PÁVATOLL
Élt egyszer egy ország fővárosában egy igen-igen gazdag király, Sándor
volt a neve. Ennek a királynak nagy kedve tellett a vadászatban. Egyszer,
mikor jönne haza vadásztársaival a havasból; látja, hogy egy kopasz lófej
meghengeredik előtte az úton. Megparancsolja társainak, hogy törjék ízzé-
porrá. Megszólal a lófej:
- Hallod-e, te király, hat királynak a fejét veszem, s a tied lesz a
hetedik!
- Rajta, fogjátok meg? - parancsolta a király a társainak, s azok
felvették a lófejet, bevitték a városba, s a király parancsolatára a palota
ablaka alá hét singnyire beásták a földbe, hogy ne árthasson.
A legközelebbi éjen egy olyan terepély borostyánfa nőtt ki a lófőből,
hogy az ágai benőttek a palota ablakán, s belülről mind a négy falát
befolyták, szépen kivirágozva. Felkel hajnalban a király öreg anyja, s csak
elcsodálkozott azon, amit látott a palotában. Odamegy a fia ágyához s
felkelti:
- Kelj fel, fiam - így költögeti -, nézd csak, be szép, gyönyörű
borostyánfa növekedett az éjjel az ablakunk alatt, s még a házunkat is
betöltötte a virágaival.
- Ó, kegyes anyám - azt mondja sóhajtva a király -, ez nekem nem öröm,
hanem inkább szomorúság.
Felkel a király az ágyából, s kiadja a parancsot, hogy haladék nélkül
vágják ki a csoda-borostyánfát. Előszólítja a legszebb szobaleányt, s azt
mondja neki:
- Eredj sietve, hívj tizenkét fejszés legényt a városból.
Mikor a leány az ablak előtt elmegy, ki a kapu felé, megszólal a
borostyánfa:
- Hallod-e, te leány, a fejszés legények, tudom én, hagy eljönnek, s azt
is tudom, hogy kivágnak. Mikor a legelső belém vágja a fejszéjét, egy darab
forgács kiszökik a törzsökömből, te azt vedd fel úgy, hogy észre ne vegye
senki, s tedd a kebeledbe.
A leány eszerint cselekedett, kebelében hordozta a forgácsot, s olyan
csoda történt, hogy annak a csodaerejétől szült egy gyönyörű szép fiút.
Mivelhogy ritka szép volt, megkeresztelték Pávatollnak.
Mikor aztán ez a fiú nagyobbra növekedett, szépségéért, ügyességéért nagy
kedvébe esett a királynak. Vadászni is gyakran elvitte magával. Történt
egyszer, hogy így szólott hozzá a vadászaton:
- Te, látom, ügyes egy legény vagy, hozd el nekem Kócibár király leányát
feleségül.
Pávatoll másnap jó reggel el is indult a nagy útra. Mikor egy nagy
folyóvíz mellett mendegélt, meglátott egy roppant nagy halat a part felé
úszkálni. Odafordította a puskáját, hogy meglője, de a hal megszólalt:
- Megállj Pávatoll, ne lőj ide! Tudom én, hogy ahova most utazol, ott
nagy bajod lesz neked. Csak jöjj ide, szólíts engem, s én segítek rajtad.
Pávatoll visszaakasztotta a puskáját a nyakába, s továbbment. Egyszer
megpillantott egy nagy saskeselyűt a feje fölött lebegni. Célba veszi azt
is, hogy lelője, de a sas is megszólal:
- Megállj, Pávatoll, ne lőj ide! Tudom én, hogy ahova most utazol, ott
énnélkülem nem boldogulsz, csak gyere ide, szólíts engem, s én segítek
rajtad.
Pávatoll nem lőtte meg a sast sem, hanem tovább folytatta az útját. Mikor
egy cserjésbe érkezett, meglátott egy rókát egerészni. Arra is felhúzta a
puskáját. Megszólal a róka:
- Le ne lőj engem, Pávatoll, mert tudd meg, hogy mikor legnagyobb bajod
lesz, éppen én foglak téged kisegíteni a bajból - s így a rókának is
megmaradt az élete.
Pávatoll mindaddig ment hegyeken-völgyeken keresztül, míg nagy sokára be
nem érkezett Kócibár király fővárosába. Bement a királyhoz, ura nevében
köszöntötte, s elmondotta, hogy ő mi járásbeli volna.
- Haj, idegen ország fia - azt mondja a király -, olyan leányt, mint az
enyém, nem olyan könnyű elnyerni. Én meg nem tagadom a királyodtól, de neked
előbb nagy próbákat kell kiállanod, s ha azt ki nem állod, ne bízz benne,
hogy elnyered a leányomat.
- S mi leszen az a próba? - kérdezte Pávatoll.
- Csak az - feleli a király -, hogy neked úgy el kell bújni, akárhova is,
hogy a leányom téged meg ne kapjon.
Kimegy Pávatoll a király udvarából, s töri a fejét erősen, hogy mitevő
legyen. Egyszer csak eszébe jut a hal. Elmegy, s éppen azon a helyen, ahol
először találkozott vele, meg is találja.
- Tudom, mi bajod van - mondja neki a hal -, bújj csak be a torkomba, s
én úgy elrejtelek, hogy senki meg nem talál téged.
Így is történt. A hal felnyitotta szörnyű nagy torkát, Pávatoll szépen
besétált, s a nagy hal levitte őt a folyó fenekére.
Azt mondja a király a leányának:
- No, leányom, keresd meg Pávatollat.
A király. leányának egy olyan csodakönyve volt, amelyből ha csak
belenéztek is, akárkinek s akárminek a hollétét könnyen meg lehetett tudni.
A leány csak belepillantott s felkiáltott:
- No, atyám, megtaláltam, de jól elbújt, mert a folyó fenekén egy nagy
halnak a gyomrában van.
Kiteszi a nagy hal Pávatollat a szárazra, s Pávatoll a víz partjáról
egyenesen odasietett, ahol a nagy sast látta volt. Hát a sas ismét ott
lebeg. Azt mondja neki Pávatoll:
- No, te sas, mármost segíts rajtam, ha módod van benne, és bújtass el
engem valahova.
Alászáll a sas, hátára veszi Pávatollat, s elviszi őt a felhők háta mögé.
- Vajon hova lett el Pávatoll a hal gyomrából? - kérdi a leányától a
király.
A leány ismét elővette a bűvös-bájos könyvet, s addig nézegette, amíg
egyszer azt mondotta:
- Ismét megtaláltam, a hetedik felhőn felül egy sasnak a hátán üldögél.
A sas még egy darabig ott lebegett fenn, azután leszállott, s letette
Pávatollat a földre. Azt gondolta Pávatoll, hogy akár nyer, akár veszít, de
ő még egyszer próbát tesz a királynál. Be is ment a királyi udvarba, s ott
azt mondta neki a király:
- Már kétszer megtaláltunk téged, de harmadszor úgy elbújj, hogy meg ne
kapjunk, mert ha megtalálunk, nemcsak hogy a leányomat nem nyered el, hanem
még a fejedet is elveszíted.
Pávatoll igen elbúsult ezen, kiment az udvarból, s megkereste a rókát a
cserjésben. Elmondotta neki, hogy milyen nagy nehéz próbát kell kiállnia.
- Ne félj semmit - azt mondja a róka -, csak bukjál hamar keresztül a
fejeden.
Pávatoll általbukott a fején, s egy szép kis fürge mókus válott belőle. A
róka is általbukott a fején, s egy kereskedővé változott. Azután
meghengergőzött egy cserfa alatt, s amennyi falevél ott lehullva volt, az
mind cifra keszkenővé változott.
Fogta magát a kereskedő, hátára pakolta a sok keszkenőt, a mókust a
vállára ültette, s bement a városba. Megállott a Kócibár király kapuja
előtt, sátort vont, s árulni kezdette a keszkenőket. A mókus a kereskedőnek
hol a fején, hol a vállán, hol a keszkenőin szökdösött nagy vígan. Hírét
veszi a király leánya, hogy micsoda keszkenőket árul egy kereskedő a királyi
palota kapujában, s leküldi a szolgálóját, hogy válasszon ki egy szépet. A
szolgáló kifut, meglátja a mókust, nyomban visszajön, s elmondja a király
leányának, hogy be gyönyörű mókust látott játszadozni a keszkenőkön a
sátorban. A király leánya elkéreti a mókust a kereskedőtől, hogy amíg ő
árulja a keszkenőket, addig hadd mulassa magát vele. Ahogy ott mulatoznék,
azt mondja neki a király:
- Elég legyen a játékból, keressed Pávatollat.
Előveszi erre a leány a könyvét, keres benne, de nem talál, s azt mondja
a királynak:
- Én semmiképpen nem találom Pávatollat, az árnyékát jól látom, de őt
magát nem tudom kivenni, hogy hol van.
A mókus akkor éppen a leány ölében volt lesimulva, s egyet sem mozdult a
helyéből.
Nemsokára beküld a kereskedő, s kéreti a mókust, hogy neki tovább kell
menni, mert itt nem kel a portékája. El is ment a mókusával együtt, vissza a
cserjés mellé, s ott a mókust átbucskáztatta a fején, s lett belőle megint
szép ifjú Pávatoll, aki azelőtt volt. Azt mondja neki a kereskedő:
- Nézd, én adok neked egy iskátulyát, ebben egy légy van bezárva, ezt
vedd magadhoz, s hasznát veszed. A király az éjjel felöltöztet tizenkét
leányt, mind hasonlót a saját leányához, mind egyforma ruhába, s neked még
azt a próbát parancsolja, hogy válaszd ki közülük az ő leányát. Te csak
bocsásd ki az iskátulyából a legyet, az éppen a homlokára száll a király
leányának, s mikor hozzákap a légyhez, akkor fogd meg a kezét, s vezesd el a
többi leányok mellől - ezzel eltűnt a kereskedő, Pávatoll pedig bement a
királyhoz.
- Isten hozott - azt mondja a király -, hová tudtál úgy elbújni, eleget
kerestünk, de nem találtunk?
- Nem voltam igen messze - azt mondja Pávatoll -, mókus képében a leányod
ölében heverésztem. Most már a próbát kiállottam, már csak az van hátra,
hogy vigyem a leányodat.
- Ne siess - azt mondja a király -, holnap még egy próbát ki kell
állanod, akkor ha lesz valami a dologból.
A király másnap reggel sorba állíttatott az udvar közepén tizenkét
egyforma arcú és egyforma ruhájú leányt. Azok között volt az ő leánya is.
- No, válaszd ki az én leányomat a tizenkettő közül - azt mondja
Pávatollnak.
Pávatoll nézegetni kezdi a leányokat, s közben titokban kinyitotta az
iskátulyát, a légy kirepült belőle, s a király leányának a homlokára
szállott. A királyleány hozzákapott a jobb kezével, ekkor hozzájárult
Pávatoll, megfogta a kezét, elvezette a többi mellől, s azt mondta:
- Gyere, mert te vagy az, akiért én olyan sokat fáradtam, csak készülj, s
indulj velem.
Egész nap a készülettel telt el. Másnap elindultak cifra szekéren, nagy
pompával, s mikor egy sík mezőn mennének keresztül, látják, hogy egy kútra
seregesen özönlik a nép. Megállnak mellette, s megkérdi az új menyasszony
egy vízvivőtől, hogy miféle víz van abban a kútban, hogy azt olyan sokan
ostromolják.
- Ennek élő-haló víz a neve - felelik neki -, s ennek olyan ritka nagy
ereje van, hogy aki véletlenül hal meg, ha igen öreg nem volt, ebből csak
megfecskendezik, s mindjárt feltámad.
A menyasszony merített egy korsóval a vízből, feltétette a szekérbe, s
folytatták útjukat.
Mikor hazaérkeztek, meglátja Sándor király, hogy Pávatoll az új
menyasszony mellett ül a szekérben. Szörnyű haragra lobbant, s meg akarta
ölni, de megtürtőztette a haragját ezúttal.
Egy óra múlva gazdag rakott asztal mellé ültek, hat idegen király volt
jelen, akiket Sándor király meghívatott vendégségbe. Mikor felkeltek
jóllakva az asztal mellöl, azt mondja Sándor király Pávatollnak:
- Készülj a halálra, mert meg kell halnod!
Szegény Pávatoll azt sem tudta, hogy mit tegyen ijedtében. Mentegetni
kezdte magát, hogy ő csak azért ült a menyasszony mellé, mivel nem volt
máshol hely a szekérben, s különben is ő volt a kikérő násznagy. A
jelenvoltak közül senki sem sietett mentségére az új királynén kívül, de az
is mindhiába, mert Sándor király kirántotta a kardját, s lecsapta Pávatoll
fejét.
A nagy vigasság nagy szomorúságra változott, s elindult a vendégsereg,
hogy kivigyék Pávatollat a temetőbe. Mikor oda kiérkeztek, azt mondja az új
királyné, hogy tegyék le a koporsót, nyissák fel, hadd lássa meg még egyszer
azt, aki olyan sokat fáradozott érette.
Minthogy kedves volt a királyné, engedtek a szavának, letették a
koporsót, s fel is nyitották. A királynénak kezében volt egy butélia
megtöltve élő-haló vízzel, azzal megöntözte a halottat, s csak elbámult
mindenki, mikor látták, hogy Pávatoll egyszer csak talpra állott.
Pávatoll, hogy felkelt a koporsóból, felkapta a kardját, mert az is
melléje volt téve, s azt mondta Sándor királynak:
- No, háládatlan, tudd meg, hogy mikor jöttél a vadászatból a havasról,
én mondottam neked a kopasz lófőből ezeket a szókat: "Hat királynak a fejét
veszem, tied lesz a hetedik." Te az énbelőlem kinőtt borostyánfát
kivágattad, s minden ágával együtt tűzre rakattad, s engemet, aki, hogy jó
feleséget hozhassak neked, kockára tettem az életemet, s ezer veszély közt
forogtam, elveszejtettél minden ok nélkül. Most már itt az idő, hogy
meglakolj mindezekért, amit énellenem cselekedtél.
Ahogy ezeket elmondta, csak hirtelen elvágta a hat királynak a fejét, s
utánuk a Sándorét, s behányta őket a kiásott sírba, azután megfogta a
királyné jobb kezét, s azt mondotta:
- Gyere, menjünk haza, én a tied s te az enyém vagy. Tudom, jól tudod,
mennyit szenvedtem, s mennyit fáradtam éretted.
Ezzel hazamentek, beszállottak a királyi udvarba, s ott nagy bőségben s
békességben éltek együtt holtuk napjáig.