A KÉMÉNYSEPRŐ ZSIRÁFOK
Gyerekek, hallottátok-e már hírét a marabu-várnak? Rá ne mondjátok, hogy
hallottátok, mert én akkor mindjárt azt kívánom, hogy mutassátok hát meg ezt
a híres várat a térképen. Ott pedig nem mutatjátok meg, ha holnap ilyenkorig
keresitek is.
Marabu-vár nem a térképen van, hanem az állatkertben. Ott az is meglátja,
aki nem keresi. Én se kerestem, mégis messziről megláttam a hegyes tetejű
marabu-palotákat.
- Ugyan kik laknak ezekben a furcsa emeletes házakban? - kérdeztem az
őrt.
- Azokban a marabu-madarak laknak, kérem - okosított föl az ember.
- Marabu-madarak? - mondtam csodálkozva. - No, azok nagy urak lehetnek,
hogy így kedvüket keresik. Szeretnék velük megismerkedni.
- Lehet - azt mondta az őr s megzörgetett egy rácsos ablakot a marabu-
palotán. Hát ki is dugta rajta a fejét - egy füles bagoly.
- Nini - mondom -, ez a madár tán hétköznap füles bagoly, vasárnap
marabu?
- Füles bagoly az mindig - nevetett az őr -, ő a cselédje a marabunak.
Így kellett lenni, mert a füles bagoly hirtelen visszakapta a fejét s
rikoltott odabent esze nélkül. Bizonyosan azt jelenthette, hogy vendég áll a
házhoz, tessék fölhúzni a csizmát.
Fölhúzta-e marabu úr a csizmát, vagy nem, meg nem mondhatom, mert csak a
hosszú orrát tolta ki az ablakon.
- Kecsegés jó reggelt - köszöntem fel neki, de nem szólt rá semmit.
- Szerecsen madár az, nem ért magyarul - mondta az őr.
- No én meg szerecsenül nem értek - szomorodtam el. - Hanem azért, ha
ilyen szép házat kapnék, én is beállnék marabunak.
- Azt megteheti az úr - nevetett az őr -, csak tessék kivárni, míg olyan
hosszúra megnő az orra, mint a marabué.
De úgy elszaladtam én onnan, hogy vissza se fordultam többet s azóta se
láttam marabu-várat. Csak a verebek hozták hírül az újságot, hogy nagy a baj
marabuéknál.
A baj az volt, hogy Tél apó a marabu-palotákba is bekocogtatott a
múltkoriban s nagyon ráijesztett a forró naphoz szokott afrikai madarakra.
Bezzeg egy-kettőre megtanította magyarul a kis marabu fiókákat.
- Nagy a bánat, nagy a bú, fázik a kis marabu! - egész éjszaka azt
jajgatták az ártatlankák.
Ők még hírét se hallották a télnek, de az öreg marabu apó sokat
tapasztalt már jártában-keltében s tudta, hogy mivel lehet a telet
megszelídíteni.
- Fűts be! - parancsolta a bagolynak.
Bagoly inas szót fogadott, de nagy baj is lett belőle. Egyszerre
teleszaladt füsttel valamennyi marabu-ház, az orruk hegyéig se láttak tőle a
madarak.
- Marabu úr, azt gondolom, a kéményben sok a korom - köhécselt Bagoly
inas.
- Hát ki kell söpretni - tüszkölt mérgesen marabu-apó.
- Könnyű azt mondani, de hol találok én emeletes kéményseprőt? -
gondolkozott el a bagoly.
Futott szegény fűhöz-fához, de mindenütt azt mondták neki, hogy ehhez a
mesterséghez nem értenek. A róka ugyan lobogtatta a farkát, hogy azzal
lehetne kéményt söpörni, de csak akkor, ha füstölt kolbász lógna benne.
- Sajnálom, vendéglőből hozatjuk a kosztot - mondta elkeseredve a bagoly
s nem győzte a fülével a szemét törölgetni.
Marabuéknál nagy szomorúság volt azon az estén. El is határozták, hogy
másnap itt hagyják a marabu-várat és visszaköltöznek arra a jó forró
szerecsen-homokra a pálmás Nílus partján. Mindjárt át is szalajtották Bagoly
inast zsiráf szomszédékhoz, hogy kérje el a vasúti menetrendjüket. Nekik még
bizonyosan meglesz, mert nemrég költöztek ide Afrikából.
Zsiráf apó éppen aludni készült, mikor betoppant a bagoly és elhuhogta a
bajukat.
- Menetrendet nem adhatok, hanem adok egy jó tanácsot - hunyorított
Zsiráf apó. - Kidobolták Szentesen: aki fázik reszkessen.
- Süsd meg a tanácsodat! - süvöltötte haragosan a bagoly,
Zsiráf apó mosolyogva súgott valamit a négy legényfiának.
Mit súgott nekik, mit se, azt én meg nem tudom mondani, de az bizonyos,
hogy mikor másnap hajnalban az öreg marabu kinézett az ablakon, táncolni
kezdett kopasz fején a hálósapka, olyan csodát látott.
- Hej, gyerekek! - csengette föl a háza népét - nézzetek csak ki az
ablakon, mi történt az éjjel! Zsiráffejük nőtt a kéményeknek!
Úgy volt biz az, négy zsiráffej meredezett ki a négy kéményen. Olyan
bohókás látvány volt ez, hogy a kelő napnak is egyszerre nevetőre
gömbölyödött az ábrázata.
Úgy bizony, mert ahogy a bagoly inas elsuhogott, azt súgta Zsiráf apó a
fiainak:
- Gyerünk csak gyerekek, söpörjük ki a marabu szomszédék kéményeit, hogy
meg ne vegye az istenadtákat a hideg. Nem sokból áll az nekünk, létra se
kell hozzá.
Biz ahhoz nem kellett semmi se, még székre se kellett nekik állni, csak
úgy álló helyükből kidugták a fejüket a kéményen. Igaz, az ábrázatuk kormos
lett egy kicsit, de a kémények szelelnek azóta, mint a parancsolat s
marabuéknak eszükbe sincs a kivándorlás. Egész nap ott sütkéreznek a kemence
körül s úgy járják a csárdást, ahogy a bagoly fütyül nekik. Közbe-közbe
pedig elhallgattatják a bagoly muzsikást s felköszöntik az udvari
kéményseprőjüket:
- Ácsi! Éljen zsiráf bácsi!
Ilyen jószívű teremtések a zsiráfok. Amelyiktek föléri a fejük tetejét,
vakargassa meg a homlokukat, megérdemlik.