A PÉCELI SZÚNYOGOK
Hej, bizony régen volt, mikor az öregapám kis-subáját odaadtam a
rongyszedőnek egy szépen szóló körtemuzsikáért. De az meg még régebben volt,
mikor az a kis-suba bárány képében ropogtatta a friss füvet a legelőn. Hanem
azért legrégebben mégiscsak az volt, amikor a cinkotai bírónak egész
istenadta nap egyéb dolga se volt, mint a legyeket hajkurászni egy
istentelen nagy légycsapóval.
- Csitt-csatt! - mondta a légycsapó; - csitt-csatt! - mondta a bíró s
odacsoszogott nagytelkes bocskorában a pitvarajtó szemöldökfájához, ahol
éppen egy kövér dongó pödörgette a bajuszát nagy magabíztában.
- Te leszel a századik - örvendezett a bíró s fölemelte szép lassan a
légycsapót, mikor eljajdította magát a századik légy:
- Jaj, te cinkotai bíró, kegyelmezz az életemnek!
Úgy hallottam, mint most hallom, ahogy haragosan rámordult a keményszívű
bíró:
- Mért volnék én bíró, ha még az ilyen ingyenélő népségnek is
megkegyelmeznék?
- Sose látsz többet, bíró, ha még az egyszer eleresztesz - rimánkodott a
dongó - úgy elmegyek, hogy híremet se halljátok.
- Ugyan hova tudnál menni, te tolakodó szerzet?
- Elmegyek Pécelre szúnyognak.
- Ejha - ejtette le ámultában a bíró az állát -, hát olyan jó soruk van
Pécelen a szúnyogoknak?
- Mint halnak a vízben - zümmögte a dongó s úgy kihessent az ajtón, hogy
tán meg se állt volna Pécelig, ha az eresz alatt a fecske be nem kapta
volna.
Mindegy az, azért a cinkotai bíró mégiscsak előkurjantotta a feleségét s
a markába nyomta neki a légycsapót:
- Vedd át egy kicsinyég a hivatalomat, te asszony, míg én átszaladok
Pécelre. Már csak megtudom, hogy élnek azok a híres péceli szúnyogok.
Úgy láttam, mint most látom, ahogy lehúzta a bocskorát, fölhúzta a
sapkáját, tenyerébe szedte a lábát s lélegzetet se vett a péceli határig.
Ott éppen egy szántóvető ember tanította fütyülni a pacsirtafiókákat, annak
fordult neki a cinkotai bíró:
- Hej, te péceli ember nem mondanád meg nekem, mért van olyan jó soruk a
péceli szúnyogoknak?
- Mi az a szúnyog, atyámfia? - csudálkozott a péceli ember. - Soha hírét
se hallottam, azt se tudom, eszik-e vagy isszák?
- No, majd keresek okosabb embert - kiáltotta vissza futtában a cinkotai
bíró s meg se állt a falu közepéig, ott is fölugrott a kút kávájára, a szája
elé tette a két tenyerét s akkorát rikkantott, hogy összeszaladt rá az egész
falu.
- Hej, emberek, mondjátok meg nekem, miről híresek a péceli szúnyogok?
Egymást támogatták a péceliek, olyan jót nevettek ezen a kérdésen. Bezzeg
elfutotta a pulykaméreg a cinkotai bírót.
- Száz aranyat adtam volna egy péceli szúnyogért - kiáltotta
kétségbeesetten s dühében beledobta sapkáját a kútba. Loccs, odalett a
világlátott cinkotai bíró sapkája s fölzavart a víz színéről egy sereg
szúnyogot, akik nagy muzsikálva szálltak föl a kútból.
- Zine-zene, zine-zene, száz arany a szúnyog-zene!
- Szúnyog, szúnyog! - lelkendeztek a péceliek s boldog volt, aki egyet
megkaparíthatott a drága muzsikásokból. Hazavitték őket, kalickába zárták,
gondjukat viselték, mint ahogy megérdemli az afféle száz aranyas portéka.
Azóta van Pécelen annyi szúnyog, mint a rojt. Amelyikteknek száz aranya
van, vehet belőlük. Aki jól tud alkudni, az kilencvenkilenc aranyért is
kaphat.