KIRÁLYFIÚ KIS MIKLÓS
Egyszer volt egy király, s annak volt egy jó felesége. Mikor a királyné
esztendeje férjhezment asszony volt, született neki egy szép kicsi fia. De
az a fiú olyan síró volt, hogy mikor született, sírni kezdett, s a sírást el
sem hagyta, hanem éjjel-nappal folyvást, örökké sírt két álló esztendeig. A
király s a királyné éjjel sem alhatott a gyermek sírása miatt. Végül is
összegyűjtötték a tudósasszonyokat s a híres orvosokat az egész országból,
hátha azok valami módon el tudnák hagyatni a sírást avval a gyermekkel. A
híres orvosok s a tudósasszonyok mindent elkövettek, amit gondolhattak, de
semmire se mentek, a gyermek mind csak sírt folytonosan.
Volt ott a városban egy afféle szerencsemondó öreg cigányasszony. Az is
meghallotta, hogy meg van a király szomorodva a gyermek sírása miatt. Elment
hozzá, s azt mondta neki:
- Felséges király, mit fizetsz nekem, ha el tudom hagyatni a gyermekkel a
sírást?
A király azt felelte:
- No, ha te meg, tudod tenni, hogy ez a gyermek ne sírjon, én mindent
adok neked, amire csak szükséged van, s azután is, amíg élsz, az én
udvaromból üres kézzel el nem mész.
A vén cigányné közel ment a gyermekhez, s azt mondta neki:
- Ne sírj, ne sírj, Királyfiú Kis Miklós, mert mikor betöltöd a tizenhét
esztendőt, én neked megszerzem Lételenország királyának a leányát, s neked
olyan szép feleséged lesz, amilyen még soha senkinek nem volt kerek e
világon.
A vén cigányné ezt így elmondotta háromszor egymás után, s a gyermek arra
úgy elhallgatott, hogy csak egy nyikkantást sem sírt azután, s jó hallgató
gyermek lett belőle. A király ezen nagyon megörvendett, s annyi mindent
adott a vén cigánynénak, hogy az alig bírta haza vinni. Volt már mit adjon
otthon a purdéknak.
A királyfi nevekedett napról napra, s mikor betöltötte a tizenhét
esztendőt, jelentette az apjának, hogy ő meg akar házasodni. A király egy
darabig mondogatta neki, hogy várakozzék, még nincs itt az ideje, még igen
ifjú, de mikor látta, hogy a fiú erősen áll a feltétele mellett, nem sokat
ellenkezett vele, hanem elészámlált sok király- s hercegkisasszonyt neki,
hogy válasszon közölük. De a királyfi azt mondotta, hogy neki nem kell más
leány, csak Lételenország királyának a leánya, akit a vén cigányné ígért
neki, mikor ő két esztendős volt.
- Haj, fiam - azt mondja a király -, hátha ahhoz nem lesz szerencséd,
mert én soha még hírét sem hallottam Lételenországnak.
- Márpedig én - azt mondja a királyfi - addig megyek, ha a lábam térdig
elvásik is, amíg meg nem találom azt a leányt.
A király látta, hogy nem tartóztathatja a fiát, elkészítette hát az útra
jó móddal, minden útiköltséggel, ahogy egy királyfihoz illett.
Volt a királyfinak egy hűséges inasa, azt maga mellé vette útitársul,
lóra ültek, s megindultak ki a királyi városból. Mentek, mentek, már ugyan
sietve, mint a házasuló legény szokott menni, míg nagysokára, hosszú, terhes
utazás után egy nagy havasba jutottak. Ahogy ott mennek, megpillantanak egy
remeteházat. Egy igen-igen öreg asszony lakott abban, aki be szokott fogadni
minden utazót szállásra. A királyfi is bement a házba, szállást kért
éjszakára, és be is fogadta a vénasszony őket. Este sokféléről beszélgettek,
s a királyfi elmondotta, hogy ő hova szándékozik. Eddig jövő útjában
mindenkitől megkérdezte, hogy hol van az a Lételenország, de mind azt
felelték, hogy annak még hírét sem hallották. Most megkérdi a vénasszonytól
is, hogy nem tud-e arról az országról valamit, hogy ő arra vehesse útját.
A vénasszony azt mondotta neki:
- Kedves fiam, már háromszáz esztendeje, hogy itt lakom, de hírét sem
hallottam annak az országnak. Pedig annyi idő alatt sok jövő-menő megfordult
az én házamnál. De van nekem egy cselédem, akit én küldözgetek országról
országra, most is oda van követségben, az alighanem tud mondani holnap
reggel valamit.
A királyfi alig várta, hogy megvirradjon, hogy végre nagysokára halljon
valamit Lételenországról. Szinte álmatlanul töltötte az egész éjszakát.
Reggel, mikor felkeltek, az öregasszony kiállott egy vasostorral az ajtó
elé, s avval olyat csattintott, hogy az egész havas megrendült bele. S akkor
néz ide, néz oda, de nem lát jönni senkit. Megharagszik, ismét olyat
csattint, hogy az egész ház megmozdul, még a padlásból is hullott a por, s
mégsem jött senki. Harmadszor olyat csattintott, hogy hét országra
elhallatszott, s akkor előjött egy holló, s leszállott az ajtó eleibe.
- Hát ilyen későn kell jönni? - azt mondja a vénasszony. Mindjárt
kitekerem a nyakadat, hogy így megkéstél.
- Kedves jó asszonyom, nem jöhettem hamarább - mentegeti magát a holló -,
mert leszállottam volt Lételenország királyának a veteményeskertjében egy
szép dinnyére. A kertész meglátott, s ellőtte egyik lábamat s három tollat a
jobb szárnyamból. Ezért késtem oly sokáig.
Hej, megörvend a királyfi, azt hitte, hogy most már bizonyosan célt
érnek.
A vénasszony megparancsolta a hollónak, hogy vezérelje el ezeket az
utasokat Lételenország királyához.
- Asszonyom - azt mondja a holló -, kezedben az életem, de ha a nyakamat
elvágod, akkor sem megyek többször oda, ahol így bántak velem, hanem
elmegyek a határszélig, s onnan az ország határa szélétől megmutatom a
szállóidnak, hogy hol van Lételenország királyának a városa s a fényes
kastélya.
- Az is jó - azt mondja a vénasszony -, induljatok.
A holló szárnyrakelt, megindult, utána a királyfi s az inas. De minthogy
ezek nem tudtak lépést tartani vele, a holló leszállott egy-egy fára, ott
megvárta őket, ismét elébbrepült, s ismét megvárta, mindaddig, míg elértek
egy iszonyú magas kősziklát, tízszer magasabbat, mint a Fogarasi-havasok. Az
a kőszikla éppen a határszél volt. Felmentek annak a kősziklának éppen a
tetejére, s a holló megmutatta onnan a királyfinak s az inasának az egész
Lételenországot, megmutatta a király fővárosát s a kastélyát is, s azt
mondotta nekik:
- No, én már tovább nem mehetek, hanem ti menjetek be abba a fényes
városba. Ihol ne, itt adok nektek két tollat a szárnyamból, ezt tartsátok a
kezetekben, s mikor a királyi kastélyhoz érkeztek, csak legyintsetek a
tollúval a kastély felé, s arra a legyintésre minden élő teremtés úgy
elalszik a kastélyban, mint a föld. Még a légy is elalszik arra. Ti akkor
menjetek be a király veteményeskertjébe, ott van két szép dinnye egymás
mellett, mégpedig olyan szép és olyan nagy dinnye, amilyen nagyot még eddig
senki sem látott. Abban a két dinnyében van a király két szép leánya.
Mihelyt a kertbe bementek, egyszerre kapjátok fel ketten a két dinnyét,
dugjátok tarisznyába, fel a lóhátra, s akkor ugyan haladjatok visszafele,
amilyen gyorsan csak tudtok. De te, király, ha ezt a két dinnyét
elhozhatjátok, meg ne próbáld, hogy megkezdd a magadét, míg olyan helyre nem
jutsz, ahol neked egy fertály borod, egy sarkalat kenyered s egy darab
sülted nem lesz.
A holló, ahogy ezeket elmondotta, elment visszafelé. A királyfi pedig
bement az inassal Lételenországba, be a fővárosba, s ott megálltak a királyi
kastélyhoz közel. Amint ott állanak, egy nagy légy repült feléjük a kastély
felől, az inas feléje legyintett a tollúval, amelyet a hollótól kapott, s
arra a légy leesett a földre. Nézi az inas, hát nem mozdul. Azután egy
galamb repült feléjük, egy fehér galamb a kastélyból, a királyfi annak is
feléje legyint a tollúval távolról, s arra a galamb is csak leesik a földre.
Odamennek, nézik, s hát nem mozdul az sem. Erre azt mondják:
- No, most már mind alusznak a kastélyban, mehetünk.
Bementek hát a kertbe, felkapták a két dinnyét, feltették a lovakra, s
mentek vissza, mint a szél. Míg a kősziklához érkeztek, felébredt a király,
észrevette, hogy oda a két leány. Utánuk eredt tizenkét fegyveressel, de
mire utolérte volna, a királyfi túljárt a kősziklán az inassal. Annak a
királynak nem volt szabad túlmenni a határszélen fegyveresekkel, megállott a
kőszikla tetején, s utána kiáltott a királyfinak:
- Jól van, elvitted a leányomat, de ha meg nem becsülöd, búját vallod - s
avval visszatért a maga városába.
A királyfi vitte a leányt a dinnyében nagy örömmel, s mikor abba a
havasba értek, amelyben szállásoltak volt azelőtt, leszállottak a lóról, s
leültek egy fa alá pihenni. A királyfi nézegetni kezdi a dinnyét, s nem
nyughatott a kíváncsiságtól, hogy meg ne nézze, mi van benne. Megszegi a
dinnyét, s hát kiugrott abból egy angyali szép leány, s azt mondja a
királyfinak:
- Te az enyém, s én a tied, de van-e egy pohár bor, egy darab kenyér s
egy kis sült?
A királyfi erre azt felelte nagy szomorúan:
- Most nincs, édes kincsem, de lesz.
Mihelyt a királyfi ezt kimondotta, a leány abban a helyben mindjárt
meghalt. A királyfi, mikor ezt látta, úgy megbúsult, hogy a kardjába akart
ereszkedni bújában, de az inas kivette kezéből a kardot, s azt mondotta:
- Ne búsulj már azért a leányért, ha így történt a dolog, én odaadom
neked az én dinnyémet.
A királyfi elvette hát az inastól a dinnyét s továbbindultak.
Amíg a királyfi utazott hazafelé, azalatt három vándorló rátalált a
király meghalt leányára az erdőben, megismerték, hogy ki leánya volt, s
hazavitték úgy meghalva az apjához, Lételenország királyához. Annak a
királynak volt egy világhírű orvosa, s az az orvos egy óra alatt
feltámasztotta a leányt az ő életadó balzsamával.
A királyfi s az inas azalatt egy vendégfogadóba érkeztek, egy kis erdő
aljába. Ott a királyfi sültet, bort s kenyeret rendelt, s mikor előhozták,
fogta magát, s megkezdette a dinnyét. Hát abból előállott egy aranyhajú szép
leány, s a legelső szava az volt:
- Te az enyém, én a tied. De van-e egy pohár borod, egy darab kenyered s
egy kis sülted? - hogy volt, a leány evett s ivott.
Ott mulattak hárman egy kevés ideig, azután kiültek egy kispadra, az ajtó
elé, s ott beszélgettek együtt. Ahogy ott beszélgetnének, egyszer csak három
varjú leszállott a közelben egy fára, s a kisebb varjú azt mondja:
- Kár, kár, Királyfiú Kis Miklós, elhoztad Lételenország királyának a
leányát, megölted éhhel a magadét, elvetted az inasét, de nem lesz örömed
benne, mert mikor hazaviszed, a kastély kapuja betörik, s agyonüt téged.
Akkor azt mondja a másik varjú:
- Kár, kár, Királyfiú Kis Miklós, elhoztad Lételenország királyának a
leányát, megölted éhhel a magadét, elvetted az inasét, de nem lesz örömed
benne, mert mikor hazaviszed, ha a kapu reád nem szakadna is, de amíg
vacsorálsz, a torkodon akad egy darab csont, s meghalsz tőle.
Megrázza magát a legöregebb varjú, egy ötszáz esztendős, s azt mondja:
- Kár, kár, Királyfiú Kis Miklós, elhoztad Lételenország királyának a
leányát, megölted éhhel a magadét, elvetted az inasét, de nem lesz örömed
benne, mert ha a kapu reád nem szakad is, ha a torkodon csont nem akad is,
amikor vacsorálsz, reád omlik a palota, s odaöl téged. Aki ezt most rajtad
kívül hallja, s mások előtt elmondja, változzék kőbálvánnyá.
A királyfi egy kevéssé megütődött a vén varjú szavára, de gondolta
magában, mit tud a varjú a jövendőhöz, mikor az ember sem tud, s hazafelé
indult a szép leánnyal s az inassal.
Mikor a főváros határához érkeztek, megállottak. A királyfi beküldötte az
inast a városba, hogy küldje ki eleibe az apját, az öreg királyt, hogy
illendő módon vihesse be a kastélyba Lételenország királyának a leányát.
Az öreg király ki is ment a fia eleibe a határszélre a tanácsosaival, s
az inas otthon maradott. Mikor az öreg király eltávozott a palotából, az
inas földig lerontatta a kaput, azután elfutott a szakácsokhoz, s
megparancsolta nekik, hogy az ételben semmi ne maradjon, csak lé s csupa
hús, mikor az asztalra feladják, s a levet megszűrette kétszer-háromszor is.
Azután egy hosszú asztalt készíttetett, de nem a palotában, hanem az udvar
közepén, nehogy a vén varjú szava beteljesedjék, s a királyfit, a leányt s
az egész vendégsereget valami veszedelem érje. Csak csupa fatányérokat,
fakanalakat rakott az asztalra, s ott forgolódott az asztal körül.
Megérkezik az öreg király a fiával s a leánnyal s a kísérőkkel. Látja, hogy
a kapu lerontva, az asztal az udvar közepén, nagy haragra lobban, s azt
mondja:
- Ki volt az a gazember, aki így megcsúfolta a fiamat? A kapu lerontva,
az asztal az udvar közepén, mint a béreseké, azon is fatányér, fakanál!
A cselédek megmondották, hogy ez mind az inas dolga. Az öreg király nagy
haragjában fejét akarta vetetni a szegény hűséges inasnak, de az inas
előállott, s azt mondta:
- Felséges királyom, kegyelem fejemnek, ezt én mind jó célból
cselekedtem. Amikor jöttünkben egy vendégfogadó előtt ültünk, én, a királyfi
s a királyleány, három varjú leszállott egy közeli fára, s a legvénebb, az
ötszáz esztendős, azt kiáltotta a másik kettő után: "Kár, kár, Királyfiú Kis
Miklós, elhoztad Lételenország királyának a leányát, megölted éhhel a
magadét, elvetted az inasét, de nem lesz örömed benne, mert ha a kapu reád
nem szakad is, ha a vacsora alatt a torkodon csont nem akad is, ha ezt
elkerülheted is, de ma, mikor vacsorálsz, reád omlik a palota, odaöl téged,
s ez az utolsó megesik rajtad." S még azt is mondotta az az öreg varjú, hogy
aki ezt hallja, s mások előtt elmondja, változzék kőbálvánnyá. Én azért
rontattam le a kaput, mert féltettem a királyfit, s azért készíttettem az
asztalt az udvar közepére s nem a palotába, hogy ha a varjú jövendölése
szerint a palota be is találna szakadni vacsora idején, meg ne ölje
felségedet s a királyfit s az egész díszes vendégsereget, akik ma estére ide
hivatalosak.
Az öreg király, mikor ezt végighallgatta, helybenhagyta az inas dolgát,
megdicsérte őt az okosságáért, de annak a szegény inas nem örvendhetett,
mert abban a pillanatban kőbálvánnyá változott az udvar közepén. Ezen mind
az öreg király, mind a fiatal, mind pedig a királyleány erősen
megszomorodtak, de mindamellett asztalhoz ültek a vendégekkel együtt, s
vacsoráltak a fatányérokból a fakanalakkal.
Hogy felkeltek az asztaltól, a királyfi megsétálta magát a kertben a
királyleánnyal, onnan visszament az udvarra, s azt mondta a leánynak:
- De én bizony nem sokat adok egy hitvány varjúnak a szavára, úgyis
eltelt már a vacsora ott kint, bemegyek a palotába, a cselédházban csak nem
hálhatok az éjjel.
A leánynak eszébe jutott, amit az inas a varjú szava után mondott,
kérlelni kezdte a királyfit, hogy ne menjen. De a királyfi nem hallgatott
rá, csak megindult elöl, s a leány távolról ment utána. Mikor a királyfi a
küszöbre tette a lábát, a palota letörött nagy ropogással, s odaölte a
királyfit.
A fia halálán igen megbúsult az öreg király, s megbúsult a királyleány
is, hogy már a királyfi is oda, s a jó inas is kőbálvánnyá változott, akik
őt elhozták.
Sírni kezdett keservesen a meghalt királyfi mellett, aztán elment, s
kerülgetni kezdte sírva, jajgatva a kőbálványt, még a haját is szaggatta
keserűségében.
Most is éppen ott volt a szerencsemondó vén cigányné, aki a királyfival
elhagyatta volt a sírást kicsiny korában. Odajött, hogy kapjon valamit a
fazekába az ételmaradékból. Megsajnálta a királyleányt, mikor látta, hogy
olyan keservesen sír, s azt mondotta neki:
- Ne sírj, ne sírj, Lételenország királyának szép leánya! Én szereztelek
ide téged, én hagyatom el veled is a te sírásodat, mint valamikor a kicsiny
Miklósét. Olyat mondok neked, hogy még a lelked is megörvend bele.
A királyleány egy kicsit felvidult, megtöltötte a cigányné fazekát
étellel, s azt kérdezte tőle:
- Hát mi jót tudsz te nekem mondani, te szegény öregasszony?
- Én bizony azt, édes angyalom - azt mondja a cigányné -, hogy hívass a
városból hét papot, s a hét pap mondjon hét imádságot a kőbálvány mellett, s
abból olyan szép ifjú lesz, hogy hétszer szebb, mint az az inas volt
annakelőtte.
Az öreg király mindjárt odahívatott hét papot, azok heten hét imádságot
mondottak a kőbálvány mellett, s abból egy olyan szép ifjú lett, akinél
szebb nem volt abban az időben. A királyleány megölelte, s azt mondotta
neki:
- Te az enyém, én a tied, te hoztál el engem, te tartottad meg az
életemet, holtig el nem hagylak téged.
A papok el sem mentek, a legöregebb pap nyomban összeeskette őket. Az
öreg király halála után az inasból lett király, szerette őt mindenki, s ő
boldogan élt holtig a jó feleségével.