A CSUDAMADÁR
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony. Az a
szegény asszony olyan szegény volt, hogy nem élhetett semmiképpen, hanem
elment virágokat szedni, s a patikában eladta. Szedegette a szegény asszony
a füveket s a burjánokat, s közben azon gondolkodott, mit mondhatna valamit
a patikáriusnak, hogy jobban eladhassa. Amikor így gondolkoznék, egy
madárkára akadt a bokorban. Meg is fogta, s akkor egy vékony hang azt
kiáltotta:
- Vidd el a királyhoz, az megveszi, s ha megeszi a király a madárka
zuzáját, minden éjjel két zacskó aranyat kap a feje alá.
A szegény asszony el is vitte a madárkát a királyhoz. Azt kérdi tőle a
király:
- Miért hoztad, te szegény asszony, ezt a madárkát énhozzám?
A szegény asszony azt felelte:
- Ez eladó, felséges uram.
- Mit kérsz érte?
- Csak száz forintot.
- Ó, az igen drága - azt mondja a király.
- Vagy nem, felséges király - feleli a szegény asszony -, mert ha
felséged ennek a zuzáját megeszi, minden éjjel két zacskó arany lesz a feje
alatt.
A király megvette a madárkát, de az asszonynak azt mondotta, hogy ha igaz
nem lesz, amit mondott, fejével játszik. A madárkát a szakács kezére adta, s
azt mondta:
- Te szakács, süsd meg nekem délebédre ezt a madárkát, de úgy ügyelj,
hogy ha a zuzája elvész, fejedet vétetem.
A szakács mindjárt megmejjesztette a madarat, s nyársra húzta.
Volt a királynak egy fia és egy leánya, akik iskolába jártak. Délben,
mikor az iskolából hazajöttek, igen erősen meg voltak éhezve, mert az
iskolába kenyeret nem vittek volt, s mikor hazaértek, mindjárt a konyhába
futottak. A szakács egy kötény forgácsért kiment az udvarba. A két gyermek,
hogy a konyhában senkit nem talált, a madárka szárnya alól a zuzát
leszakította s befalatozta. A szakács mikor behozta a forgácsot, csak
elrémült, hogy a zuzát nem látja. Mitevő legyen már most, mert vége az
életének! Gondolkozni kezd, s eszébe jutott, hogy van az udvarban egy kotló
is csirkékkel, s a csirkék közül egyet szaporán megfogott, megmejjesztette,
a zuzáját kivette, a madár szárnya alá húzta, s így beadta a királynak.
Megeszi a madarat a király, s még jókor este, hat órakor lefeküdt, s
reggel hét órakor felkelt, de semmit sem talált a feje alatt. A
királykisasszonynak volt egy belső szolgálója, a királyfiúnak pedig egy
inasa. Ezek a királykisasszony feje alatt is, a királyúrfi feje alatt is egy
zacskó aranyat találtak. Nyomban befutottak a királyhoz, s elmondották, hogy
mit leltek. Erre a király mindjárt összehívatta a tanácsosokat, s előadta az
egész dolgot. A tanácsosok előhívatták a király szakácsát, s megkérdezték,
hogy miféle zuza volt, amit a királlyal megétetett. A szakács azt felelte:
- Az bizony, jó uraim, a madár zuzája volt.
De mikor a tanácsosok megmondották, hogy mi történt, ő is csak
megvallotta, hogy amíg forgácsért járt, azalatt az úrfi és a kisasszony
megették a madár zuzáját, s ő ijedtében helyébe tett egy csirkezuzát. Erre a
tanácsosok halált mondtak a szakács fejére. De volt a tanácsosok között egy
ősz fejű, s az így szólott:
- Hohó, uraim, a szakács nem bűnös! Neki, hogy tüzet tehessen, forgácsért
kellett menni. A gyermekek a bűnösek, akik a zuzát ellopták, azok haljanak
meg!
A tanácsosok tehát halálra ítélték a gyermekeket, hogy akasszák fel őket.
Mikor kivitték a gyermekeket az akasztófához, a nép nem várta meg, hogy
felakasszák őket, mert sajnálta a gyermekeket, s az akasztófánál csak a
gyermekek s a hóhér maradtak. Akkor két gerlicemadár rászállott az akasztófa
két szegletére, s így szólottak:
- Te hóhér, ne akaszd fel a gyermekeket, mert ártatlanok, hanem vidd el
az erdőbe s hagyd ott. Mi kiköpjük a zuzánkat, vidd el a királynak, hadd
egye meg, s minden éjjel két zacskó arany lesz a feje alatt.
Ahogy mondták, úgyis cselekedtek a gerlicemadarak, a hóhér pedig elvitte
a zuzájukat a királynak, s annak minden éjjel két zacskó arany lett a feje
alatt. A gyermekek pedig az erdőben bujdostak, s találtak a sűrűségben egy
olyan járatlan útra, ahol akkora burján volt, hogy a marhának csak a szarva
látszott volna ki belőle. Itt a fiúcska egy ökörnyomra lelt, s azt mondta a
testvérének:
- Édes néném, itt valaha marha járt ezen az úton. Addig menjünk, amíg
valahogy kivergődünk az erdőből.
Mentek, mentek hetedhét országon is keresztül, s mégis az erdőből ki nem
értek. Utoljára egy olyan házra találtak, melynek az oldala kidőlt, s a
teteje is rongyos volt. Mikor ezt meglátták, bementek a házba, s a
királyfiúcska így imádkozott.
- Én uram, teremtőm, ha ennek a háznak fedele lenne, legalább az eső nem
verne, s a nap nem sütne alatta! - s ahogy így fohászkodott, mindjárt fedele
lett a háznak.
Hogy fedele lett a háznak, megtelepedtek benne. Estére vált az idő, igen
megéheztek. A királyfiúcska most így fohászkodott:
- Én uram, teremtőm, ha egyéb nem, bárcsak egy kicsi hideg puliszka
lenne, be megennénk! - ahogy ezt kérte, az asztal megterítődött, s jól
megvacsoráztak.
A királyfiúcska akkor azt gondolta:
- Én uram, teremtőm, bárcsak egy ágy lenne, amelyikben lenyugodnánk -
alig gondolta végig, már készen is volt az ágy.
Másnap a királyfiúcska vadászni ment. Hogy vadászni ment, hát talált az
erdőben egy nagy régi kastélyt. Bemegy, s hát látja, hogy senki sem lakik
abban, pedig hét szoba volt benne, s mindenik kibútorozva. A hetedik
szobának az ajtaján volt egy akkora lakat, mint egy üst. Ennek a kulcslyukán
benézett a királyfiúcska, s látott benne egy aranykaró mellett, aranylánccal
odakötve egy nagy óriást.
Másnap odaköltöztek a kastélyba a rongyos házikóból. Azt mondta a
királyfiúcska a nénjének:
- No, édes néném, most már jó szállásra találtunk, hat házban
csinálhatsz, amit tetszik, de a hetedik felé ne is menj - s akkor megint
elment vadászni.
A nénje pedig gondolta magában: "Ejnye, mi lehet abban a hetedik
szobában, csak benézek oda is!" Ő is meglátta az óriást az aranyláncon
megkötve, a kulcs lyukán keresztül, s úgy megszerette, hogy azt mondta:
- Ó, szívem szerelme, miért zártak ide? Hogy szabadíthatnálak meg?
- Ó, szívem szerelme - azt mondta az óriás -, végy a szádba három csepp
vizet, öntsd a lakatra s megnyílik. De hogy egymásé lehessünk, a
testvérednek el kell veszni. Mikor hazajön a vadászatról, tedd magad
beteggé, s ha kérdi, mi a bajod, mondjad, hogy csak úgy gyógyulsz meg, ha
egy eleven medvefiút hoz, s annak a húsát megeszed.
Hazajön a királyfiúcska, s a nénjét erősen betegen kapja, kérdi:
- Mi bajod, édes néném?
Azt mondja a leány:
- Ó, én erősen beteg vagyok, de egy kicsit elszenderedtem, s azt láttam
álmomban, hogy ha elevenen fogott medvefiú húsát megenném, jobban lennék.
A királyfiúcska megsajnálta a nénjét, s azt mondta:
- Ha a lábam térdemig kopik is, addig megyek, míg medvefiút nem hozok.
Elindult hát, s ment hetedhét országon keresztül, amíg egy faluba nem
érkezett, ahol áldott Péntek és Vasárnap őfelsége lakott. Áldott Péntek
megszólította a királyúrfit:
- Tudom, királyúrfi, hova mész. Gyere be, nesze, adok neked egy
zsebkendőt a kezedbe. Amint a havasba mész ki, találsz egy medvét a két
kölykével, kérjed a medvét: "Add nekem, bátyó, a kölykeidet, s én megtanítom
őket a világon minden nyelvre, magyar, német, román, cigány, örmény, zsidó s
francia nyelvre." A medve a világ drága kincséért sem adja, hanem
összefogózik veled, s le is sújt a földre. Akkor legyints hátra a
zsebkendővel, s mindjárt jön a segítség.
Úgy is lett, amint áldott Péntek mondotta. A királyfi a zsebkendővel
hátralegyintett, s ott termett két oroszlán, ezek az anyamedvét megfogták, s
mind összeszaggatták. Akkor a királyfiú elvitte a medvefiókákat. Mikor vitte
volna áldott Péntek kapujánál, áldott Péntek elvette a medvefiakat, s adott
neki egy fekete kutyakölyköt. A királyfiú a kutyakölyköt hazavitte, a
megsütött húsából a beteg nénjét jóltartotta, meg is gyógyította, aztán
elment megint vadászni.
Mikor hazajött, hát megint beteg a kedves nénje, s jajgatva, nyöszörögve
így szól:
- Egy kicsit elszenderedtem volt, s azt álmodtam, hogy ha egy
vaddisznónak a malacából ennék, mindjárt meggyógyulnék.
Akkor a kicsi legény azt felelte:
- Ó, lelkem, ha a lábam térdemig vásik is, elmegyek, s hozok neked egyet.
S avval meg is indult, s mikor abba a faluba érkezett volna, ahol áldott
Péntek lakott, megint behívta a kicsi legényt - mert már legénnyé kezdett
volt cseperedni -, s megint azt mondta:
- Tudom, hova mész, öcsém, nesze, adok egy selyemostort. Te mikor kimész
a havasra, éppen a Bucsecs-hegy déli oldalában álló délkor szoptatnak az
anyadisznók. Osonkodj oda, s az egyik malacnak ragadd meg a lábát, s úgy
fuss vele, hogy mikor a malac elvisítja magát, akkor egy mérföldnyire légy
az anyadisznótól. Azok úgyis utolérnek, de legyints hátra a selyemostorral,
s ördög bajod se lesz.
Minden úgy ment végbe, ahogy áldott Péntek mondotta. Mikor az anyadisznók
utána röfögtek, s már-már szinte utolérték, hátrarittyentett a
selyemostorral, s hát uramfia, akkora kőfal húzódott utána, hogy álló délben
az álló napot mindjárt megmozdította, s a disznók ijedtükben
széjjelfutottak.
Vitte a királyfiú a vaddisznó malacát, de mikor áldott Péntek kapujánál
menne hazafele, az megint behívta, s a vadmalacot felcserélte egy közönséges
malacra. Azt is megette a nénje, s jobban lett.
Másnap megint vadászni ment a királyfiú, s hát nagy csudájára estére
megint beteg lett a nénjeasszony, s hogy megjavuljon, azt kívánta, hogy
hozzon neki a csattogó hegyek közül élő-haló vizet.
Megindult annak a felkeresésére is a szegény királyfiú, de legelőször is
áldott Péntekhez ment tanácsot kérni. De most áldott Péntek sem mert
tanácsot adni, hanem átment áldott Vasárnaphoz a szomszédba. Elbeszélte a
szegény királyúrfi baját, s áldott Vasárnap adott neki egy fehér lovat, s
azt mondta:
- No, te fiú, ülj fel erre a lóra, s menj el a csattogó hegyekhez. Azok
álló délkor egy szempillantásig nyugosznak, akkor olyan sebesen meríts az
élő-haló víz forrásából, hogy mikor ismét csattogni kezdenek, már messze
járj tőlük, különben lovastul együtt odaveszel.
A szegény királyfiú a bölcs tanács szerint merített is vizet, de egy
kicsit megkésett volt, s amiatt a lova farkának egy darabja odaszakadott.
Mikor a királyfiú az élő-haló vizet is megmutatta áldott Pénteknek,
áldott Péntek azt is felcserélte közönséges vízzel. Mikor pedig a nénje
ivott belőle, felkiáltott, s azt mondta:
- No, kedves öcsém, most már egészen jobban vagyok!
Nem is betegedett meg többet, hanem egy reggel szépszerével rávette az
öccsét, hogy megfürössze, s mikor a királyfiú beleült a fürdőbe, így szólott
hozzá:
- Látod, édes öcsém, te velem sok jót tettél, sokat futottál, fáradtál
értem, azért kívántalak megfüröszteni. Nagy vitéznek kell neked lenni, hogy
olyan fenevadakat meg tudtál győzni, lássam ezt a selyemzsinórt: ha a két
öklödet összekötöm vele, el tudnád-e szakítani?
Akkor a két öklét a selyemzsinórral erősen összekötötte. A szegény
királyfiú eleget erőlködött, hogy elszakítsa, de bizony nem tudta
elszakítani, mert azt az óriás dugta ki a lakat lyukán, s mindenre az
tanította azt a jóféle kisasszonyt.
A királykisasszony, mikor látta, hogy a testvére nem tudja a
selyemzsinórt elszakítani, elfutott, és vett három csepp vizet a szájába,
azt ráöntötte a lakatra, s a lakat lepattant. Három cseppet öntött az óriás
aranyláncára, az is elszakadt, az óriás elszabadult, kifutott, s azt
kiáltotta:
- Micsoda halállal akarsz meghalni, királyúrfi?
A királyúrfi azt mondta:
- Vágj engem miszlikbe, takarj bele a köpenyegembe, köss a lovam hátára,
s csapd el, hogy menjen, amerre tetszik.
Az óriás a királyúrfit miszlikbe vágta, a köpenyegébe berakta, a lovára
tette s elcsapta. A lova egyenesen áldott Péntekhez s áldott Vasárnaphoz
vitte. Nagy áldott Péntek levette a lóról, egy aranyteknőben összerakta a
tagjait, az élő-haló vízzel megöntözte, áldott Vasárnap pedig egy
aranyvesszővel megsújtotta. Egyszer csak megnyújtózik a királyfiú, s
felsóhajt:
- Én uram, teremtőm, be elaludtam volt!
- El bizony - azt mondja áldott Vasárnap -, s ha én rád nem ügyeltem
volna, mindörökké aludnál.
Kérdi a királyúrfi:
- Hát most mit csináljak?
Azt mondja áldott Vasárnap:
- Menj haza, bucskázz keresztül a fejeden, s lesz belőled egy szép
galamb. Az ablak alatt van egy nagy körtefa, szállj annak az alsó ágára. A
nénéd, mikor meglát, kéri az urát, az óriást, hogy fogjon meg, te csalogasd
fel ágról ágra, a fának a tetős-tetejébe. Mikor felcsaltad, hirtelen repülj
le, bucskázz vissza a fejeden, megint ember lesz belőled, s akkor bánj úgy
az óriással, amint éppen neked tetszik.
Igen szépen megköszönte a királyúrfi a bölcs tanácsot, és galamb képében
felcsalogatta az óriást a fának éppengős-éppen a legfelső ágára.
Hirtelen lerepült, átbucskázott a fején, s királyúrfivá változott. A
kardját elővette a kazalfa közül, ahova eldugta volt, s kiáltott az
óriásnak:
- Micsoda halállal kívánsz meghalni?
- Vágj miszlikbe - felelte az óriás -, s takarj a köpönyegembe, aztán
tégy fel a lovamra, s csapd el, hogy menjen, amerre tetszik.
A királyúrfi fogta magát, miszlikbe vágta az óriást, a köpenyegébe
takarta, s a lovára felpakolta. De a köpenyeg kihasadt, a ló mind
elszotyogtatta az óriás darabocskáit, s a varjak, csókák mind felszedték.
A királyfi megfogta a nénjét, megkötötte az óriás láncához az óriás
kamrájában, a lakatot felverte, s azt mondta:
- Te pedig ülj itt örökre - s avval elindult hetedhét ország ellen.
De hogy áldott Péntekre még egyszer visszatérjek, áldott Péntek a két
medvefiút készen felnevelve a királyfiúnak ajándékozta. Ezeket is vitte
magával. Ment, mendegélt hegyen, völgyön, erdőn, bércen keresztül, míg egy
olyan városhoz érkezett, amelyik egészen gyásszal volt behúzva. A város
végén beszállott egy szegény özvegyasszonyhoz, s megkérdezte tőle, hogy
miért van olyan nagy gyászban a város.
Feleli az asszony:
- Jaj, édes királyúrfi, ennek a mi városunknak egyetlenegy ivókútja van,
azt is egy hétfejű sárkány őrzi. Azért, hogy megengedi, hogy a város az ő
kútjából vizet hordasson, tartozunk neki minden esztendőben egy leányt adni.
Most éppen a király leányán van a sor. Holnap viszik ki a kúthoz, a sárkány
számára. A király kihirdette, hogy ha kerülne olyan vitéz, aki a leányát
megszabadítja, annak adná egyetlen leányát s fele királyságát. Egy fekete
vitéz már jelentette is magát a királynál.
Az idegen királyúrfi csak hallgatott, de mikor másnap délelőtt kilenc
órakor a királykisasszonyt szomorú pompával kikísérték a sárkány kútjához, ő
is a két medvéjével megjelent a sokaság között.
A kísérők a szegény királykisasszonyt nagy sírások között otthagyták a
kútnál, csak a fekete vitéz maradott vele. De mikor a kút vize zuhogni
kezdett, az is elbútt, félre a bokorba. Kevés idő vártatva jön ki a sárkány
a kútból, mind a hét száján tüzes kék lángot okádva. A királyúrfi sem volt
rest, kardot rántott, s nagyot kiáltott:
- Megállj, sárkány, megvívunk!
- Nem bánom, királyúrfi! - azt mondja a sárkány.
Vívni kezdenek hatalmasan, mindaddig verekednek, míg a királyúrfi már
csaknem minden erejéből kifogyott. Akkor kiált a medvéjének:
- Rajta!
A két medve egyszeribe nekiszökött a sárkánynak, s egy szempillantás
alatt szétszaggatták, mert a sárkány is elfáradott volt. A királyúrfi pedig
mind a hét fejét levágta, s a nyelvének és körmeinek a hegyét a
vadásztarisznyájába tette.
A kisasszony látta, hogy az ő vitéze mennyire elfáradott. Kérte, hogy
hajtsa fejét az ő ölébe, s kissé nyugodja ki magát. A királyfiú ezt meg is
cselekedte, s mélyen elaludt. A fekete vitéz is elésündörgött a bokorból, ő
is kivágott a sárkány csonka nyelveiből és körmeiből, s betarisznyálta.
Azután pedig odalopózott a királykisasszony mögé, s egy sújtással az alvó
királyúrfi fejét levágta, a királykisasszonyt pedig megfenyegette, hogy őt
is megöli, ha erről valakinek egy mákszemnyit is szól.
Bevezeti a fekete vitéz a királykisasszonyt a városba, s ott a fekete
gyászt egyszeribe nagy öröm váltja fel. A király nagy lakodalmat hirdetett,
s oda boldogot, boldogtalant meghívatott. A fekete vitézt s a
királykisasszonyt szokás szerint az asztalfőre ültették. Volt klánétás,
cimbalmos, gordonos, hegedűs. Vígan folyt a lakodalom, csak a menyasszony
volt szomorú.
De térjünk vissza a megölt királyúrfihoz. A két medve, mikor látta, hogy
az ő uruk vérben fekszik, azt mondja a nőstény medve a másiknak:
- Bátyó, gyere ide, hadd súgjak valamit a füledbe!
Az odanyújtotta a fülét, de a nőstény medve súgás helyett mérgesen
belekörmölt, s a kifolyt vérrel a királyúrfi sebét megkenték, s mindjárt
megelevenedett. A medvék mindent, ami történt, elbeszéltek neki, s a
királyúrfi hazament a szállására a gazdaasszonyához, de nem mutatta, mintha
tudná, hogy ki a királykisasszony megszabadítója, hanem azt kérdezte, hogy
vajon adnának-e neki valamit, ha elküldene a királyi lakodalomba?
- Hogyne adnának - azt mondja a gazdaasszony -, még a legrongyosabb
koldusnak is adnak.
Előhívta hát az egyik medvéjét, szatyrot, tarisznyát akasztott a nyakába,
s elküldte a lakodalmas házhoz. A medve mikor bement a kapun - közbe legyen
mondva, a fekete vitéz hét párnán ült - három párna kiszökött alóla, s azt
kiáltotta:
- Hajtsák ki azt az utálatos állatot!
De a menyasszony azt mondta:
- Ne bántsák szegényt, hanem ami van, mindenből rakjanak a szatyrába,
tarisznyájába.
Raktak is abba fánkot, palacsintát, kürtőskalácsot, perecet,
mézespálinkát, töltött tyúkot, s avval a medve elballagott.
A másik medve is ugyanezt az utat járta meg, de már akkor mindegyik párna
kiszökött a fekete vitéz alól.
Harmadikszor maga a királyúrfi ment el a lakodalomba, s akkor a fekete
vitéz alól a szék is kiesett. A királykisasszony egyszerre kiáltozni kezdett
nagy örömmel:
- Ez az én szabadítóm, ez az én szerelmes jegyesem!
Hiába mutogatta a fekete vitéz a csonka nyelveket és körmöket, a
királyúrfi a legesleghegyit mutatta meg, s így a fekete vitézt ló farka után
kötötték. A királyúrfit pedig a kedves mátkájával összeeskették, s a király
fele királyságát is neki adta. Ma is élnek, ha meg nem haltak.