NAGYAPÓ ÁLLATAI
Nagyapó reggel óta tán már százszor is kiszaladt a kisajtóba s öreg
kezével ernyőt csinálva a bozontos szemöldöke felett, türelmetlenül
kémlelődött be a nagyvilágba.
- Nem jönnek, Bodri, nem jönnek - rázta meg aggodalmasan a szép öreg
fejét és megsimogatta a fogatlan házpásztort.
- Eh, eh - mondta erre a Bodri, s ezzel bizonyosan azt akarta mondani,
hogy majd megjönnek azok, nem kell nagyanyót félteni, különösen mikor a kis
unokáját hozza! S hogy még jobban megvigasztalja a gazdát, szépen fölrakta a
térdére a két első lábát és úgy nézett a szemébe.
Mivel pedig Bodrinak mindig poros a csizmája, olyan lett tőle nagyapónak
a szép ünneplő nadrágja, mintha csak a homokba térdeltette volna nagyanyó,
amiért megint elszórta a pipahamut a szőnyegen.
Mindegy az, nem olyan ember ám nagyapó, hogy megharagudjon az öreg
Bodrira, amiért olyan nagyon szereti. Most se szólt volna ő semmit, ha a
bóbitás tyúkja oda nem settenkedik és föl nem sandít azzal a ravasz
félszemével a nagyapó poros nadrágjára:
- Kár, kár, kár...
Nem is tudta nézni, hogy mit csinált az a csúf Bodri. Inkább fölugrott a
nagyapó vállára és ott meresztgette nagy kevélyen a hosszú nyakát: ide
nézzen, aki egy igazi szép bóbitás tyúkicát akar látni!
No nem is kellett egyéb a cicamicának se! Eddig úgy nyalogatta a talpát a
tiszta szoba ablakában, a muskátlis cserepek közt, mintha semmit se tudna a
világról - kérem, most egy ugrással ott termett a nagyapó másik vállán. Halk
duruzsolással törlészkedett hozzá a vastag fehér bajuszához:
- Mi-a-ó, mi-a-ó!
- Az lenne jó, ha hozná már nagyanyó Margitkát - felelt nagyapó,
megszorítva a cicamicának a dagasztó lábacskáját.
Az lenne jó? Ugyan miért? Ezt már a barika se állhatta meg szó nélkül,
aki eddig a kis kert mályvarózsáinak a leveleit olvasgatta.
- Me-e-e, me-e-e? - szalad oda a csengőjét rázogatva s mivel a Bodrival
nem nagyon szeret barátkozni, ő meg a másik oldalán telepedett le
nagyapónak. Odafeküdt a lábához s már éppen valami szépet akart álmodni,
mikor Bodri elvakkantotta magát:
- Hamma-ma mamamm, hamma-mamamamm!
Annyit tett ez, hogy: szaladj hamar elejbük, nagyapó, mert már zörög a
kocsijuk.
De bizony, mire nagyapó megindult volna, akkorra meg is állt a kocsi. De
már ki is szállt belőle nagyanyó, ringatva a karján Margitkát, mint
rózsabimbót az ág.
Nagyapó szólni se tudott az örömtől, látni se igen látott a szeme
pillájára szivárgott könnytől. Annál vidámabban csapkodta össze a két kis
kacsóját Margitka:
- Jaj, de ennivaló ez a nagyapó az állataival!
Ha Margitka olyan volt, mint a rózsabimbó, nagyanyó egyszerre olyan
haragospiros lett, mint a legpirosabb mályvarózsa.
Még a főkötője bóbitája is úgy lengett, mint valami harci lobogó.
- Jaj, Márton, Márton, hogy szabadíthattad így magadra ezt a sok csúf
állatot! Takarodtok a helyetekre, haszontalan népei!
Ahogy a tenyerét összecsattantotta, akkorát szólt, mint valami fiók ágyú.
S erre a nagy csattanásra iramodtak is szét a nagyapó állatai a helyükre.
Az ám a helyükre! A Bodrinak az ólban lett volna a helye, a cicamicának
az ól tetején, bóbitás tyúkicának a hátulsó udvarban, csengős barinak a ház
előtt a gyepen. De ki tehet róla, hogy nagyanyó két hétig oda volt s az
alatt nagyapó jobb helyet keresett az állatainak.
- Takarodjatok! - dobbantott nagyanyó a lábával, hogy csak úgy reszketett
bele a föld.
No, be is ugrott erre cicamica a tiszta-szobába, ott is a díványra, annak
is a legsarkába! Bodri a hintaszékben húzta meg magát nagy szepegve, mert
ennek a puha vánkosán szokott ő mostanában szundikálni. A csengős bari
befeküdt a nagy asztal alá, a jó hűvösre, bóbitás tyúkica pedig a muskátlis
cserepek közé kvártélyozta be magát, a napsütéses jó melegre.
No, az semmit se látott, aki azt nem látta, hogy nagyanyó milyen vitézül
hadakozott a poroló pálcikával. Csak azt sajnálta, hogy alig suhintott
egyet-kettőt, már elszelelt az ellenség. Nagyapó állatai egyszerre
megtalálták a helyüket s nem maradt más a harctéren, csak szegény nagyapó.
Neki meg eszeágában sem volt katonáskodni. Megesett rajta az embernek a
szíve, ahogy nagyanyót békítgette:
- Nono, anyó, nem olyan imilyen-amolyan ember ám azért nagyapó! Meg kell
nézni, hogy milyen kávét főzött a tiszteletedre!
Erre már csakugyan megbékült nagyanyó. Margitka is segített neki benne,
aki egyszerre ölelte át a két öreget:
- Jaj de áldott ember ez a nagyapó! Egészen olyan, akárcsak nagyanyó.
- Az ám, csakhogy azért mégiscsak túlságosan meg van pörkölve ez a kávé -
vélte nagyanyó, de azért le nem tette volna a csészét a szájától, ha valami
furcsa csoszogást nem hall a konyhán.
Nagyapó ijedten fészkelődött a helyén, nagyanyó pedig gyanakodva kiáltott
ki a konyhára:
- Jár ott valaki?
A valaki erre megállt és azt mondta:
- Ke-le-pe ke-le-pe, be-fe-le, be-ve-le, ke-lep, ke-lep ke-lep...
S még tán ma is kelepelne, ha nagyanyó ki nem ugrik nagyapó görbe
botjával:
- Uram-teremtőm, csak nem a Jancsi gólya jár idebent!
De az volt biz az, a Jancsi gólya, még pedig másodmagával. Egy
boldogtalan békát fektetett a konyhapadkára, annak mondta olyan nagyon, hogy
be fele, be vele! Itt szokott ő két hét óta délebédelni, a szép, tiszta
konyhán, ide hurcolja be a kosztját, mert Jancsi gólya igen szerette a
tisztaságot.
- Ki fele, ki vele! - suhintott nagyanyó a görbe bottal akkorát, hogy ha
az orrát éri Jancsi gólyának, nem lesz neki többet mivel kelepelni.
Szerencse, hogy a Jancsi nagyon szemfüles legény. Nemcsak az orrát tudta
megmenteni, hanem a délebédet is.
Nagyanyó pedig fáradtan dőlt bele a nagy karosszékbe.
- Ó Márton, Márton, soha többet nem bízom rád a házat!
- Nem-e? - csudálkozott nagyapó. - Hát akkor Margitkát ki viszi majd
haza?
- Te viszed haza, Márton, te magad viszed haza!
Nagyapó nagyon, de nagyon boldogan mosolygott a bajusza alatt. S délután,
mikor nagyanyó meg Margitka lepihentek egy kicsit, ellopódzott a
mészárszékbe s hozott Jancsi gólyának akkora borjúmájat, hogy alig bírta.
- Ezt azért kapod, Jancsi, mert neked köszönhetem, hogy ezután én
hozhatom, vihetem a kis unokámat.