne.
- Csitt asszony! - ütött az asztalra a jó Apaffy - mától fogva hallgass a
neved! Én vagyok az úr a háznál, ahogy Szür Illés barátom mondta.
- Hát az micsoda istenteremtése már megint? - nevette el magát a
fejedelemné.
- Az csak az okos ember, igaz ember! - bizonyította a fejedelem. -
Máskülönben favágó itt az erdőszélben.
No, Anna királynénak se kellett egyéb, másnap már színe elé hurcoltatta a
mokány kis székelyt és rákiáltott:
- No, Szür Illés, hát te vagy az a híres okos ember, igaz ember? Hát mit
mondtál te énrólam tegnap a bodolai erdőben?
Szegény Szür Illés nem volt se holt, se eleven, úgy megijedt. Alig bírta
kinyögni a választ:
- Mondtam, mondtam, amit mondtam - de hát utóvégre igazmondás nem
emberszólás.
- Hát az igazság lesz-e, ha én téged mogyoróhájjal megkenetlek?
A hajdúk már suhogtatták is a mogyorópálcákat, Szür Illés pedig nagyon
nekivörösödve vakargatta a tarkóját:
- Neked is igazságod lesz, asszonyom, de nekem is az lesz, ha
elagyabugyálom azt a nagy mihaszna vadászt, aki úgy beáztatott előtted!
Olyan ügyefogyott ábrázata volt pedig, mintha háromig se tudna olvasni.
De erre már Apaffy is kilépett a nagy szárnyasablak bíborfüggönye mögül.
Anna asszony pedig kacagva fordult hozzá.
- No, fejedelem uram, kelmed is megkapta most már a magáét. Mégiscsak
okos ember, igaz ember ez a Szür Illés. Meg is tesszük udvari favágónak.
Meg is tették s szókimondó Szür Illés haláláig híven szolgálta
fejedelmét, fejedelemasszonyát.