HUPPUJ, MÓRIC, MEG A SÁNTA NYÚL
A kutyánkat Huppujnak hítták, a cicánkat meg Móricnak. A kutya kicsi volt
kutyának, a cica nagy volt cicának, így aztán majd egyformák voltak. Huppuj
a szénatartóban lakott, Móric a padláson a kémény mögött, de napközben
együtt voltak mindig. Kettős kis vályúból ettek-ittak, soha étel-ital fölött
össze nem marakodtak.
Egyszer a minap, szép vasárnapi hajnalon, ahogy kibújik a Huppuj a
szénatartóból, szalad ám föl egyenest a széles garádicson egész a
padlásajtóig, avval becsahint:
- Hej, Móric, gyere, mondok valamit.
Móric azt álmodta éppen, hogy egy kis fehér egérnek már az egész feje ki
volt a lyukból, csak még egy kicsit jött volna kijjebb, mindjárt lecsapta
volna - mondom, ezt álmodta éppen, mikor a Huppuj hívása fölzavarta. Nagy
haragosan mordult ki a pajtására:
- Mit háborgatsz, vigyen innen a lábad, hiszen még éjszaka van.
De Huppuj csak nem hagyta elaludni többet:
- Meghiszem, hogy a kémény mögött éjszaka van, hanem ideki már süt a nap.
- No hát csak hadd süssön.
- Nem úgy van az, hallod-e, hanem ha ki nem bújsz, engem nem látsz
többet.
- Nem tudsz úgy elbújni, hogy meg ne találjalak.
- De nem is elbújok én, pajtás, hanem elmék a kecskeméti vásárra. Azért
keltettelek föl, hogy gyere te is.
Erre aztán csakugyan előjött Móric úr.
- Aztán, te Huppuj, igazán mondod?
- Nem is tréfából. Nézd ezt a friss kocsinyomot. A Bogár is elment, a
Szellő is elment, a Misa kocsis is elment, a nagymamát meg vitték.
Móric nagyot sóhajtott:
- Ki ád nekünk ma tejet?
- Ki ád? Azt nem tudom már, mert a Riska meg oda volt kötve a
kocsisaraglyához, az is elment. Hát csak mosakodj meg hamarost, oszt gyere
te is.
- De csak így éhgyomorral?
- Ojjé, lesz egér az úton, ne félj. A vásáron meg veszünk
cigánypecsenyét.
- Hát még mit veszünk?
- Én egy kis sárgaszíjas ezüstpergőt a nyakamra.
- Én meg akkor kék selyempántlikát az enyimre.
Avval elindultak, keresztül a káposztás kerten, hogy azzal is rövidebb
legyen az útjok.
Alighogy az országútra kiértek: ihol ballag előttük egy kis hajításra egy
suta, sánta kisnyúl. Egy, kettő, három, akkorra utolérték. Egyszerre
szólították meg kétfelül:
- Hát te, te kis bice-bóca, hova igyekszel?
- A kecskeméti vásárra.
- Evvel a sánta lábaddal?
- Evvel a sánta lábammal.
- Honnan sántikálsz?
- Kerekegyházáról.
- Mit akarsz venni?
- Mézeskalács-olvasót.
Huppuj meg nem állta nevetés nélkül. Oda is vetette a kis mankósnak:
- De hallod-e, cimbora, hetedhét ország ellen jár akkorra az a
mézeskalácsos, mire te fele útját se éred a vásárnak.
Móric meg elköszönt tőle:
- No, szervusz, kisnyúl, majd ha visszafelé jövünk, találkozunk.
A kis sánta meg azt mondta nagy nyugodtan:
- Alás' szolgája!
Nem telt abba csak egy kis, kis idő, úgy elhagyták, hogy mikor egyszer
Huppuj visszanézett, már látni se lehetett.
Jobbra az úttól, jó bent feketéllett egy kerek erdő.
- Micsoda ott az a sok fa, te Huppuj? - kérdezte Móric.
- Erdő.
- Mi terem ott, te Huppuj?
- Makk.
- Jó-e az, te Huppuj?
- Jó, de az egérnek.
- Hisz akkor ott egér is van, te Huppuj.
- Biz ott az is lehet.
- Én nagyon ehetném hallod-e. Nézzünk szét abban az erdőben.
- Hátha elkésünk a vásárról?
- Dehogy késünk, csak odaérünk akkorra, mire az a sánta nyúl.
Avval letértek az útról, neki az erdőnek. Hanem ugyan jó darabig kellett
menniök, míg odaértek. Az útról úgy tetszett, mintha csak itt volna, most
meg mintha beljebb-beljebb húzódnék előlük az erdő. Hát mikor odaértek, az
volt ám csak a nagy csalatkozás! Nem volt abban az egész erdőben egyéb
tüske-termő akácfánál, az alja meg csupa szúrós, bozontos kökénybokor.
Jó reménység fejében, hogy hátha beljebb, hátha beljebb - addig
kódorogtak az erdőben, hogy eltévedtek.
- Erre gyere, itt lesz a széle.
Nem lett biz az.
- Emerre gyere, mondtam, hogy erre van a széle.
De csak ott se találtak ki.
Egyszerre aztán kocsizörgést hallottak nagy messzünnen, annak az
irányában aztán kivergődtek valahogy az országútra megint.
- Hej, hallod-e, Huppuj, azóta nyilván előttünk jár a sánta nyúl.
- Dehogyis jár, csak igyekezzünk. Azóta ott volnánk, ha te nem jajgatsz
az éhségeddel.
Pedig nagyon rosszul volt Huppuj is, szegény. Csak úgy lihegett a
szomjúságtól. Végképp nem haladtak. Utoljára is kitört belőle a keserűség:
- A holnapi tejemet odaadnám egy ital vízért.
- Én is - ütötte rá Móric. - Tudod-e, hogy már dél van.
- A napról gondolod?
- Nem én, de érzem...
Megálltak, tanakodtak, hallgatóztak, néztek egymásra nagy szomorúan.
Egyszerre csak Huppuj fölugrott az árokpartra és nagyot vakkantott:
- Kutyabaj! Hé, vizünk lesz mindjárt.
- Hogy-hogy?
- Gyere ide, fülelj. Nem hallod? Egész regement béka kuruttyol valahol.
- De hol?
- Erre ni, balra. Ott pedig víz is van, ott iszunk. Majd meglásd, milyen
könnyen megyünk mindjárt, ha ittunk. Gyere.
Mentek, mentek, mendegéltek gyámoltalanul, nagy reménykedve, neki a
békakuruttyolásnak. De olyan csalóka volt az is: hol errül hallatszott, hol
amarrul.
No, hogy aztán odaértek az érhez, bezzeg, egyik se fogta föl az ünneplő
nadrágját, se avval nem törődött, hogy biz ez a víz egy kicsit állott is,
békalencsés is, hanem lapátolták befelé nagy gyönyörűséggel. Olyanok lettek,
mint a duda.
- Na - azt mondja Huppuj -, most már kiállom Kecskemétig, arra fogadok.
- Én is - tódította Móric. - Csak azt szeretném tudni, merre lesz
legközelebb az út.
- Majd csak ráakadunk, gyere.
Az ám, de most meg az történt velük, hogy akár erre, akár arra, mindenütt
víz, víz, víz. Háromszor is oda jutottak vissza, ahol ittak volt. Úgy, hogy
mire kivergődtek, fahegybe hajlott a nap s csak olyan szomjasak voltak, mint
azelőtt. Éhesnek meg még éhesebbek.
- De hallod-e, Huppuj - mormogta Móric, mikor az országúton voltak megint
-, ha így, ha úgy, de én visszafordulok, elmék haza. Nézd, este lesz, oszt
még a torony se látszik.
Huppuj nem szólt semmit, csak lesütötte a fejét - avval visszafordult ő
is.
A napnak a fele már belebújt a Nyakavágó halomba, mikor a káposztás
kertjük sarkához értek. Hát ahogy ott befordulnak az útról, ott ül ám az
árokparton a kis sánta nyúl.
- Nene, a nyúl.
- Nene, a sánta nyúl.
- Nene, a nyakában a mézeskalácsolvasó.
- Az ám.
A kisnyúl nagyot köszönt nekik:
- Adjon Isten! No, megérkeztetek? Volt-e jó vásár?
Huppuj is, Móric is szégyenkezve intett, hogy: meg ám, volt ám.
Nem tudták kiállani szó nélkül, hogy olyan jókedve van a kisnyúlnak, hogy
el sincs fáradva, megkérdezték:
- Ejnye, de jó kedved van, te kisnyúl. Pedig elfáradtál, ugye?
- Dehogyis fáradtam. Nem mentem ám én mindenütt gyalog, se nem jöttem.
- Megszánt valaki, ugye, oszt fölvett a kocsijára?
- Föl bizony, menőben: Akarom János, visszafelé meg Tűröm János, innen
meg már gyalog is könnyen hazamék...
*
Mikor az udvarra beértek, akkor már otthon volt mindenki. Miska kocsis
itatta a lovakat, a szolgáló az új tehenet kötötte jászolhoz, a nagymama meg
a tejet szűrte. Azonközben megszólalt:
- Huppuj, Móric! Cicicic!