CSUPASZEM, A VILÁGJÁRÓ
Aki vízparton járt valamikor, mindenki látta már Csupaszem békát, a
papucsosmestert. Nyakba vetett zöld kötényéről, munkára termett keze-lábáról
könnyű fölismerni ezt a jóravaló mesterembert. De legkönnyebben a szeméről,
mert ahhoz fogható nagy szem nem kerülközik több a nádasban. Hozzá még
Csupaszem mester nem is az arcán hordozta a szemit, mint más istenteremtése,
hanem a feje tetején. Büszke is rá az öreg papucsosmester, hogy ő a feje
tetejével lát.
- Ebből is kitetszik, hogy valami előkelő nemzetség ez a miénk - mondja
estendén a Csupaszem-porontyoknak, mikor jó étvággyal elfogyasztották a
szúnyográntottát.
- Elég baj az nekünk - kuncog az egyik kis Csupaszem -, hogy mink a
fejünk tetején látunk.
- Miért, mért? - kérdi az öreg Csupaszem.
- Mert így nem tehetünk a fejünkre kalapot - nevette el magát a poronty.
De sietett is ám elkotródni az iszapba, hogy hirtelenében kalapot ne
mérjen a fejére a gyékény-buzogánnyal az öreg Csupaszem.
Mert semmit se utál jobban az öreg papucsos, mint a kalapos mesterséget.
Azt mondja, hogy csak olyan éhenkórász népeknek való, mint a gémek, akik még
tollat is tűznek a süvegük mellé. Szabad fővel jár az igazi vízbéli nemes,
de papucsban, hogy meg ne szúrja a talpát a sulyomtövis.
Lapulevélből szabja Csupaszem a papucsot s míg ő ott szorgoskodik a
vízparton, Csupaszem anyó a sás közt keveri a délebédhez való rántást. Ki-
kiszól a konyhából a papucsos műhelybe:
- Mit varrsz, mit varrsz?
- Papucso-cso-cso-cso-cso-csot, papucso-cso-cso-cso-csot - dúdolgatja
vissza a mester.
- Szép mesterség is ez annak, aki nem tud egyebet - zümmögi a feje felett
az aranyos szárnyú szitakötő.
- Hát te mit tudsz? - kérdezi Csupaszem.
- Szitát kötögetni, vásárokra járni, repkedni, szállni, világot látni.
- Világot látni? Ugyan mit látsz te többet, mint én, te éhendongó?
- Túl a dombon erdőt, rétet, mindenféle tarka népet, csacska, locska
patakot, egy tarisznya szúnyogot.
- Minek ez a nagy tudomány egy hitvány szitakötőnek? Tán szolgabíró
akarsz lenni Tápén?
- Utcu tolla, motolla: kinek arra mi gondja! Hanem tudod mit, mester? Ha
szolgabíró leszek, megveszem a szemedet ablaknak a megyeházára. Úgy se
veszed semmi hasznát.
- Kapjon el a béka! - vartyogott haragosan Csupaszem s csakugyan utána
kapott a szitakötőnek.
Hanem az már akkor a másik parton vallatta a virágos kákát, mit álmodott
az éjszaka?
- Szerencséd, hogy elhordtad az irhád, mert majd megmutattam volna, hogy
hasznát tudom venni a szememnek - dörmögött utána Csupaszem mester.
Hanem azért a szitakötő beszédje mégis szöget ütött a fejébe. Szó, ami
szó, mégiscsak illendő volna egyszer körülnézni a világban az ilyen
magaformájú előkelő személynek. Akkor lenne még csak nagy tisztessége a
nádasban Csupaszem papucsosnak! Még tán a bíbic is ővele varratná az ünneplő
papucsát!
Se szó, se beszéd tovább, Csupaszem elhajította a kaptafát, fölgyűrte a
zöld kötőjét s akkorát ugrott föl a dombra, hogy szinte puffant.
- Hová, hová? - kiáltotta utána kétségbeesetten Csupaszem anyó.
- Megyek világot látni.
Bokrok, virágok nevetve csóválták meg a fejüket, mikor meghallották, hogy
mi járatban van az öreg Csupaszem. Még a napocska is elnevette magát az
égen: lett is Csupaszemnek olyan melege, hogy mire felére kapaszkodott a
dombnak, már a nyelve is lógott.
- Hová, hová, Csupaszem bácsi? - kérdezte tőle a csigabiga.
- Megyek világot látni - lihegett a szegény Csupaszem -, valamirevaló
mesterember nem élhet meg anélkül, hogy körül ne nézzen egy kicsit a
világban.
- Ugyan mit lehet rajta nézni?
- Mit-e? Nem a te eszedhez való az, kis öcsém! Túl a dombon erdőt, rétet,
mindenféle tarka népet, csacska, locska patakot, egy tarisznya szúnyogot.
- De már azt magam is megnézem - örvendezett a csigabiga -, gyerünk
együtt Csupaszem bácsi!
Csupaszem mestert elfutotta a béka-méreg. Még hozzákötné magát ez a
sehonnai vándorlegény, akinek hátán háza, kebelén kenyere. Mérgében úgy
nekirugaszkodott, hogy három ugrással fent volt a domb tetején.
- No, nézzük, milyen világ van itt - fohászkodott Csupaszem s
fölágaskodott a két hátulsó lábára, hogy jobban körülnézhessen.
Nini, a kiskésit neki, hisz itt is csak olyan pocsolya van, mint a másik
oldalon! No nézd, itt van még a papucsos műhely is! Lám, lám, hát ott nem az
a sásbokor hajladozik, ahol a vacsorára való szúnyog-szalonnát pörkölik! Még
az a békateknő is ott úszkál a vízen, amelyikben a kis Csupaszemeket szokta
füröszteni az édesanyjuk.
- Hordja el a gólya ezt a világot - csak olyan az, mint a mienk! Hej, de
bolonddá tett az a gonosz szitakötő! - sopánkodott az öreg Csupaszem, szép
csendesen legurítván magát a lejtőn. Nem érte föl ésszel a jámbor, hogy ő
benne volt a hiba. Visszafelé látott, mikor két lábra állt, azért látta a
tulajdon maga nádasát. Ilyen veszedelem van abban, ha valaki a feje tetején
viseli a szemét.
A parton már ott várta az egész családja. Csak úgy rezgett belé a nádas,
ahogy az éhes Csupaszemek világlátott apjukat köszöntötték:
- Vár a vacso-cso-cso-csora, vár a vacso-cso-cso-csora!
Az öreg Csupaszem azonban ügyet se vetett a nyájas köszöntésre. Fejest
ugrott a vízbe s úgy elbújt a nádtorzsába, hogy gólya legyen, aki
megtalálja. Attól félt, hogy megkérdezik tőle a porontyai, elmén-e máskor is
világot látni?