Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

                              ARANYHAJÚ KÁLMÁN

   Egyszer  volt,  hetedhét  országon  túl, még az Óperencián is túl, de még
azon  is  túl,  egy  király. Az a király sokszor olyan törvényeket adott ki,
amilyeneknek  még  csak  híre sem volt más országban. Egyszer azt a törvényt
találta kiadni nagy büntetés alatt, hogy egy asszony se merjen fonni szombat
este.  Őröket is rendelt ki a király, hogy azok vigyázzanak mindenfele, s ha
meglátják,  hogy  egy  asszony  szombat  este  fon, azt mindjárt jelentsék a
királynak.

   Éppen  abban  az  időben,  mikor  kihirdették  ezt a parancsolatot, három
öregecske  leány  lakott egy faluban, akik fonásukkal keresték a kenyerüket.
Minden  este  összegyűltek  vagy  egyiknek,  vagy  másiknak a házánál, s úgy
fonogattak együtt, s azt mondogatták, hogy ha ők szombat este nem fonhatnak,
akkor  egy héten legalább egy nap nem lesz nekik mit enni. Azért hát a három
leány összeült fonni szombaton este is, s nem is gondolták, hogy most valaki
leskelődik  utánuk.  Amint  ott  fonogatnak  hárman,  beszélgetés közben azt
mondja a legkisebb leány:

   - Meg  van tiltva, hogy szombat este fonjunk, pedig ha az a király  engem
az  udvarába  vinne,  én  annyit  fonnék egy hét alatt, hogy egész táborának
kitelne esztendei ruházata belőle.

   A másik azt mondja:

   - Ha engem a király az udvarába vinne, én annyi kenyeret sütnék három nap
alatt, hogy az egész tábora megérné három hónapig vele.

   A legnagyobb leány pedig azt mondja:

   Ha  engem  a  király elvenne feleséginek én olyan aranyhajú fiút szülnék,
akinek párja nem lenne hetedhét országon.

   A vigyázó éppen az ablakon leskelődve hallgatta, mit beszélgetett a három
leány,  s  másnap  elmondotta  a királynak mind egy szóig, amit csak azoktól
hallott. A király nyomban el is hívatta a legkisebb leányt, s megparancsolta
neki,  hogy  éppen  annyit  fonjon egy hét alatt, amennyit a fonóban mondott
volt.  A  leány  font,  de  egész héten nem tudott többet fonni, mint otthon
szokott,  s  ezért  a  király  áristomba  tétette,  egy  puszta kamrába, ott
tartotta nehány napig, azután hazabocsájtotta.

   Hívatta  a  király a másik leányt, aki a kenyérsütéssel dicsekedett volt,
de az sem tudott több kenyeret sütni három nap alatt, mint máskor, azért azt
is áristomba tétette harmadnapig, azután hazaküldötte.

   Utoljára  elhívatta  a király a legnagyobb leányt, aki azt mondotta volt,
hogy ő aranyhajú fiút szülne a királynak, s megkérdezte tőle:

   - Biztatod magad, hogy aranyhajú fiút szülnél, ha elvennélek feleségül?

   Azt felelte a leány:

   - Ha  nem  tudok,  azt  tehet  velem  felséged, amit akar. Nem bánom,  ha
kihajtat is az országból, ha úgy nem lesz.

   A  király  nem sokáig gondolkozott, hanem elvette ezt a leányt feleségül,
ki sem igen rút, sem igen vén nem volt még, és ezen sokan igen csodálkoztak.
Mikor immár a szülés ideje eljött, a király éppen a táborban volt.

   Abban  a  városban élt egy gonosz boszorkány szüle, s annak volt egy szép
leánya.  Az  öreg  szüle sokat mesterkedett volt, hogy valami ravaszsággal a
királlyal elvetesse a leányát, s hogy azt végbe nem vihette, mind azon törte
a   fejét,   hogy   állhasson   bosszút   rajta.  Most  hát  addig  s  addig
fortélyoskodott,  hogy  betetette  magát  bábának a királyné mellé, s eljött
vele  a  leánya  is. A királyné azután tova éjféltájban egy kedves aranyhajú
fiút szült. A boszorkány szüle egyszeribe odaadta a leányának a gyermeket, s
az  elsuhant vele haza. A vén boszorkány fogott egy döglött kopókölyköt, azt
belekötötte  egy  fazékba,  a  királyné  cselédjének  azt  hazudta,  hogy  a
királynénak  meghalt  a  gyermeke, s maga elment egy inassal, s eltemették a
király kertjében a fazekat. Ezen erősen megbúsultak mind, amennyien voltak a
király udvarában.

   A  boszorkány  hazament  a  leányához, s a gonoszok dugdosták a gyermeket
harmadnapig,  de féltek, hogy világra jön az ő alávalóságuk, s nekik rosszul
lesz dolguk, ezért egy kicsiny ládát készítettek nádból, s abba beletették a
gyermeket, s belebocsájtották a malomárokba.

   A  víz viddegélte a ládát, s mikor szinte a malomig vitte volna, a molnár
meglátta,  kifogta  s  megnyitotta.  Hát csak elcsodálkozott, hogy abban egy
szép aranyhajú fiút lát. Beviszi a feleségéhez, s azt mondja:

   - Na,  feleség, te örökké kívántad, hogy bár az isten egy gyermeket  adna
neked,  most látod, itt van ne. Neveljük fel, még kicsi, nem tud a világról,
ha felnő, úgy megbecsül minket, mint édesapját s anyját.

   El is nevezték a gyermeket Aranyhajú Kálmánnak.

   A   fiú   nőtt,  növekedett  napról  napra,  s  mikor  akkorára  felnőtt,
molnárlegény  helyett  szolgált  a malomban. Őrléssel töltötte az idejét, de
egyéb dologra is reászoktatták.

   A   király,  hogy  hazament  a  táborból,  erősen  megszomorodott,  mikor
megmondották,  hogy a felesége egy aranyhajú fiút szült, de az meghalt, s el
is  temették  a  kertben.  Mikor később meglátta az aranyhajú fiút az utcán,
mindig azt mondogatta magában:

   - Bár  nekem  is  egy  ilyen fiam volna! - minthogy a fiú különösen  szép
volt, a király sokszor felhívatta az udvarába, gyönyörködött benne.

   A  boszorkány  szüle  erősen  félt,  hogy meg találja tudni a király az ő
gonoszságát,  ezért  hát  azon  fortélyoskodott,  hogy  ha lehet, azt a fiút
elpusztítsa. Egyszer elment hozzá, különhívta, s azt mondotta neki:

   - No,  te  Aranyhajú  Kálmán, ideje már, hogy megházasodjál.  Minthogy te
olyan  szép  vagy,  úgy  talál,  hogy magadhoz hasonló feleséget végy, és én
neked  olyan szép leányt szerzek, hogy tudom, megköszönöd nekem. A szerecsen
király  országában  van  az  a  szép leány, kinél szebb egy sincs a világon,
annak  a  neve  Világszépe.  Addig ne nyugodjál, akármi fáradságba kerül is,
amíg el nem hozod magadnak.

   Aranyhajú  Kálmán  kapott  a szón, minthogy különben is minden legény kap
azon, ha neki szép feleséget ajánlanak, s mindjárt feltette magában, hogy ha
törik-szakad,  addig  meg  nem nyugszik, míg el nem hozza azt a leányt. De a
boszorkány szüle azt mondotta neki:

   - Tudd  meg,  hogy mielőtt azt a szép leányt elhozhatnád, előbb két  nagy
próbát  kell  kiállanod.  A  szerecsen király ablaka alatt egy olyan csudafa
van,  hogy  mikor a szél fújdogál, annak minden levele szépen muzsikál, hogy
annál  szebb  muzsikaszó nincs az egész földkerekségen. Te abból a fából egy
ágat  hozz  el  -  ez  lesz  az első próba -, ültesd el itthon a kertben, az
megfogamzik  ott,  s  éppen  olyan  szépen  muzsikáló fa lesz abból is, mint
amelyik fáról leszakasztottad volt. Ez lesz a második próba. Ezt tedd meg jó
előre,  hogy  mikor aztán elhozod a feleségedet, hadd legyen, amivel mulassa
magát.

   Aranyhajú Kálmán elmondotta apjának, anyjának, mi az ő szándéka, hol akar
ő  szerencsét próbálni. Azok ellenkeztek vele egy darabig, mert féltek, hogy
elvész  olyan  véghetetlen  hosszú  útban,  de mikor látták, hogy olyan nagy
kedve  van  menni,  ők is beleegyeztek. A molnárné feltarisznyált neki három
szép   molnárpogácsát,   s  avval  elbúcsúzott,  s  megindult  egy  pálcával
Szerecsenország felé.

   Mikor  immár  egy  hónapig  utazott  volna, igen megszomorodott, mert hét
mérföldre  sem  látott  egy  falut  is,  még  csak  egy  házat is, de azután
megörvendett,  mikor  elhagyta  a  nagy  pusztaságot,  s egy szép erdő alatt
meglátott  egy  épületet.  Mikor  odaérkezett,  kijött  a  házból  egy görbe
öregasszony.  Azt  az  asszonyt Világlátó asszonynak hívták. Megállította az
utazót,  s  füliről-farkáról  mindent  elkérdezett tőle, hogy ki fia, honnan
jön,  hova  megy,  s  miért  megy.  Aranyhajú Kálmán el is mondotta, hogy mi
dologba  indult  útnak, s miért megy Szerecsenországba. Erre azt mondotta az
öregasszony:

   - Hej,  fiam,  téged most el akar valaki veszíteni, azért küld oda,  mert
azt a muzsikáló fát, amelyet te emlegetsz, olyan tizenkét vasfogú bába őrzi,
hogy aki ahhoz a fához közelít, egyszeribe úgy összeszaggatják, mint az ölyv
a  kicsi  madarat, s ha te úgy mész oda, ahogy most látlak, onnan vissza nem
jössz többé. Már sokan próbálkoztak, de mind odavesztek. De ne ijedj meg, én
a  fiammal  sok  utazónak  használtam,  mióta itt lakunk, neked is szolgálni
akarok.  Sajnálnám,  ha egy ilyen szép ifjú, mint te vagy, odaveszne, s azok
az átkozott vasfogú bábák széjjelszaggatnák. A fiamnak van egy paripája, azt
Szivárvány  paripának  hívják,  ő odaadja neked erre az útra, ülj fel reá, s
úgy  menj.  Az  a  paripa  a  felhőkig  is felszökik veled, ha a szükség úgy
kívánja.  Különben  hiába mész, mert nem boldogulsz. A vasfogú bábáknak az a
szokásuk,  hogy mihelyt meglátják, hogy valaki közelít a csodafa felé, sorba
állnak  az  út  hosszában,  húsz-harminc lépésre egymástól, s ott várnak rá,
hogy összeszaggassák.

   Odaadott az öregasszony tizenkét csomó szurkot Aranyhajú Kálmánnak, s azt
mondotta:

   - Ezeket  a  szuroklabdákat  vidd  el  magaddal, s mikor az első  vasfogú
bábához  érkezel,  az,  tudom, mindjárt kitátja a száját, mint egy oroszlán,
hogy  téged  elnyeljen.  Te  akkor  a  szuroklabdát dobd be a torkába, ahogy
tudod,  s  azután  a  többinek  is, s így aztán egy sem árthat neked. Azután
ugrass  a  fa  mellé, szakíts le egy ágat, de akkor aztán ugyan rugaszkodjál
visszafele.

   Aranyhajú  Kálmán  megköszönte  a jó tanácsot s a jóakaratot, felugrott a
Szivárvány paripára, felrakta a szuroklabdákat, elbúcsúzott s továbbindult.

   Mikor  hosszas  utazás után közelített a muzsikáló fához, hát látja, hogy
az út mellett ott állnak sorba a vasfogú bábák.

   Mikor  az elsőhöz ért, az egyszeribe csikorgatni kezdette a fogát, s azon
nyomban  kitátotta  a száját. Az ifjú úgy beledobta az egyik csomó szurkot a
torkába,  hogy  a vasfogú bába mindjárt hanyatt esett, s csak úgy kákogott a
földön.  Azután  rendre  éppen  így  bánt  el a többivel is, s azok a tátott
szájukat  nem  tudták  befogni, s mind úgy maradtak a földön elnyúlva. Akkor
Aranyhajú  Kálmán,  ahogy  a  Világlátó  asszony mondotta, a muzsikáló fához
vágtatott  a  lóval,  nagyot  szökött a Szivárvány paripa, s ő nagy hirtelen
leszakított  egy  jókora  ágat  a  csodafáról,  s  avval, mint a sebes szél,
megrugaszkodott visszafele.

   Mikor egy erdőhöz közelített volna, visszanéz, hát látja, hogy a tizenkét
vasfogú  bába  úgy  fut  utána,  mint  a  veszedelem.  Szólni nem tudtak, se
kiáltani, mert a szurok beleragadt a torkukba, csak a karjukkal fenyegették,
s  idétlenül  nyekegtek. De Aranyhajú Kálmán úgy elhaladott az erdőben, hogy
utol nem érhették.

   Hogy   szerencsésen   elért   a  Világlátó  öregasszonyhoz,  otthagyta  a
Szivárvány lovat, s avval elment haza a malomba, apjához, anyjához, s a zöld
ágat  felszúrta a virágoskertben a földbe. Az az ág még azon a napon estig s
egész   éjjel   olyan  szépen  muzsikált,  hogy  a  király  maga  is  elment
hallgatására.

   Ez  immár  így  történt,  de  a  boszorkány szülét ette a méreg, hogy nem
pusztíthatta  el  Aranyhajú  Kálmánt.  Néhány  nap múlva elment hozzá, s azt
mondotta  neki, hogy abban a kertben, ahonnan a zöld ágat elhozta, egy olyan
tükör  van,  hogy  aki  abba  belenéz,  mind  meglátja, hogy ki mit csinál a
világon,  akár  jót,  akár  rosszat. Hozza ő el azt a tükröt a házukba, hadd
legyen  a  feleségének  egy  olyan  tükre  is, amilyen még nem volt abban az
országban a legesleggazdagabb királynénak sem.

   Elindult   hát   Aranyhajú   Kálmán  másodszor  is,  elmegy  a  Világlátó
vénasszonyhoz,  s  annak  elmondja,  hogy miért utazik. Az öregasszony ismét
odaadta  neki  a  Szivárvány  lovat,  s adott neki tizenkét csomó szurkot, s
megtanította, hogy mit kell azokkal cselekedni.

   Elment  az  ifjú azon az úton, amelyen azelőtt ment volt, s mikor ahhoz a
helyhez  közelített,  ahol  az  a híres csodatükör volt, egyszer csak eleibe
ugrik  egy  tátott  szájú  bába. Gondolja magában Aranyhajú Kálmán: "Ez most
biztosan  szurkot  ehetnék,  úgy  látom  " - s úgy bevágta a torkába a csomó
szurkot  hogy mindjárt csak tikogni kezdett. A többivel is éppen így esett a
dolog.  Akkor  szólt  a paripának, az általugrott a kerten, Aranyhajú Kálmán
elkapta  a  tükröt, s lódult visszafelé. De a bábák csak nyekegtek, utolérni
nem  tudták,  úgy  fulladtak  a  szuroktól,  s ő kacagott magában, hogy hogy
megvendégelte őket.

   Most  nem  ment  a  Világlátó öregasszony felé, hanem más úton, egyenesen
hazament  a  tükörrel,  felakasztotta az anyjáé mellé, aztán ebédelt egyet s
lefeküdt, úgy megfáradott volt.

   A vén boszorkány szüle most még inkább csikorgatta a fogát mérgében, hogy
ezen  az  úton  is  el  nem  tudta  veszíteni  Aranyhajú Kálmánt, s mondotta
magában:  "No,  jól  van,  én  most  olyan  helyre küldlek, hogy tudom, soha
többször meg nem látod a malmot." Azért azt mondotta neki:

   - Na,  te  aranyhajú  szép  legény,  ember vagy a talpadon, a két  próbát
kiállottad  dicséretesen,  már  nincs  egyéb  hátra,  hozd  el a szép leányt
feleségnek.  Menj  el vissza abba a kertbe, ahonnan elhoztad a zöld ágat s a
tükröt,  attól  egy mérföldnyire van egy citromfa-erdő, azalatt van egy szép
forráskút,  te  állj meg mellette, s kiáltsd el magad háromszor egymás után:
"Jöjj ki, te Világszépe" - s ott lesz a szép leány abban a szempillantásban,
s egynehány hónap alatt itthon is lehetsz véle.

   Aranyhajú  Kálmán elindult hát harmadszor is, s az öregasszony felé vette
útját a Szivárvány paripán. Mikor megmondotta, hogy ő most feleségért megy a
Világszépe után, azt mondotta neki a Világlátó öregasszony:

   - Azt  a forráskutat, ahova a leányért akarsz menni, nem tizenkét,  hanem
negyvenkét  vasfogú  bába  őrzi.  Hétszer  gonoszabbak  a  többinél,  akiket
megtréfáltál.  Én szuroklabdákat nem adok neked, mert affélékkel velük hiába
labdázol,   hanem  mikor  a  forráshoz  érkezel,  csak  egyszer  kiálts,  ne
háromszor,  arra  kilövelkedik  egy aranyskatulya a víz színére, te kapd fel
hirtelen,  s mint a sebes villámlás, úgy lódulj visszafelé onnan. De ne azon
az  úton, amelyen elmentél, hanem keresztül az erdőn. Ott az erdőben van egy
feneketlen mély árok, a nagy földinduláskor ott hasadott meg a föld, s mikor
ahhoz a feneketlen árokhoz érkezel, szorítsd meg a lovat, s szöktess át vele
az  árkon,  s ha utánad ered a negyvenkét vasfogú bába, akkor meglátod, hogy
nem érnek utol téged.

   "Ez  jó  tanács"  -  gondolta  magában Aranyhajú Kálmán, mindent akképpen
cselekedett,  ahogy az öregasszony mondotta neki. Addig ment, míg eljutott a
híres forráskúthoz, ott meg sem állott, hanem így szólott:

   - Jöjj ki, Világszépe! - de nem háromszor, mint a boszorkány szüle otthon
kitanította,  csak  egyszer, s arra kilövellkedett a víz fenekéről egy cifra
aranyskatulya.  Felkapta  a nyeregkápába, s megrugaszkodott vele visszafelé.
Hát látja, hogy egy sereg vasfogú bába, mint megannyi veszett állat, úgy fut
utána, s azt kiáltozza:

   - Hiába  futsz, ha hét ördögöd van is, mitőlünk meg nem menekszel,  miénk
vagy mindenestől!

   Aranyhajú  Kálmán  fut  egyenesen az erdő felé, eléri a feneketlen árkot,
átugrat a lovával, s azt mondja:

   - No, ördögadták, jöhettek immár!

   Mikor  ő  ezt  kimondotta,  már  ott  is  voltak  az ördögadták, s a nagy
dühösség  miatt  a  szemük  világa  is úgy elveszett, hogy nem látták meg az
árkot sebes futtukban, s egytől egyig nyakra-főre bele kecskebukáztak.

   Hogy Aranyhajú Kálmán ilyen szerencsésen megszabadult a vasfogú bábáktól,
bement  a  Világlátó  öregasszonyhoz,  átadta  a  lovat,  s megköszönte a jó
tanácsot.

   Azt mondja az öregasszony:

   - Jó  szívvel,  fiam,  máskor  is, ha még szükséged lesz valamiben,  csak
folyamodj  hozzám,  s  én  segítek rajtad, amiben csak segíthetek tehetségem
szerint.

   Aranyhajú Kálmán felkötözte az öregasszony fia segítségével a skatulyát a
hátára   s  elindult.  Mikor  hazaérkezett  a  malomba  elfáradva,  abban  a
szempillantásban  ott termett a boszorkány vén szüle, aki őt mindenképpen el
akarta  veszíteni,  s  azt  mondotta  neki,  hogy  ki  ne bontsa a skatulyát
reggelig.  De  tudta  ám  Aranyhajú  Kálmán,  hogy azzal is csak veszedelmet
forral ellene, s amint kitette a lábát a házból, nyomban kibontották apjával
s anyjával a skatulyát. Hát egy olyan gyönyörű szép leány pattant ki belőle,
hogy  az  egész  ház  megfényesült  annak  ritka  szépségétől. A leány, hogy
megvacsorált;  álom  nélkül  töltötte el az éjszakát, virradatig mindig csak
beszélgetett  a  molnárral  s  a  fiával, aki elhozta őt. Nem is jött álom a
szemükre  a  háziaknak,  úgy  elfogta  őket  a szertelen nagy ámulat a leány
szépsége miatt.

   Másnap  aztán úgy volt kicsinálva, hogy Aranyhajú Kálmán esküdjék össze a
szép leánnyal. El is készültek a főzéssel meg a lakodalmi vendégséggel. De a
leány  azt  mondotta, hogy az ő országukban az a szokás, hogy a házasulandók
előbb  megtartják a lakodalmi vendégséget, s csak azután esketik őket össze.
Nem  bánná,  ha  most  ez  alkalommal neki kedvét töltenék, s otthoni szokás
szerint tartanák meg a lakodalmat. Reá is állottak mind az ő kívánságára.

   Nemsokára asztalhoz ültek a hivatalosok, a király is meg volt híva, s meg
is  jelent  az  asztalnál  feleségestül,  mivelhogy  igen kedvelte Aranyhajú
Kálmánt.  Mikor  az ebéd immár vége fele járt, felállott az asztaltól a szép
idegen leány, s azt mondotta:

   - Tisztelt asztal-vendégek, meg ne botránkozzanak azon, amit beszélek. Én
eljöttem   messze   földről  erre  az  idegen  helyre,  hogy  egy  igazságot
világosságra  hozzak.  Nekem  van  otthon  egy  olyan  tükröm, amely mindent
kimutat,  ami  jó  vagy rossz történik a világon. Abból a tükörből néztem én
ki,  s  tudom  is,  hogy  ezt az Aranyhajú Kálmánt az itt jelenvaló királyné
szülte  a világra. De a boszorkány vén szüle, hogy a király itthon nem volt,
befurakodott   a   királyné  mellé  bábának,  a  fiút,  mikor  megszületett,
elsikkasztotta,  s  az  udvarbelieknek azt hazudta, hogy a királynénak a fia
halva  született. Ez olyan igaz, mint a fényes nap, ha nem hiszik, menjenek,
ássák  ki  a  fazekat  a kertben, s meglátják, hogy egy kopókölyök van abban
eltemetve.  Ezt  pedig  azért cselekedte, hogy bosszút állhasson a királyon,
hogy  nem  az  ő  leányát,  hanem  mást  vett  el  feleségül.  A  fiút pedig
eleresztette a malomárokban. Onnan fogta ki a molnár, ez, aki feltartotta, s
felnevelte ekkoráig.

   Elbámult ezen a beszéden az egész vendégsereg. Még el sem végezték jól az
ebédet,  a  király futtatott a kertbe, kiásatta a fazekat, s egy kopókölyköt
talált  abban.  Tüstént  elfogatta  az  ördöngős  vén  boszorkány  szülét  a
leányával  együtt,  s  mind  a  kettőt borsószalmán megégette. A molnárt s a
molnárnét  a  fia  felneveléséért  olyan  gazdagon megajándékozta, hogy azok
holtuk  napjáig szükséget nem láttak. A maga saját fiát, Aranyhajú Kálmánt a
szép  leánnyal,  akit  maga hozott magának, összepárosította, magához vette,
beültette őket egy szép palotába, máig is ott élnek, ha meg nem haltak.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.