A GYÖNGYÖSI TANÍTÓMESTER
Gyöngyös város ma is híres városa az országnak, de a Mátyás király
idejében még híresebb volt. Mégpedig arról volt híres, hogy sehol az
országban olyan foszlóbélű selyem cipót nem tudtak sütni, mint ott. Maga a
király is alig tudott vele eltelni, mikor legelőször ott járt. Meg is
kérdezte a bírót, hogy minek hívják azt a várost, ahol ilyen tündéreknek
való kalácscipót tudnak sütni az asszonyok.
- Biz ezt, királyom, Göröngyösnek hívják - vallotta egy kicsit
restelkedve a bíró.
- No, ezután Gyöngyös legyen a neve - parancsolta meg a király és
mindjárt belekészíttetett egy gyöngyösi cipót a vadásztarisznyájába. Azt
azzal a kívánsággal adta oda otthon a királynénak, hogy másforma kenyér sose
kerüljön többet az asztalra.
Maga gyúrta, maga szakajtotta másnap a királyné a kenyeret, még tán a
sütőlapátra is maga tette rá, de azért csak nem olyan volt az, mint a
gyöngyösi cipó.
- Kéz után keletlen, lapát után sütetlen - csóválta meg Mátyás a fejét s
egy hét múlva már megint benézett Gyöngyösre cipót enni. De már akkor nem
egyedül ment ám, hanem minden vadásztársát magával vitte, akikkel együtt
kergette a Mátrában az őzeket.
- Gyertek, urak, nézzétek meg, mit tudnak a gyöngyösiek - biztatta őket.
Meg kell adni, hogy a gyöngyösiek kitettek magukért. Bíborponyvából
húztak sátrat a nagy templom előtt, arany tálcán hordták föl a sok hízott
libát, selyem abroszra rakták a friss cipót, maguk meg csak a kerítés mellől
nézték, hogy töltik kedvüket a nagyurak.
No, azt meg kell adni, hogy azok is kitettek magukért. Öröm volt nézni,
milyen jó étvággyal hányták a sok jó ételt a gallérjuk mögé. Hanem azért a
királynak mégis megakadt a torkán a selyem cipó, mikor egy kopaszfejű, vén
embert meglátott a sokadalomban.
- Nini, Bálint tanítómester, te vagy az? - ugrott oda hozzá s úgy
megölelgette, hogy mindenki elbámult bele.
Bálint gyermekkori tanítómestere volt Hunyadi Mátyásnak. Gyönge kezében ő
igazgatta valamikor az írónádat.
- Bizony, neked köszönhetem, hogy most királyi pálcát forgatok a kezemben
- húzta oda a király az asztalhoz Bálintot. - Csakhogy rád találtam, többet
meg se válok tőled. Viszlek magammal Budára udvarmesternek.
No, egyéb se kellett a jámbor öregnek ennél a biztatásnál. Úgy felugrott
ijedtében, hogy Mátyás alig bírta visszatessékelni a helyére.
- Jaj, uram király, nem való vagyok én olyan nagy urak közé - mondta
szabadkozva. - Ki viselné akkor gondját a méhecskéimnek, meg a fodormenta
virágaimnak?
- No, jól van, Bálint tanítómesterem - nyújtott neki kezet Mátyás -,
akkor én látogatlak meg téged minden hónapban.
Bálint örült is ennek nagyon, hanem bezzeg elszomorodtak a gyöngyösiek.
- Mi lesz belőlünk, ha minden hónapban meg kell vendégelni a királyt
egész udvarával? - dugták össze a fejüket tanakodva. Utoljára aztán Bálint
mesterhez fordultak tanácsért.
- Okos ember vagy te, a királynak is te voltál a mestere, taníts ki
minket is - mondták neki.
Bálint barát pedig összehúzta a szemöldökét, aztán azt mondta a
gyöngyösieknek, hogy nem lesz semmi baj se, csak egy lovat szerezzenek neki.
Azzal kapta magát, föllovagolt Budára, ahol a király nagyon megörült neki.
- No, szolgám, mégis meggondoltad a dolgot, ugye? - akasztott le
mosolyogva a falról egy aranyláncot.
- Nem az kell nekem, uram - szabódott Bálint -, hanem törvény kellene.
- Micsoda törvény?
- Olyan törvény, hogy Gyöngyösön mindenki a maga kenyerét egye.
- No, az nem sokba kerül - mosolyodott el a király s mindjárt megíratta a
törvényt az íródeákjával, arany papírra, ezüst betűkkel, de már a pecsétet a
maga kezével nyomta rá, aztán pedig átnyújtotta a barátnak. - Használd
egészséggel addig is, míg meglátogatlak.
No arra nem soká kellett várni, mert egy hét múlva Gyöngyösön volt Mátyás
egész háza népével s az volt az első szava, hogy kisült-e már a gyöngyösi
cipó?
- Most nem szolgálhatunk vele - nevette el magát a bíró. - Azt mondja a
törvény, hogy mindenki a maga kenyerét egye.
Nem szólt a király semmit, de úgy elváltozott a színében, mikor a lovára
pattant, hogy a bíró egyszerre kétrét görnyedt ijedtében. Marasztalta volna
is most már a királyt tyúkkal-kaláccsal, de az csak nyargaltában szólt
vissza, akkor is csak annyit:
- Ne félj, bíró, visszajövök még!
Vissza is jött, de a fekete sereg élén, körülfogatta a várost katonáival
és kiadta a parancsot, hogy kő kövön ne maradjon benne, mert csúfot mert
űzni a király személyéből.
Volt is nagy ijedelmük a gyöngyösieknek. Egymás sarkát taposta a király
előtt a sok kegyelemkérő követség.
- Se irgalom, se kegyelem! - intette el őket maga elől a király.
Szegény gyöngyösiek megint az öreg Bálinthoz fordultak segedelemért.
- A te szavadra hajlik a király - könyörögtek neki. - Ha te megkérleled,
megkegyelmez a városnak.
Bálint mester nem is sokat kérette magát. Fölvette az ünneplő ruháját és
kiballagott a táborba. De alig lépett ki a város kapuján, mikor már hallotta
a király szigorú szavát.
- Ne fáraszd magadat, Bálint barátom! Királyi szavamra fogadom, hogy nem
teljesítem a kérésedet!
- Már én arról se tehetek, uram király - borult eléje az öreg. - Én még
csak arra kérlek, úgy pusztítsd el ezt a várost, hogy kő kövön ne maradjon
benne!
Mátyás nagyot nézett, aztán olyant kacagott, hogy egyszerre megvidámodtak
bele a gyöngyösiek.
- No, Bálint mester, te szépen kifogtál rajtam! - emelte fel az öreget. -
Ne félj, nem teszek most már semmi kárt a városotokban, csak a selyem cipót
ne sajnáljátok többet tőlem!
Csaptak is a kibékülés örömére olyan lakomát, hogy belefáradt az evésbe a
fekete sereg. S másnap olyan szekér aranyat küldött Mátyás a gyöngyösieknek,
hogy még a kuckóba is jutott belőle. Akkor kerekedett szárnyra az a
közmondás, hogy jó világ van Gyöngyösön, mert ott még a kutya is gyöngyösen
jár.