Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

                                JÁNOS REMETE

   Sok  nagy  úrnak  a  nevét elnyelte az idő, aki a Mátyás király udvarában
pusztította  a  kenyeret, de a János remetéét nem nyelte el. Pedig az bizony
nem  sokat koptatta a budai vár aranyos küszöbét. Kint remetéskedett a budai
hegyek közt, azok közül a legmagasabbat máig is őróla nevezik János-hegynek.

   Afféle  mezítlábas  remete  volt az a János, mégis fél ország tele volt a
hírével.  Azt  tartották  róla,  hogy ésszel van tele a feje búbjától a lába
ujjáig.  Még  maga Hollós Mátyás is szívesen beszédbe ereszkedett vele, ha a
barlangja  körül  vadászgatott, pedig ő nem igen szokott észért a szomszédba
menni.

   Egyszer  a  szemére  is  térítették az udvari urak a János remetéhez való
jóindulatát.

   - Mért  van  az,  urunk, hogy mindnyájunknál többre tartod azt a  fatalpú
remetét? - kérdezték tőle zúgolódva.

   - Azért, mert több esze van, mint mindnyájatoknak együttvéve - nevette el
magát  a  király.  Fölzúdultak erre az urak, mint a kifüstölt darazsak. Maga
Mátyás  is  megbánta  a  nagy  őszinteséget.  Tréfával  akarta  elütni hívei
bosszúságát.

   - Tegyünk  egy  próbát,  urak!  Idehozatom János remetét, hadd  látom, ki
tudtok-e fogni rajta!

   El  is  ment  az aranyos hintó János remetéért, vissza is jött az aranyos
hintó,  de  János  csak  mögötte ballagott. Azt mondta, nincs ő megsántulva,
hogy kocsin járjon.

   - Lenyelem  a fejem, ha csúffá nem tesszük ezt az együgyű  embert - súgta
oda  az  udvari  kapitány  az  udvari  könyvtárosnak,  ahogy a budai remetét
meglátta.

   Jánosnak  csakugyan olyan ábrázata volt, mint aki háromig se tud olvasni.
Kopott ruhája kirojtozódott, kötéllel volt átkötve a derekán, borzas hajában
egy-két szénaszál is bújkált, a szemét pedig ijedten sütötte le, mikor a sok
nagyurat meglátta.

   - Ne  félj,  szolgám  -  bátorította  a  király  nyájasan -, azt  akarják
kipróbálni az urak, mekkora a tudományod.

   De bizony János erre a biztatásra sem mert föltekinteni s a nagytudományú
udvari  püspök szinte restellt vele szóba állni. Csak úgy félvállról vetette
oda neki a kérdést:

   - Hát azt tudod, ugye, atyámfia, hogy az Úristen mindent megtehet?

   - Nem lehet biz az, püspök atyám - vágott közbe alázatosan János.

   Lett  erre  nagy zúgás, maga Mátyás is összeráncolta a homlokát, a püspök
pedig haragosan kérdezte:

   - Hát mit nem tehet meg az Úristen?

   - Hegyet  völgy  nélkül ő sem teremthet - felelte szelíden János. De  úgy
hátra  húzódott  erre  a  püspök úr, mint aki nagyon szeretné, hogy senki se
lássa  meg.  Annál  biztosabb volt a dolgában az udvari könyvtáros. Az olyan
kérdést adott, amire maga se tudott volna felelni:

   - Azt mondd meg, te remete, hol van a világ közepe?

   - Éppen  itt,  ahol állok - felelt meg János -, ha nem hiszed uram,  mérd
utána!

   A  tudós  könyvtáros  úgy ellépkedett, mintha mindjárt meg akarná lépni a
világ közepét. Annál hányi-vetibben állt elő az udvari kapitány.

   - No,  remete, én könnyűt kérdezek tőled. Olyant, amit mindenki tud.  Azt
mondd meg, mi a különbség köztem meg a lovam közt?

   - Semmi se, uram - felelte a remete gondolkozás nélkül.

   Lett  erre  olyan  nevetés,  hogy  a  püspök úr is megbékült, meg a tudós
könyvtáros is, csak a várkapitány kapkodott kardjához.

   - Sose bántsd azt a gyíklesőt, hívem - ütött a vállára Mátyás -, inkább a
kést-villát forgassuk helyette.

   Azzal  az  egész  udvar  bevonult  a  nagy  márványos ebédlőbe, hol csupa
arannyal  volt  fölterítve a nagy diófa-asztal. Jutott ott hely mindenkinek,
Jánosnak éppen a király mellett.

   - Fogj  hozzá,  szolgám  - merítette Mátyás a suhantott levesbe az  arany
kanalát -, minden becsületes ember megeszi a levesét.

   Ette volna ám szegény János, ha kanala lett volna, csakhogy azt
elfelejtettek neki adni. Mégpedig szántszándékkal felejtették el,
ahogy a sok nevetésre görbült szájról látta. Arra aztán ő is elnevette
magát, kétfelé tört egy kalácscipót, kiszedte a fehér belét, a hajával
meg úgy bekanalazta a drága jó levest, hogy öröm volt nézni.

Hamarább készen lett, mint a többi az arany kanállal. Akkor aztán
szépen kétfelé szakította a cipóhajat és utána küldte a levesnek:

   - Minden becsületes ember megeszi a kanalát - hunyorított oda a királyra.

   De  senki se tudott ott többet enni a nagy nevetéstől s attól fogva senki
se  vetette  szemére  Mátyásnak,  hogy olyan sokra becsülte a nagyeszű János
remetét.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.