A CSOBÁNCI AGÁR
Nagyon szép ebállat volt a csobánci agár. Hegyes a feje, hogy tűbe
lehetett volna húzni cérnának. Karcsú a dereka, mint a keszegé, hosszúk a
lábai, hogy elfáradt, míg végignézett rajtuk. A szeme igaz, hogy kisebb volt
a kávéscsészénél, de bezzeg akkorára nyúlt a füle, hogy paplan helyett
használhatta, ha fázott.
Ebből is láthatjátok, hogy milyen szép jószág lehetett a csobánci agár.
Szép a szépség, szép, de mégiscsak többet ér egy tarisznya szépségnél egy
marék okosság. No, ne féltsétek a csobánci agarat, észért se ment az kölcsön
a szomszédba. Igaz, hogy nem is volt több agár a faluban.
Ha nagyon melege volt a napon, akkor a tűzhelyre feküdt hűtőzni. Mikor a
kéményből ráhullott a korom, a katlanba bújt tisztálkodni. Ha a kakas a
hátára ugrott a kerítés tetejéről, mindjárt a macskához szaladt oltalomért s
midőn a macska összekarmolászta az ábrázatát, mindjárt a sündisznóhoz futott
panaszkodni. Ha valami pákosztossága miatt sodrófával forgott körülötte a
gazdasszony, meg se állt, míg a kisbéreshez nem ért, aki a karikás ostorral
hajtotta róla a legyet s mikor nyúlászni ment, már a kapuban elkezdett
csaholni:
- Szaladjatok, nyulak, mert jön a csobánci agár!
El is inaltak előle a nyulak úgy, hogy mire ő kiért a mezőre, azok már a
hatodik határban tudakolták, hogy van-e jó káposzta termés. Ebből is
láthatjátok, hogy milyen okos állat volt a csobánci agár.
Egyszer azt mondja a gazdája ennek a híres csobánci agárnak:
- No, Cicke, én most elmegyek hetedhét országra, meg se állok a túri
vásárig. Vagy jövök vissza, vagy se, de mire a vacsoracsillag föltetszik az
égen, akkorra bizonyosan itthon leszek. Addig eredj a mezőre ürgét fogni.
Ezzel a gazda becsukta az ajtót, a kulcsot behajította a kapu tetején,
azzal nekilódult a világnak. A csobánci agár fölcsapta a fülit a két
vállára, hogy azzal is kevesebb legyen a vinnivalója s kinyargalt a mezőre.
Annyi ott az ürge, mint a hangya, olyan vígan sütkéreztek a déli
verőfényben, hogy a csobánci agár elcsaholta magát örömében:
- Reszkessetek ürgék, én vagyok a csobánci agár!
Szótfogadtak az ürgék, hanem előbb mindnyájan beosontak a lyukba s csak
odabent kezdtek el reszketni. Hiába ígért nekik mézeskalácsot a csobánci
agár, még csak az orrukat se ütötték ki többet. Még akkor se jöttek elő jó
napot kívánni, mikor azzal biztatta őket, hogy nem akar ő semmi rosszat,
csak éppen egy kis ürgepecsenyét.
Addig, addig leste az ebédet a csobánci agár, míg utoljára észrevette,
hogy nem is éhes ő, hanem szomjas. Nosza szalad a patakra, hát ahogy
belenéz, látja ám, hogy ugyancsak hunyorítgat rá a víz tükréből egy másik
agár. Szakasztott olyan, akár ő, még a nyelvét is úgy lógatja.
Elvicsorítja a Cicke nagy mérgesen a fogát s rámordul az idegen kutyára:
- Mit keresel te Csobáncon, mikor én vagyok a csobánci agár?
Ki hallott ilyet, ugyancsak vicsorgatja ám a fogát a másik agár is!
Nekibőszült a Cicke, fölemeli az első lábát: de bizony képen felejti ő ezt a
csavargó agarat! Az ám, ha az is föl nem emelte volna az első lábát s nem
nézett volna olyan haragosan, hogy a Cickének egyszerre elment a kedve a
hadakozástól.
- Maradj magadnak, találok én még vizet magamnak Csobáncon!
Szalad vagy öt lépést fölfelé, belenéz a vízbe: megint csak ott van az a
se országa, se hazája agár! Ugrik megint vagy ötöt, belenéz a patakba, hát
még csúfolódik is az a tolakodó teremtés. Éppen olyan ijedt ábrázatot vág,
mint a csobánci agár.
- Azért se fogsz ki rajtam - gondolja a csobánci agár. - Van a szomszéd
faluban egy csurgó-kút, ott már, tudom, nem találsz meg.
Ugyancsak a négy lába közé szedte ám az utat, mert már csak úgy
szédelgett a nagy szomjúságtól, de tele is szedte ám magát a csurgó-kútnál
vízzel, hogy egész felüdült bele. Megállj, te másik agár, majd megtanulod
most, mi az agárbecsület!
Úgy szaladt visszafelé Csobáncra, mint akit ostorral hajtanak, el is
fáradt úgy, hogy mire a csobánci patakhoz ért, alig lihegett.
- Így nem lehet viaskodni - szomorkodott a csobánci agár -, mégis csak
vissza kell még egyszer szaladnom a csurgókúthoz egy ital vízre. Hanem majd
lesz aztán, ami lesz!
Az lett biz azzal, hogy mire haza-hazaért a csurgó-kútról, megint majd
megölte a nagy szomjúság. Nosza, vissza a szomszédba, de gyorsan ám, de
sebesen ám! Vissza harmadszor, vissza negyedszer, vissza, míg csak a lába
bírta.
Addig szaladozott egyik faluból a másikba egy ital vízért a csobánci
agár, míg utoljára orra nem bukott az út közepén. Föl se kelt többet, még
akkor se, mikor a vacsora-csillag föltetszett az égen. Vesztire vált neki a
nagy esze.
Így pusztult el a csobánci agár, híre-neve azonban máig fönnmaradt. Az
olyan emberre, aki az eső elül a csurgásba menekül, ma is azt mondják, okos,
mint a csobánci agár.