JÁNOS REMETE
Sok nagy úrnak a nevét elnyelte az idő, aki a Mátyás király udvarában
pusztította a kenyeret, de a János remetéét nem nyelte el. Pedig az bizony
nem sokat koptatta a budai vár aranyos küszöbét. Kint remetéskedett a budai
hegyek közt, azok közül a legmagasabbat máig is őróla nevezik János-hegynek.
Afféle mezítlábas remete volt az a János, mégis fél ország tele volt a
hírével. Azt tartották róla, hogy ésszel van tele a feje búbjától a lába
ujjáig. Még maga Hollós Mátyás is szívesen beszédbe ereszkedett vele, ha a
barlangja körül vadászgatott, pedig ő nem igen szokott észért a szomszédba
menni.
Egyszer a szemére is térítették az udvari urak a János remetéhez való
jóindulatát.
- Mért van az, urunk, hogy mindnyájunknál többre tartod azt a fatalpú
remetét? - kérdezték tőle zúgolódva.
- Azért, mert több esze van, mint mindnyájatoknak együttvéve - nevette el
magát a király. Fölzúdultak erre az urak, mint a kifüstölt darazsak. Maga
Mátyás is megbánta a nagy őszinteséget. Tréfával akarta elütni hívei
bosszúságát.
- Tegyünk egy próbát, urak! Idehozatom János remetét, hadd látom, ki
tudtok-e fogni rajta!
El is ment az aranyos hintó János remetéért, vissza is jött az aranyos
hintó, de János csak mögötte ballagott. Azt mondta, nincs ő megsántulva,
hogy kocsin járjon.
- Lenyelem a fejem, ha csúffá nem tesszük ezt az együgyű embert - súgta
oda az udvari kapitány az udvari könyvtárosnak, ahogy a budai remetét
meglátta.
Jánosnak csakugyan olyan ábrázata volt, mint aki háromig se tud olvasni.
Kopott ruhája kirojtozódott, kötéllel volt átkötve a derekán, borzas hajában
egy-két szénaszál is bújkált, a szemét pedig ijedten sütötte le, mikor a sok
nagyurat meglátta.
- Ne félj, szolgám - bátorította a király nyájasan -, azt akarják
kipróbálni az urak, mekkora a tudományod.
De bizony János erre a biztatásra sem mert föltekinteni s a nagytudományú
udvari püspök szinte restellt vele szóba állni. Csak úgy félvállról vetette
oda neki a kérdést:
- Hát azt tudod, ugye, atyámfia, hogy az Úristen mindent megtehet?
- Nem lehet biz az, püspök atyám - vágott közbe alázatosan János.
Lett erre nagy zúgás, maga Mátyás is összeráncolta a homlokát, a püspök
pedig haragosan kérdezte:
- Hát mit nem tehet meg az Úristen?
- Hegyet völgy nélkül ő sem teremthet - felelte szelíden János. De úgy
hátra húzódott erre a püspök úr, mint aki nagyon szeretné, hogy senki se
lássa meg. Annál biztosabb volt a dolgában az udvari könyvtáros. Az olyan
kérdést adott, amire maga se tudott volna felelni:
- Azt mondd meg, te remete, hol van a világ közepe?
- Éppen itt, ahol állok - felelt meg János -, ha nem hiszed uram, mérd
utána!
A tudós könyvtáros úgy ellépkedett, mintha mindjárt meg akarná lépni a
világ közepét. Annál hányi-vetibben állt elő az udvari kapitány.
- No, remete, én könnyűt kérdezek tőled. Olyant, amit mindenki tud. Azt
mondd meg, mi a különbség köztem meg a lovam közt?
- Semmi se, uram - felelte a remete gondolkozás nélkül.
Lett erre olyan nevetés, hogy a püspök úr is megbékült, meg a tudós
könyvtáros is, csak a várkapitány kapkodott kardjához.
- Sose bántsd azt a gyíklesőt, hívem - ütött a vállára Mátyás -, inkább a
kést-villát forgassuk helyette.
Azzal az egész udvar bevonult a nagy márványos ebédlőbe, hol csupa
arannyal volt fölterítve a nagy diófa-asztal. Jutott ott hely mindenkinek,
Jánosnak éppen a király mellett.
- Fogj hozzá, szolgám - merítette Mátyás a suhantott levesbe az arany
kanalát -, minden becsületes ember megeszi a levesét.
Ette volna ám szegény János, ha kanala lett volna, csakhogy azt
elfelejtettek neki adni. Mégpedig szántszándékkal felejtették el,
ahogy a sok nevetésre görbült szájról látta. Arra aztán ő is elnevette
magát, kétfelé tört egy kalácscipót, kiszedte a fehér belét, a hajával
meg úgy bekanalazta a drága jó levest, hogy öröm volt nézni.
Hamarább készen lett, mint a többi az arany kanállal. Akkor aztán
szépen kétfelé szakította a cipóhajat és utána küldte a levesnek:
- Minden becsületes ember megeszi a kanalát - hunyorított oda a királyra.
De senki se tudott ott többet enni a nagy nevetéstől s attól fogva senki
se vetette szemére Mátyásnak, hogy olyan sokra becsülte a nagyeszű János
remetét.