A MEDVE
Mit szólnátok hozzá, gyerekek, ha én most azt kérdezném tőletek:
- Gyerekek, ki látott már medvét táncolni?
Bizonyosan azt mondanátok rá: ejnye, de jó kedve lehet ennek a mesemondó
bácsinak, hogy ilyen furcsákat kérdez. Már hogy tudna táncolni a medve,
mikor tánciskolába se szokott járni?
Nem ám mostanában, de bezzeg az én gyerekkoromban még úgy eljárta a medve
a mártogatóst, hogy akár táncmesternek beállhatott volna.
Még akkor mindenfelé nagyon szokásban volt a medvetáncoltatás. Ha román
ember medvekölyköt fogott az erdélyi havasok közt, haza vitte az ölében s
odagurította a gyerekei közé:
- Nesztek, hoztam nektek egy kis pajtást!
A kis pajtás aztán nagyon hamar beleszokott a famíliába.
Olyan dolga volt, mint a kiskirálynak. Kukoricának a legédesebbjét, erdei
méznek a legfrissét, kenyérnek a legpuháját mindig ő kapta s bizonyára
nagyon megijedt volna, ha visszakergetik az erdőre áfonyát legelni. Inkább
megtanult bukfencet hányni, két lábon állni, dobszóra táncot járni s
mindenféle mókákat csinálni.
Mikor aztán mackó úrfi így kijárta az iskolát, akkor azt mondta neki a
gazdája:
- No, elég régen segítesz a kenyeret pusztítani, most már segíts kenyeret
keresni is.
Azzal szép csörgős láncból nyakravalót kötött a medvének, a láncnak a
végét a kezébe vette s nekiindultak az országnak.
Ahány faluban megfordultak, ott a medvének mindenütt vizsgát kellett
tenni a tudományából. S amikor kitáncolta magát, akkor a foga közé kapta a
gazdája kalapját s elindult vele kéregetni. Néha annyi garaskát
összeszedegetett, hogy alig bírta.
Hogy a mackónak tetszett-e nagyon ez a kenyérkereset, azt én meg nem
tudom mondani, de az bizonyos, hogy én még a mákos csíktól is elszaladtam,
ha behallatszott az utcáról a lánccsörgés meg a dobszó:
- Tam-tara-ram-tara-tam tam-tam.
Egyszer egy mosolygós nyári délben éppen az iskolából jöttünk ki, mikor a
piacról a fülünkbe pördült a dobszó. Vizsgánk volt, tele a kezünk virággal,
a zsebünk kaláccsal, a szívünk örömmel, szaladtunk ki a piacra, mint kis
csikók a gyepre.
- Ki látja meg leghamarább a medvét?
Én láttam meg leghamarább, de megijedtem, mikor megláttam. Valami csoda
nagy állat volt, ahogy két lábon állva ott toronykodott a gazdája mellett.
Pedig az is nagy szál ember volt, erős, izmos válla, mint a medvéjének.
Annál cinegébb kis legény volt a fia, aki a dobot verte, füstös képű, kócos
hajú kis gyerek.
- Járjad, medve, járjad! - biztattuk a mackót.
Az szegény járta is, ahogy tőle telt, csak úgy döngött bele a föld. Hanem
ahogy legjobban tapsikoltunk neki, egyszerre csak ledobban, elveti magát a
földön, félrehajtja az otromba nagy fejét, kilógatja a nagy piros nyelvét s
liheg ám, de úgy, hogy majd elsodor bennünket a szele.
- Talpra, héj! - rikoltozott rá a gazdája, de a mackó úgy tett, mintha
nem hallana. Csak pislogott szelíden az apró fekete szemével, mintha azt
akarta volna mondani:
- Ugyan hadd fújjam ki magamat egy kicsit!
De a medvés ember most már megharagudott. Rántott akkorákat a láncon,
hogy beleverejtékezett a homloka. Nem ért az semmit, a mackó csak a fejét
csóválta meg egy kicsit:
- Ugyan gazdám, hogy nem restellesz úgy erőlködni ebben a nagy melegben?
De a gazdát most már végképp elhagyta a béketűrés. Nekivörösödve
rikoltott rá a fiára:
- Hé, Ilia, add ide csak azt az ostort!
Éles szögekkel kirakott hosszú szíjostor lógott a fiúcska nyakában, azzal
szokták buzdítani a mackót, mikor táncolhatnékja nem volt. De a gyerek
rimánkodva tette össze vézna kis kezét:
- Apám, ne bántsd szegényt: látod, milyen fáradt!
De az embert már akkor úgy elfutotta a méreg, hogy se látott, se hallott.
Hirtelen kieresztette kezéből a medve láncát s kikapta az ostort a gyerek
kezéből. De ütni már nem érkezett vele, mert a mackó egyszerre talpra
ugrott, mikor megérezte, hogy megtágult a lánca. Fölágaskodott,
kivicsorította rettentő fogait s akkorát bömbölt, hogy belereszketett a
piac.
Bezzeg szétugráltunk mi, ahányan voltunk, annyifelé. Ki fára mászott, ki
kapu alá szaladt s úgy lestük nagy szívszorongva, hogy kit eszik meg a
medve.
Nem volt pedig annak semmi rossz szándéka. Volt ott a piacon egy üres
fabódé, abba cammogott be, ahogy kibömbölte magát. Hanem ott aztán úgy
megvackolt, mintha sohase akarna többet kijönni. Az egyik lábát
végignyújtotta a falon, mint mikor a macska a körmét élesíti s úgy
kiszakított belőle egy szál deszkát, mint ahogy mi az irkalevelet szoktuk. A
nyíláson aztán úgy kukucskált kifelé, mint valami ablakon.
- Gyere ki, öreg, gyere ki! - csalogatta a megbékült gazda, de a medve
ügyet se vetett rá. Kínálta fügével, gyenge kukoricával, de az se ért
semmit. A szeme közé loccsantottak egy vödör vizet; attól elkezdett
prüszkölni, hogy szinte kedvünk lett volna kedves egészségére kívánni, ha
mertük volna.
A gazdán már megint erőt vett a harag. Odacsúszott a nyíláshoz s elkezdte
szeges végű bottal döfölgetni a mackót. Ez meg már éppen nagyon jól esett
neki. Amikor az egyik oldalon megelégelte, a másik oldalára fordult s
rázogatta a kócos bundáját:
- Ezt is cirógasd meg, gazdám!
A gazda most már végképp kétségbeesett s a gyereken akarta mérgét
tölteni. Megcsördítette az ostort az Ilia feje fölött:
- Te vagy az oka mindennek, te haszontalan! Ha idejében ideadod az
ostort, nem eresztem ki a kezemből a láncot. Most már tartsd a hátadat a
cimborád helyett!
A gyerek elsikoltotta magát, de olyan keservesen, hogy minket is majd
megríkatott a fa hegyében. S mire az ostor lecsapott volna: a mackó előbújt
a bódéból. Nem állhatta, hogy a kis cimborája kapjon ki őhelyette.
Odakocogott a gyerekhez, hozzátörleszkedett nagy buksi fejével s
dörmögött is neki valamit. Bizonyosan azt, hogy:
- Ne félj, míg engem látsz!
Aztán odacammogott a gazdához s leguggolt előtte békítő morgással. A
gazda pedig megveregette a vállát, kezébe vette a láncot, Ilia megpörgette a
dobot s a mackó soha életében nem táncolt még olyan jó kedvvel, mint most.
De nem is tapsoltak még annyit medvetáncnak, mint amennyit mi tapsoltunk.
S ami virág, ami kalács, ami krajcár volt nálunk, azt mind Ilia szedte
össze, meg a medvéje. A kis gyerek apró karjával átfogta gubancos barátja
derekát, ez meg nagy mancsát rátette kis pajtása vállára s néha-néha
ráhunyorított kis fekete szemével:
- Legyen a tied a virág, Ilia, nekem jó lesz a kalács is.