TÓBIÁS MESTER
Jó embereivel, hív szolgáival, válogatott nagy urakkal a Mátra széliben
vadászgatott egyszer Mátyás király. Űzték a szarvast, s dél idején
terebélyes fák árnyában jóízűen megették a cigánypecsenyét.
- No, most már hunyjunk egyet ebben a szép bársony fűben, urak -
heveredett le ebéd után a király. - Tóbiás mester majd vigyáz a lovakra, míg
mi szundikálunk.
Tóbiás mester olasz tudós volt s az eszével szolgálta a királyt. Szörnyű
okos ember volt, nemhiába mindig a könyveket bújta. Értett olyan nyelveken,
amiken semmi élő ember nem beszél. Megmondta, hogy ezer esztendővel ezelőtt
ezen meg ezen a napon nap sütött-e vagy eső esett. Tudta, hogy mért dong a
szúnyog és mért nem kukorékol a szamár. Tudott az mindent az égvilágon, mert
minden benne volt a nagy könyveiben, amik közül mindig magával hurcolt
egyet-kettőt.
Most is úgy belemerült az olvasásba a galagonya-bokrok alatt, hogy egy
szót se hallott a király beszédéből.
- Neked szóltam, mester - kiáltott rá Mátyás -, van-e kedved bojtárkodni?
Tóbiás mester akkora igent bólintott, hogy az orrára csúszott a hegyes
bársony süveg.
- Van, királyom, van. A lovak elolvasgatnak ebben a szép könyvben, én meg
ellegelgetek ebben a szép zöld mezőben.
Az urak elnevették magukat, aztán elszéledtek aludni. Tóbiás mester pedig
meg nem tudta érteni, hogy mit nevetnek most őrajta. Nagy mérgesen bújt
vissza a könyvébe s ki se gubódzott belőle addig, míg napáldozat táján a
király föl nem ébredt és össze nem kürtölte az urakat.
- Gyerünk, urak, gyerünk, megfőtt már azóta otthon a malackörmös
bableves.
Az urak talpra ugráltak, Tóbiás mester is becsapta a nagy könyvét és
megdörgölte a szemét:
- Mehetünk, királyom, mehetünk.
No, pedig nem mehettek. Tóbiás mester rosszul bojtárkodott: szőrin-szálán
elveszett a király fakó lova.
- No, híres bölcs, most add elő a tudományod! - ráncolta össze a
szemöldökét Mátyás. - Elveszett a fakó, te felelsz érte.
- Engedelmet kérek - tette az orrára a mutatóujját Tóbiás mester - nem
veszett az el. Azt mondja az írás, hogy a világon semmi se vész el. Megvan
az a fakó valahol.
- Süsd meg a tudományodat! - legyintett a király. - A lovat add elő
akárhonnan, vagy utána mehetsz magad is.
Nosza, a válla közé kapta a nyakát erre a nagy tudós s alázatosan
elsompolygott a lovat keresni. De a harmadik lépésnél visszafordult.
Könnyebb egy tűt megtalálni a szalmakazalban, mint egy lovat a Mátrában.
- Pardon-grácia fejemnek - somfordált oda a király elé - bizonyosan a
farkasok ették meg a fakót.
- Farkasok nyár derekán? - csóválta a fejét bosszúsan a király. -
Különben eredj utánuk, tudsz te a farkasok nyelvén is.
A kíséret elnevette magát, a mester pedig nagy morogva bebújt a sűrűbe.
Megzörgetett minden bokrot, megvallatott minden levelet s utoljára is
összekarmolászva, megtépett gúnyában borult a király elé:
- Egy életem, egy halálom, fejemet neked ajánlom, de a fakót nem találom.
- Sebaj no, mester - esett meg a király szíve az öreg Tóbiáson. - Én majd
fölülök a nádor lovára, a nádor az országbíróéra, az országbíró a
tárnokmesterére, a tárnokmester a kunkapitányéra, a kunkapitány a sereghajtó
hadnagyéra, a sereghajtó hadnagy a tiedre, te pedig hazakutyagolsz
gyalogszerrel vagy nádparipán, ahogy jobban esik.
Már éppen indulóban voltak, mikor egyszer csak közéjük toppan egy öreg
pásztorember. Szűre a vállán, bocskor a lábán, görbe bot a kezében,
illedelmes köszöntés a száján.
- No, mire végzik? - azt mondja. - Hazafelé igyekeznek?
- Igyekeznénk ám, ha kár nem ért volna - feleli rá a király.
- Kis kár nem nagy kár - azt mondja a pásztor.
- De nagy kár ám az, hogy a fakó lovam elveszett - magyarázta Mátyás. -
Nem találkoztál vele jártodban-keltedben, jó ember?
- Színét se láttam - nézett körül a pásztor -, hát aztán legalább
keresték-e valahol?
- Mindenütt, ahol nincs - kottyant bele mérgesen Tóbiás.
- Hát ott kell megnézni, ahol van - mondta komolyan a pásztor. - Meg kell
nézni a szarkafészekben.
Szép kerek szarkafészek ringatózott a legmagasabb nyárfa hegyében, arra
mutatott föl a pásztor, Tóbiás mester pedig elvihogta magát:
- Hihi! Lovat a szarkafészekben! No, még ilyet se hallottam életemben.
- Meg kell pedig azt próbálni, mester! - ütött a vállára a király, aki
egyszerre keresztül látott a szitán. - Mássz föl csak erre a fára, nézd meg
azt a szarkafészket!
Tóbiás mester csavargatta a fejét jobbra-balra. Mégiscsak furcsállotta,
hogy ő udvari tudós létére fára másszék. De a király olyan keményen biztatta
a szemivel, hogy jobbnak látta lerúgni a kordován csizmát s nekirugaszkodni
a fának.
Hosszú lábával egy-kettőre fönttermett s le is kiáltott csúfolódva:
- Szarka sincs ebben, nemhogy ló volna!
- Nono - szólt vissza a király -, nézz csak körül abból a fahegyből,
hátha látsz valami szépet.
Hát akkorát rikoltott a mester, mint egy erdő sárgarigó:
- Ne legyen Tóbiás a nevem, ha nem látom a fakót! Ott legelni, az
érparton, a másik erdőszélen!
Nem telt bele egy jó harapásnyi idő, már a fakón ült a király, de addig
el nem indult, míg kezet nem szorított a pásztorral.
- No, jó ember, többet tudsz egy regiment tudósnál. Tavaszra hozzád adom
iskolába Tóbiás mestert. Meg is fizetem érte a tandíjat előre.
Azzal elővette az erszényét, de biz abban nem volt egyéb egy
rézpolturánál.
- Sebaj no - nevetett a király -, itt hagyom zálogba a bicskámat!
Ezüst volt annak a vasa, arany a pántja, karbunkuluskővel kirakott a
nyele. Azóta se evett a magyar pásztor olyan bicskával paprikás szalonnát.