ZÖRGŐ ÉS GÖRGŐ
Zörgő is kutya volt, Görgő is kutya volt. Zörgő olyan, mint a neve:
zörgött minden csontja, mint dió a zsákban. Görgő is olyan volt, mint a
neve: a nagy kövérségtől nem tudott szaladni, csak görögni.
Zörgő a nekeresdi bíró kutyája volt, Görgő meg a nevenincsi bíróé. A
nekeresdi bíró olyan takarékos ember volt, hogy egész esztendőben nem evett
kukoricakenyérnél egyebet, azt is csak napjában egyszer, akkor is csak egy
karajt, annak is csak a belét. A haját odaadta Zörgőnek, amiért őrizte a
házat. Bezzeg a nevenincsi bíró úgy élt, mint zsizsik a borsóban. Minden nap
fácánpecsenyét evett, azt is napjában háromszor, akkor is csak a bőrét. A
húsát odaadta Görgőnek, hogy ki ne ugassa a szeméből az álmot.
A két kutya mindig tisztelte-becsülte egymást, de csak messziről. Sose
jártak még egymás portáján, csak a két falu határában. Görgő ott szokott
sétálgatni, hogy jobban essék a vacsora, Zörgő meg ott szokott ürgepecsenyét
fogni a kenyérhaj mellé.
Egyszer azonban hiába várta Görgő Zörgőt, sehol se mutatkozott az öreg
cimbora, pedig már fönt fényeskedett az égen a vacsoracsillag.
- Eh, eh - tűnődött Görgő -, nyilván elrontotta délben a gyomrát ez a
Zörgő. Eh, eh, elmegyek meglátogatni.
Hát ahogy bedöcög a nekeresdi bíró kapuján, látja ám, hogy Zörgő odafönt
zörög az ól tetején.
- Mit csinálsz ott, cimbora?
- Vacsorázok, cimbora.
- Jó hosszú az asztalod!
- De rövid a vacsorám!
- Mi jóban dúskálódsz, Zörgő?
- Kenyérhajban biz én, Görgő. De ez nem olyan hétköznapi kenyérhaj ám. Ma
olyan jó kedve volt a gazdámnak, hogy hozzádörgölte a kenyérkét ahhoz a
zacskóhoz, amelyikben a sajtocskát tartogatja.
- Ej ha, de jól megy a sorod - vigyorgott Görgő.
- Kutyául, pajtás - nyöszörgött Zörgő s leugrott az utolsó falattal
Görgőhöz -, nesze, részed legyen benne neked is.
Görgő tudta, mi az illendőség, bekapta nagy elszántan a falatot, azután
hozzátörülgette a száját a pázsithoz.
- Köszönöm a barátságot, cimborám, de most már én javallok egyet: gyerünk
át vacsorázni énhozzám.
- Ham-ham-ham-mar, ham-ham-ham-mar - hányta a bukfencet örömében Zörgő s
úgy nekiiramodott, hogy ő már bent járt Nevenincsen, mikor Görgő még mindig
Nekeresden görgött.
Sebaj, utolérte a vendéget a vacsoránál. Porcelán tányérban kapta Görgő a
kosztot, mégis elvonyította magát, ahogy mellé telepedtek.
- Mi lelt pajtikám? - kérdezte ijedten Zörgő, akinek már csattogott a
foga az étvágytól.
- Haragszom, hogy kést-villát nem adtak, mikor látják, hogy vendég van a
háznál.
- Sose bántsd, nem élek vele - vigyorgott Zörgő s úgy bekapott egy nagy
fácáncombot, mint béka a legyet.
- Tessék, tessék - hunyorgatott Görgő -, én úgy belaktam nálatok, hogy
holnap ilyenkorig sem éhezem meg.
Zörgőt nem nagyon kellett tessékelni. Nem is rágott, csak falt, nem is
falt, csak nyelt.
- No még egy kis sonkacsontot! Hát a hurka végét szereted-e? Jobb íze van
ám ennek, mint a favégnek! De már csak ezt a tojásos galuskát itt nem
hagyod!
Zörgő csak a fejét rázta. Nemhogy szólni, szuszogni se bírt a jámbor.
Nagy időbe telt bele, míg el bírta nevetni magát.
- Minek örülsz olyan nagyon szomszéd? - kérdezte Görgő ásítozva, mert a
hosszú séta nagyon elálmosította.
- Annak, gazduram, hogy nem hallom már a csontjaim zörgését, akárhogy
rázom magam.
Ebben a percben elkukorékolta magát a kakas a padlás szájában s Zörgő
talpra ugrott.
- Megyek haza ugatni, cimborám. Hanem előbb még szeretnék neked valamit
súgni.
- Súgjad no, cimborám - hegyezte a fülét Görgő.
- Azt tanácsolom neked - hunyorított ravaszul Zörgő -, vigyázz, meg ne
tudja valahogy a gazdám, milyen jól megy sorod, mert egy fejem van, de
fogadok a felébe, hogyha megtudja, beáll helyetted kutyának.
Azzal úgy nekilódult, hogy még ma is szalad, ha haza nem ért. Holnap
legyen a ti vendégetek!