A FÖLDVÁRI HERCEG
Csendes, holdvilágos estén, mikor a tücsök is leteszi már a szépen szóló
hegedűt, felébred álmából Vakondok úr, a földvári herceg. Neki ilyenkor
nappalodik, mikor más istenteremtése elteszi magát éjszakai nyugovóra. Nagy
úr a herceg, ha csupán vakondoknak hívják is.
Nagyot nyújtózik a vackán s keresi a feje fölött a csengettyűzsinórt,
mert mosdóvizet akar hozatni az inasával. Szereti a tisztát, mert azt
hallotta kiskorában, a vakondok-iskolában, hogy úgy szép a herceg, ha
tiszta.
Az ám, de hasztalan kapargál, nem találja azt a vékony fűgyökerecskét,
amelyik csengettyű-zsinór gyanánt szolgált le a földvári kastélyba.
Elfonnyadt-e, kiszáradt-e, más egyéb veszedelem érte-e, majd kitudódik az a
maga idején. Elég az hozzá, hogy nincs csengő, nincs inas: ki öltözteti most
már sétáló gúnyába a földvári herceget?
- Magad uram, ha szolgád nincs - morog haragosan a kegyelmes úr s nagy
ásítozva nekilát az öltözködésnek.
Hanem azért nem kell ám sajnálni a földvári herceget. Utóvégre még a
hercegnek se esik le az aranygyűrű az ujjáról, ha a maga kezével fésülködik
meg, aztán meg nem is szakad ám bele a fáradságba a földvári herceg. Nem
sokból áll az öltözködése. Megrázza fekete bársony bundáját, kipödri tusa
bajuszát s egyszerre olyan nyalka legény lesz belőle, hogy hanyattvágódik a
szőrén a holdsugár.
Tudja ő azt, ha tükörbe nem néz is. Tükörbe pedig azért nem néz, mert
ilyent nem tart a házában. Mégpedig azért nem tart, mert úgyse látná meg
benne magát. Éppen csak azért van neki szeme, hogy legyen, de hasznát
nemigen veszi neki az örökös sötétségben. Azért csúfolják vakondoknak a
rosszakarói. Kesztyűje sincs, csizmája sincs szegény jámbornak. Ősidőktől
fogva az a szokásuk a földvári hercegeknek, hogy mezítláb járnak.
Hanem azért mezítláb is herceg a herceg. Egyes-egymaga lakik akkora
palotában, hogy elég volna három falu egerének. Van abban kis szoba, nagy
szoba, hálószoba, vendégszoba, éléstár, pince. Hát még a titkos folyosói!
Nincs az a generális, aki azoknál különbeket tudna kieszelni. Mesterség
azokban el igazodni annak, aki nem földvári herceg. Igaz, hogy az egyebet se
tanul gyerekkorától fogva, mint a palotájában való járást-kelést.
De nini, mi történt hát azzal a csengettyű-zsinórral? A földvári herceg
fölkapaszkodott a padlásra és kinyújtotta az orrát, mint ahogy mások a
szemüket nyitják ki. Ő az orrával lát, a szeme helyett. Megérzi vele azt,
amit szemmel meg se lehetne látni.
- Ejnye, a vakondok csípje meg, idegen szagot érzek. Ki csavarog itt a
váramban éjszakának idején?
Nagy, kövér cserebogár-hernyó lapult meg a sarokban. Gonosz szerzet az
nagyon, elrágja a füvek, virágok vetemények gyökereit. Most is ott majszolta
még a csengettyűhúzó-gyökeret. Nagyon tudakolta volna már az utat a
haszontalan férge, de már elkésett vele. A földvári herceg kitátotta a
száját s volt hernyó, nincs hernyó. Abból ugyan nem lesz már cserebogár.
Száját nyalogatva most már megindult sétájára a hatalmas úr. Minden
éjszaka bejárja birodalma minden zegét-zugát, hogy nem tolakodott-e be
valaki. S jaj annak, akit ott talál. Hernyót, bogarat, földi férget
százszámra temet telhetetlen gyomrába.
Hajnal felé aztán, mikor már kedves egészségére kívánják egymásnak az
éjszakai nyugodalmat a kakasok, álmosan ballag hálóterme felé a földvári
herceg. De bezzeg, kimegy az álom a szemiből, ahogy a kastély előcsarnokába
ér. Nagy, pohos mezei egér szalad vele szembe, vidám cincogással.
- Megálljunk, atyafi - ugrik elejbe a házigazda -, kik vagyunk, mik
vagyunk, mi járatban vagyunk?
- Csend abban a rossz gúnyában - mondja kevélyen az egér -, én Buzaviszi
báró vagyok. Most néztem körül a földjeimen s nem találom az utat hazafelé.
Hát te miféle szerzet vagy, hékás?
- Én meg a földvári herceg vagyok s majd megmutatom az utat uraságodnak,
ha rossznéven nem veszi.
S úgy vágta képen az egeret, hogy a szeme is szikrázott bele.
- Hitvány, majd megtanítlak én tisztességre - süvöltötte s fülinél fogva
úgy megrázta az egeret, mint a molnárinas a zsákot. Csakhogy a zsák zsák
marad, akárhogy megrázzák, de az egérből csak a farka hegye maradt meg, mire
a birkózásnak vége lett.
Hanem most már csakugyan elfáradt a fekete bundás vitéz. Föl akart
szaladni a föld színére egy kis friss levegőt szívni. Hát ahogy kiüti az
ormányát a háza kéményén, hát tüzes szem mered rá a hajnali szürkületben s
haragos morgás fogadja:
- Brr, ki turkál, botorkál kora virradatkor?
- Én a földvári herceg vagyok.
- Én meg a Maros kutya vagyok.
Több se kellett a földvári hercegnek. Visszaugrott s olyan sebesen
elvitte a fekete bundát, hogy még most is szalad, ha meg nem állt. A Maros
kutya meg nekiállt a két első lábával a friss túrásnak s bizonyára mind
széthányta volna a földvárat, ha rá nem szól a korán ébredt gazda:
- Nyughass, Maros. Ne bántsd a vakondokot. Derék kis szolgája ő a
gazdálkodó embernek. Annyi férget elpusztít, hogy azért el lehet neki nézni,
ha egy kicsit felturkálja a földet.