A TEJKÚT
Volt egyszer egy király, annak a kertjében volt egy olyan kút, amelyikből
éjjel-nappal folyvást forrott a tej. Ebből a tejből élt a király, ebből
mosakodott, ebben fürdött. Hát egyszer egy reggel a tejhordó nagy szomorúan
jelenti, hogy:
- Felséges királyom, életem-halálom a kezedben, nincs a tejkútban egy
csepp tej sem.
Megszomorodik a király nagyon, mert az ő élete ahhoz a tejkúthoz volt
kötve. Hívatja mindjárt a tizenkét vadászát, s megparancsolja nekik, hogy ha
meg nem tudják, hova lett a tej, többé az ő szeme elé ne kerüljenek.
Estére kerekedik az idő, s a tizenkét vadász kiül a kút mellé. Hát
egyszer jön egy hatalmas nagy óriás, de akkora, hogy a fejével a felleget
meszelte. Nekidől a kútnak, s egy szuszra mind egy cseppig kiissza.
Jelenti a tizenkét vadász a királynak, hogy s mint történt az eset.
- Mit gondoltok - azt kérdi a király -, hogy lehetne azt a nagy óriást
kézre keríteni?
- Azt másképpen nem - azt mondják a vadászok -, mint hogy lerészegíti az
ember.
Kapja magát a király, s teletölteti a kutat szilvapálinkával. Hát pont
tizenkét órakor jön az óriás, nekidől a kútnak, s mind egy cseppig kiissza.
Na de meg is járta vele, alig lépett hármat, végigesett a földön s elaludt.
A vadászok behúzták egy kerti házikóba, s rázárták az ajtót.
Na, a király mindjárt írással összehívatja a népeit, hogy jöjjenek,
nézzék meg, micsoda csodát kerítettek kézre az ő vadászai.
Volt a királynak egy négyesztendős kicsi fia, az ott játszadozott a kerti
házikó előtt. Hát egyszer csak beejti a labdát az ablakon. Beszól az
óriásnak:
- Jaj, bácsi, adja ki a labdámat!
- Nem adom én, fiam, ha el nem lopod az apádtól ennek az ajtónak a
kulcsát.
Elszalad a kicsi fiú, s elhozza a kulcsot.
- Köszönöm, édes fiam, jobb apád leszek én neked apádnál - mondta az
óriás. Azzal alig várta, hogy este legyen, kiszökött a házikóból, s ment
egyenesen a tejkútnak. Kiitta mind, s aztán köd előttem, köd utánam, eltűnt.
Gyülekeztek másnap a népek, de a király nem tudta megmutatni nekik a
csodát. Eleget vallatta a cselédeket, egyik se vallott. Egyszer, mikor éppen
a legkedvesebb inasát veri, csak beállít a kicsi fiú.
- Ne verd szegényt hiába, édesapám, én eresztettem el az óriást.
Nyomban összehívja a király a tanácsot, s megkérdi, mit érdemel az olyan
gyermek, aki apját és királyát így megcsúfolja. Mindjárt ki is mondta a
tanács, hogy fejét kell venni. De a király mégiscsak sajnálta egyetlen fiát
megöletni, felültette egy lóra, melléje adott egy cigányt, s nekieresztette
a világnak.
Elindul a szegény királyfiú, s elérkezik egy rengeteg erdőbe. Volt neki
egy kicsi pumikutyája, az egyszer megszólalt:
- Édes gazdám, add oda a lovat ennek a cigánynak, tartsd magadnál felét a
pénzednek, a többit ebből is add neki, hadd menjen, ahova tetszik, majd
megélünk mi valahogy.
Úgyis tesz a királyfi, ahogy a kicsi kutya mondotta, s a cigány mindjárt
elmegy a lóval. Azon nyomban megérkezik az óriás.
- No, fiam, megfogadtam volt, hogy apád helyett apád leszek, gyere
mármost velem - felveszi a királyúrfit az ölébe, a pumikutyát zsebre rakja,
s azzal nekiindul a rengetegnek.
Hét óra múlva megérkeznek Óriásországba. Ott azt mondja az óriás:
- No, fiam, itt te vagy most az úr, gyere, hogy öltöztesselek fel.
Azzal felöltöztette a királyúrfit szebbnél szebb ruhákba, de volt is
miből, mert ő volt az óriáskirály. Olyan legény is facsarodott belőle hét
esztendő alatt, hogy nem lehetett sehol párját kapni. Egyszer azt mondja az
óriáskirály:
- Ideje volna már, fiam, ha megházasodnál.
- Hát biz én meg is házasodnám, édesapám, ha volna kit elvenni.
- Hát az bizony nehéz dolog, fiam, de segítünk valahogy rajta. Azt már
tudom, hogy hozzád bajosan megyen el idevaló királyleány, mert azok egy
kicsit nagyocskák, de nem messze van ide Fehérország, ott megkapod a fehér
király leányát, az elmegy hozzád jó szívvel, csak tudni kell a módját.
Felöltözteti másnap az óriás disznópásztornak a legényt, de inget olyat
ad rá, hogy olyan semmiféle istenteremtésének nem volt a világon, s elküldi
a fehér király kapujába. Alig áll meg a kapu előtt, mindjárt szalad ki az
inas, s behívja a király elébe. Kérdezik, hogy ki fia legyen, de ő csak azt
mondja:
- Nem tudom, se apámat, se anyámat nem ismertem, azt sem tudom, mi a
nevem, úgy máskülönben Jancsikának hívnak.
Kérdi tőle a fehér király, nem volna-e kedve beállani kondásnak, mert a
kondása meghalt. Adna neki háromszáz forint fizetést, annyi volt a másiknak
is.
- Én bizony, felséges atyám, beállok - azt mondja Jancsika -, úgy sincs
senkim kerek e világon.
- No, fiam, jól van, vedd által a kondát. Hé, adjatok enni valamit az új
kondásnak!
Egyszeribe hoznak neki ennivalót, s avval általveszi a disznókat.
Estére kerekedik az idő, s Jancsika beül a konyhába a kemence mellé.
Éppen akkor megy el ott a király leánya, s kérdezi, hogy hol hál az éjjel.
- Nincs még helyem - azt mondja Jancsika.
- Nahát, feküdj le ide a padra.
Alig alusznak el a cselédek, jön a királyleány.
- Jancsika szívem szerelme, mondd meg nekem, miféle fajta vagy, mert
szegény legénynek nem lehet ilyen finom selyeminge.
- Nem tudom, felséges királykisasszony.
- Na, ha nem tudod, maradj magadnak. Nesze, hoztam egy fehér cipót meg
egy kulacs bort, legyen mit egyél a mezőn.
Köszöni alásan Jancsika, s azzal a leány elmegy.
Másnap fújni kezdi Jancsika a furulyát, de a disznók úgy táncolnak
előtte, hogy csak úgy porzik a hely. Nézi ezt a király az ablakból, s
odaszól a feleségének:
- Nem tudom, feleség, miféle fajzat lehet ez a Jancsika, hogy úgy
táncolnak előtte a disznók.
- Bizony, felséges királyatyám - azt mondja a leánya -, nem lehet ez a
fiú paraszt, mert olyan selyeminge kegyelmednek sincsen, mint amilyen annak
van.
Kiér Jancsika a mezőre, hát ott várja az óriáskirály.
- Mit adtak, fiam?
- Egy komlós cipót meg egy kulacs bort.
- Vesd oda annak az egyenes farkú kannak. Na, te kan, őrizd a fiam
helyett a disznókat!
Azzal ölbe kapta a fiát, s elvitte haza. Este, mikor a disznók jöttek,
visszavitte a város végére, s adott neki egy aranyguzsalyt, de meghagyta,
hogy oda ne adja addig a királykisasszonynak, amíg meg nem mutatja, micsoda
jegyek vannak a két térdén.
Úgy is lett, a királykisasszony megmutatta Jancsikának a két térdét, de
azután is hiába kérdezte, hogy kinek-minek a fia.
Másnap adott az apja Jancsikának egy aranymotollát; harmadnap egy
aranyorsót, de lelkére kötötte, hogy azért mutassa meg a király leánya,
micsoda jegyek vannak a két hóna alatt.
Egyszer kiadja a király a parancsolatot, hogy aki kitalálja, hogy az ő
leányának mi a jegye, annak adja feleségül.
Gyűlnek, gyülekeznek messze országokból az urak, de egyik se tudja
kitalálni. Egyszer Jancsika is beállít egy rézlóval, rézgúnyában, s azt
mondja:
- Felséges király, ha meg nem sérteném, a királykisasszonynak egyik hóna
alatt van a fényes napnak a jegye, a másik alatt a holdnak a jegye, a két
térdén pedig két fényes csillag.
Egyszeribe megütteti a király a nagy dobot, s eljegyzik őket, de Jancsika
abban a percben úgy eltűnt, mintha ott se lett volna. Keresi a király
mindenfele, de sehol nem találja.
Másnap ismét megjelenik Jancsika egy ezüstparipán, megcsókolja a
királykisasszonyt, s ismét eltűnik.
Harmadik nap már nagy bánattal volt az egész udvar, hogy hátha ott
felejti a vőlegénye a királykisasszonyt. Várják reggelre, nem jön, várják
délre, nem jön, már éppen más urat akartak neki választani, mikor beállít az
udvarba aranyos gúnyában, aranyos paripán, s olyan kocsival, hogy a napra
lehetett nézni, de arra nem. Egyszeribe olyan lakodalmat csaptak, hogy
telelő Szent Páltól tekerő Szent Pálig asztal asztalt ért. Én is ott voltam,
kaptam egy kicsi csontikát, de odajött keresztapám, s addig kérte, amíg
megharagudtam, s a lábához vágtam. Aki nem hiszi, nézze meg, még most is
sántál bele.