SÓLYOM VITÉZ
Sólyom vitéz arra ébredt föl a nyárfahegyi várban, hogy kegyetlen éhes.
Megesik biz ez még az ilyen nagy úrral is, aki valaha még a cinege-pecsenyét
is kidobta az ablakon.
- Ki vele, ki, ki! Fogolyhúson élt nekem az öregapám is.
Ez persze régen volt, még valamikor a nyáron, mikor erdőn, mezőn terített
asztalt talált Sólyom vitéz. Most bezzeg nem terítenek neki sehol. Csak az
eső kopog, csak a köd szállong, akármelyik ablakon tekinget ki. Pedig a
nyárfahegyi várnak sok ablaka van. Éppen annyi, mint amennyi gerendája.
Megilleti az az ilyen nagyhatalmú vitézt.
Az ám, de mit ér a nagy hatalom, ha nincs hozzá harapnivaló? Akkor már
mégiscsak jobb olyan kolduskának lenni, mint a búbos pacsirta, aki úton-
útfélen jut egy kis alamizsnához.
- Ejnye, de szeretném egy búbos pacsirtának egészségére kívánni az
éjszakai nyugodalmat - sóhajtott Sólyom vitéz.
Előbb azonban rendbeszedi vitézi gúnyáját. Sarkantyús csizmáját föl se
kell húzni, mert azt ő le se veti soha. Éles kardját is mindig magával
hordozza, mégpedig tok nélkül, mert Sólyom vitéz a csőrét használja kardnak.
Csak éppen a pettyes fehér mellényt, meg a szürke köpönyeget kell egy kicsit
megkefélgetni, akkor aztán beröpködheti Sólyom vitéz az uradalmát.
Röpül is, mint a nyíl, az erdő fái mind megcsóválják bámulatukban a
fejüket, de a zsellérek sehol se mutatkoznak. Hiába ring a csendes mezők
felett, még csak egy hitvány egér se köszönti. Pedig ugyancsak csalogatja
őket kifelé nagy leereszkedéssel:
- Ki-ki-ki! ki-ki-ki!
Az egerek azonban azt gondolják magukban, hogy jó nekik odabent is.
Sehogy se szeretnek az ilyen nagy úrral barátkozni. Sólyom vitéz kénytelen a
tanyák közt szerencsét próbálni. Pedig ott nem szeret járni, mert puskával
kívánnak neki jó napot, ha észreveszik.
Most azonban nagy a szerencséje. Kis csirkék csipognak a tanyaudvaron a
kotlós körül s nem őrzi őket más, csak egy kócos bunda a kút mellett. A
bunda pedig nem valami goromba állat. Sólyom vitéz merészen zuhan le az
udvarra, mint valami kődarab s huss! éppen a kotlós tyúk mellett vágódik le.
- Kot-kot-kot, ott, ott, ott! - rikácsolja el magát a kotlós s a kócos
bunda mellé csalogatja a csibéit, akik torkuk szakadtából visítanak:
- Csip-csip-csip, csip-csip-csip!
- Magam is azt szeretném, ha csíphetnék egyet közületek - csattogtatta a
kardját Sólyom vitéz s fölugrott a kócos bundára, hogy megvethesse a hátát a
kútkerítésben.
Az ám, csakhogy abban a percben megmozdult a kócos bunda, de még meg is
rázkódott, de még fel is ugrott.
- Ki-ki-ki? - sikoltotta el magát Sólyom vitéz.
- Hogy én ki vagyok? brrr-brrr - morgott a bunda. - Biz én csak a Fillér
kutya vagyok, brrr-brrr. Nagyon örülök, hogy leereszkedett hozzám uraságod.
S csakugyan olyan barátságosan csattogtatta hátrafelé a fogát, hogy
Sólyom vitéz egyszerre elfelejtette az éhséget. Ment volna már vissza ebéd
nélkül is, csakhogy a sarkantyús csizmája beleakadt a Fillér kócos
bundájába. Mentül jobban kapálódzott, annál jobban belekeveredett s nem volt
már se holt, se eleven, mikor a Fillér szárnyánál fogva lerántotta magáról s
nagy mancsait rátette a fehér mellényre:
- Ki-ki-ki-ki - rikácsolta tehetetlenül:
- Szó sincs róla - mormogott Fillér barátságosan - inkább be-be-be!
Azzal kirázta Sólyom vitézből, ami kis élet volt még benne s vitte be a
foga közt a tanyába s letette a gazda lába elé. Az pedig szeretettel
simogatta meg a kócos bundát:
- Nini, sólymot fogtál, öreg Fillér? Már látom, föl kell emelnem a
béredet. Mától fogva nem Fillérnek hívunk, hanem Krajcárnak.