A SZERENCSEKRAJCÁR
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy szegény
ember. Ennek a szegény embernek annyi gyermeke volt, hogy nem is tudta
összeszámlálni. Valahányszor a számlálásba kezdett, mindig belézavarodott,
mert ahogy elkezdte: egy, kettő, három, négy, összegomolyodtak, s kezdhette
a számolást újra.
Hej, de sokat búsult a szegény ember, mert szegényebb volt a templom
egerénél, s még száraz kenyér sem volt mindig az asztalfiában. Azt gondolta
egyszer magában, hogy ő bizony legalább tizenkét gyermeket elküld
szolgálatba, a többit majd valahogy eltartja. Fájt a szíve, mikor erre
gondolt, de mit csináljon? Csak nem nézheti, hogy szeme láttára éhen
haljanak. Egy nap aztán sorba állította a gyermekeket az udvaron, s hát mind
a két sorba éppen tizenkét-tizenkét gyermek jutott.
- No, édes fiaim - mondta nekik -, eddig ahogy lehetett, eltartottalak
benneteket, de tovább nem győzöm. Tizenkettő itt marad velem, tizenkettőnek
pedig szolgálatba kell menni.
Hanem melyik tizenkettő menjen? Mert a szegény embernek egyforma kedves
volt valamennyi gyermeke. Gondolt egyet, volt a lajbizsebében egy krajcárja,
azt kivette s mondta:
- Édes fiaim, ezt a krajcárt feldobom, s ha az írásos fele fekszik felül,
akkor a jobb felől állók mennek szolgálatba, ha a koronás fele esik felül, a
bal felől állók.
- Jól van, édesapám!- kiáltottak a gyerekek - akármelyik részre esik, mi
jó szívvel megyünk.
Feldobja a szegény ember a krajcárt, s hát az írásos fele esik felül.
Hej, istenem, a könny is kicsordult a szegény ember szeméből, mert a jobb
felől állók közt volt a legkisebb fia, Gyurika, aki még kicsi, gyenge
fiúcska volt. Mondta is:
- Ó, Gyurikám, Gyurikám, maradj te itthon, akármelyik jó szívvel elmegy
helyetted, kicsike vagy te még a szolgálatra.
De Gyurika azt mondta:
- Ne sírjon, édesapám, azért, hogy a legkisebb vagyok, nem félek én a
szolgálattól.
Elbúcsúzik a tizenkét fiú az édesapjától s az otthon maradt tizenkét
testvértől, s keserves könnyhullatások közt elindulnak világgá. Hanem amikor
a kapun kimennének, a szegény ember azt az egy krajcárt is odaadta
Gyurikának.
- Tedd el, fiacskám - mondta -, hátha még szerencsédre lesz ez a krajcár.
Gyurika eltette a krajcárt, s azzal elindultak le az utcán. Amerre
haladtak, a nép kigyűlt a kapujuk elejébe, s nem volt ember, aki meg ne
siratta volna a kis vándorokat, nem volt ember, aki jót ne kívánt volna
nekik. Mikor a falu kapuján kiléptek a határra, még egyszer visszanéztek a
fiúk, a kalapjukat megemelintették, s nehéz szívvel továbbmentek. Csak a kis
Gyurika volt igazán vidám. Ő biztatta, bátorította a bátyjait.
Mentek, mendegéltek a fiúk, hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön
keresztül, s reggeltől estig meg sem állottak. Nappal mentek, s éjjel
pihentek. Így telt el hat nap s hat éjjel. A hatodik éjjel Gyurika azt
álmodta, hogy másnap egy oly várhoz érnek, amely éjjel-nappal forog, de hogy
bejutottak-e, nem-e, arra nem emlékezett, mikor felébredt.
Reggel elmondta az álmot a testvéreinek, s aztán továbbindultak. mentek,
mendegéltek, s hát amint egy erdőn keresztülértek, annak a széléről
megpillantottak a messzeségben valami nagy feketeséget, mely úgy forgott,
olyan sebesen forgott, hogy a szemük is káprázott a nézésében.
- Ez az a forgó vár lesz! - kiáltották a fiúk. - Siessünk oda, nézzük meg
közelebbről.
A fiúk most már inkább futottak, mint mentek, s mire a nap az ég közepén
ragyogott, ott állottak a forgó vár előtt. Szemük-szájuk elállott a
csudálkozástól.
- Hej, de jó volna ide bejutni - sóhajtott Gyurika.
- Ugyan mit gondolsz - mondták a többiek -, nem áll ez meg a mi
kedvünkért.
Aztán elkezdték számolni, hány kapuja s hány ablaka lehet ennek a nagy
fekete várnak. Össze is számoltak vagy ötszáz ablakot s vagy ötven kaput, de
több volt. Az ám, hétszáz ablaka s hetvenhét kapuja volt annak a várnak. S
ugyan bizony mit gondoltok, min forgott a vár? Kakas lábán. Igen, kakas
lábán forgott. Észrevette ezt Gyurika, s mit gondolt, mit nem, kivette
lajbija zsebéből a krajcárkáját, megcélozta a kakas lábát, s mire a többiek
észrevették volna, már repült is a krajcár.
Hej, halljatok csudát! nagyot csendült valami, bizonyosan nem tudom mi,
talán a kakas lába, talán egyéb, elég az, hogy a vár egyszeriben megállott a
forgásában.
Ahány kapuja volt a várnak, mind egyszerre kinyílott, s minden kapuban
tizenkét katona jelent meg. Ott állottak kivont karddal, s várták, hogy
vajon mi történik mostan. Lenéztek a völgybe, keresték a szemükkel, hogy
vajon ki állhat odalent, ki követhette el azt a nagy csudát, hogy a vár
megállott. Egyszerre csak észrevették a tizenkét fiút.
- Hé, gyerekek! - kiáltottak az első kapu katonái - ti állítottátok meg
várat?
- Mi! - felelt bátran Gyurika.
A katonák többet nem is szóltak, leszaladtak a garádicson, közrefogták a
fiúkat, s felkísérték a várba. Vitték egyenest a király elé. Mert abban a
várban a fekete király lakott. A király ott ült a tornácban, s hosszú szárú
pipájából bodor füstöket eregetett. Hanem egyszerre csak kivette szájából a
hosszú szárú pipát, s lekiáltott a fiúkhoz:
- Gyertek csak, gyertek!
Hiszen akár akartak, akár nem, menniük kellett, mert a katonák ott mentek
mögöttük, s hajtották maguk előtt őket.
Így értek fel a pitvarba a király elé. Elöl ment Gyurika, utána a
testvérei. Levették a kalapjukat, s köszöntek tisztességtudással.
- Adjon isten jó napot, felséges király!
- Adj' isten! - fogadta a király. - Hát miféle járatban vagytok?
- Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, mi bizony szolgálatot
keresünk, s úgy vetődtünk ide.
- Jól van, jól, de hát az én forgó váramat hogy mertétek megállítani? -
riadt rájuk a király, s a szemöldökét haragosan összevonta.
- Felséges királyom, csak arra instálom - szólt Gyurika -, hogy
testvéreimet ne bántsa, mert ők ártatlanok. Én dobtam meg egy krajcárral a
kakaslábat, attól állott meg a vár.
- Miféle ördöngös krajcár lehet az? - kérdi a király.
- Az édesapám adta nekem, mikor eljöttünk hazulról. Ez volt az utolsó
krajcárja, ezt is nekem adta.
Olyan szépen mondta ezt Gyurika, hogy a királynak kiesett a pipa a
szájából, a szeméből kicsordult a könny.
- Hát csakugyan mind egy apának vagytok a gyermekei? - kérdezte a király.
- Felséges királyom - válaszolt Gyurika -, van még otthon tizenkét
testvérünk!
- Tizenkettő! Tehát huszonnégyen vagytok! No lám, én király vagyok, s
nekem csak egy unokám van, az is lány, fiam pedig egy sincs! Hm, hm! -
megcsóválta fejét az öreg király, hogy reszketett bele a nagy fehér
szakálla. - No, ne féljetek, fiúk, nem bántalak, hanem felfogadlak
szolgálatba. De azt előre megmondom, hogy nálam igen nehéz ám a szolgálat.
Van nekem egy ménesem, abban van ezerkétszáz aranyszőrű csikó. Ezeket kell
megőriznetek, mert ha nem, karóba húzatom a fejeteket. Ám ha jól megőrzitek,
urakká lesztek, királyi szavamra mondom.
Gyurika, bár a testvérei egy kicsit megszeppentek, egyszeribe azt mondta:
- Egy életünk, egy halálunk, felséges királyunk, elvállaljuk a ménest.
A király erre mind a tizenkét fiúval parolázott, aztán bort hozatott, s
megitták az áldomást. Volt ott ennivaló is bőven, jól is laktak a fiúk, akár
a duda.
- Hej - sóhajtoztak evés közben a fiúk -, ha édesapánknak s a
testvéreinknek adhatnánk ezekből a jó falatokból!
Ebéd után a király hátravezette a fiúkat az istállóba. No, azt
gondolhatjátok, hogy rengeteg nagy istálló volt ez. Hogyne, mikor
ezerkétszáz paripa volt benne. Aranyszőrüktől csak úgy ragyogott az istálló
belül, mintha ki lett volna világítva ezer meg ezer gyertyával. A jászoluk
is színarany volt, s színarany a láncuk is, mellyel a jászolhoz kötötték. A
fiúknak csak úgy káprázott a szemük a ragyogó fényességtől.
- No - mondta a király -, itt van az ezerkétszáz paripa. Mindenikre jut
száz-száz. Most mindjárt kezdjétek is meg a szolgálatot, még ma éjjel künn
kell hálnotok a réten.
A fiúk azonnal dologhoz láttak. Eloldozták a láncokat, s a paripákat
kieresztették az udvarra százanként. Aztán elindultak a várból, ki a rétre.
Elöl ment a legidősebb fiú a maga százával, utána a többi, leghátul Gyurika.
Hanem, amikor éppen ki akart lépni a kapun, ennek a sarka mögött egy sovány,
girbegörbe csikót pillantott meg. Visszafordult s megsimogatta.
- Hát te itthon maradsz? Úgy látszik, veled senki sem gondol.
- Így van, te jó fiú - szólt a csikó -, velem senki sem gondol.
Gyurika csodálkozva nézett a csikóra.
- Hát te tudsz beszélni? Miféle csikó vagy te?
- Táltos csikó, kis barátom. Köszönd, hogy megsimogattál, mert még
sokszor veheted hasznomat. Az eddigi csikóslegények mind ütöttek-vertek, de
úgy is vették hasznát.
- Ó, én nem verlek - mondta Gyurika -, mert én tudom, hogy az állatnak is
fáj a verés. Gyere velem, szegény kis csikó, gyere a rétre, s ott majd
játszom veled.
A csikó nem is kérette magát, hanem ment Gyurikával. Ez meg szépen
átölelte a nyakát, s úgy mentek végig az utcán az aranyszőrű paripák után.
Azazhogy mit mondok, alig léptek ki a kapun, megszólal a csikó:
- Te Gyurika, hol van a krajcár?
- Az én krajcárom? Hát te arról is tudsz?
- Hogyne tudnék! Hisz láttam, mikor megdobtad vele a kakaslábat. Eredj
csak oda, és vedd fel, mert szükséged lehet még rá.
Gyurika odaszalad a kakaslábhoz, s hát éppen annak a sarkán volt a
krajcárja. Amint elvette, egyszeribe megmozdult a vár, s elkezdett forogni
szélsebesen.
- Hát aztán hogy jövünk majd be? - kérdezte Gyurika.
- Attól ne félj, majd megállítja a király, ha visszajövünk; ha pedig nem,
akkor megállítod a krajcárral.
Eközben végighaladtak az utcán. Rengeteg nép tódult a kapuk elé, s úgy
bámulták az ezerkétszáz aranyszőrű paripát, amint hangos csengetéssel,
giling-galangolással végigmentek a városon. Sokan sajnálkozva kiáltottak a
fiúk után:
- Szegény fiúk, ti sem sokáig éltek!
Jó délután volt, amikor kiértek a rétre. A paripák egyszerre nekiestek a
jó kövér fűnek, mely térdig ért, s olyan jóízűen harapdáltak, mintha egy
hete nem ettek volna; a fiúk meg letelepedtek egy forrás köré, s onnét
vigyáztak a paripákra. Aztán alkonyodni kezdett, s nekiálltak, hogy majd
nagy tüzet csinálnak a rét közepén. A közeli erdőből gallyakat hordottak
össze, nagy halomba rakták, s alája gyújtottak. Mikor a tűz javában égett, a
szikrák csak úgy pattogtak-kavarogtak az ég felé, azt mondja Gyurika a
testvéreinek:
- No most, fiúk, kerüljük meg a ménest, nézzünk széjjel egy kicsit.
A fiúk el is indultak, de a táltos csikó visszarántotta Gyurikát.
- Te csak maradj itt!
- Mit akarsz, édes kis csikóm?
- Azt, édes kis gazdám, hogy te még nem is tudod, kiktől kell féltened a
paripákat.
- Nem én.
- Hát tudd meg, a tündérektől.
- Hol laknak azok?
- Itt, a szomszéd erdőben.
- S mikor jönnek?
- Pontban éjfélkor, kicsi gazdám.
- No hiszen, csak jöjjenek, majd elbánunk velük.
- Csak lassan a testtel. Többet ésszel, mint erővel - mondotta a táltos
csikó.
- Hát mit csináljunk?
- Mit? Először is kérdem: van-e pipátok?
- Nincs nekünk.
- No, ha nincs, akkor szaladjunk vissza a várba. Van a királynak ezer is.
Kérj tőle.
Gyurika nem tudta megérteni, hogy mit akarhat a táltos csikó a pipával.
- Ülj fel a hátamra - biztatta a csikó.
- Hiszen nem bírsz el!
- Csak ülj rám!
Ráült, s a csikó egy szempillantásra ott termett a vár előtt. Az forgott,
mint a szélvész, de a csikó oda se neki: átugrott a legelső kapun, éppen az
udvar közepére.
A király ott ült a tornácon most is, eregette a füstöt hosszú szárú
pipájából, s szeme-szája tátva maradt, mikor Gyurika elébe toppant.
- Mi baj, fiam, Gyurika, mi baj? - kérdezte a király. - Minek jöttél
vissza?
- Felséges uram, pipáért jöttem, ha meg nem sérteném.
- Pipáért? Minek a pipa?
- Sok a szúnyog a réten - felelte ravaszul Gyurika -, nem lehet
elkergetni másként, csak pipafüsttel. Instálom felségedet, adjon nekem s a
testvéreimnek tizenkét pipát.
- Hiszen ha csak ez a baj, ezen könnyű segíteni. - Azzal hátrafordult a
király, kiáltott az inasnak.
- Mit parancsol, felséges királyom?
- Hozz ki a pipatóriumból tizenkét hosszú szárú selmeci pipát.
Az inas eltávozott, s egy pillantás múlva visszajött tizenkét hosszú
szárú selmeci pipával. Mindegyiknek hosszabb volt a szára Gyurikánál.
- No, Gyurika, itt a tizenkét pipa, de aztán jól vigyázzatok a lovakra,
mert különben vége az életeteknek.
Gyurika felpattant a girhes-görhes táltos csikóra, szalutált a királynak
katonásan, s azzal hopp! csak úgy kiröppent a vár udvarából.
A király bámulva nézett utána. Ő eddig észre sem vette ezt a girhes-
görhes csikót, mely úgy repül, mint a madár, pedig szárnya sincs. Sokáig
eltűnődött, vajon hol szerezhette ez a kisfiú azt a repülő csikót. De mire
utána akart kiáltani, Gyurika már eltűnt a csikóval, kint volt újra a réten.
A nap éppen lenyugvóban volt, a pásztortüzek, miket a fiúk raktak,
messzire elvilágítottak, s olyan fényesség támadt a réten, mintha csak
világos nappal lett volna. Lobogtak a lángok, fel-felcsaptak
toronymagasságra, pattogtak a szikrák. A városban azt hitték az emberek,
hogy odakint a réten valami komédiás tűzijátékot csinált. A fiúk ott
járkáltak a ménes körül, mikor Gyurika közibük toppant.
- No, fiúk - mondta -, hoztam nektek pipát.
- Hát az minek? - álmélkodtak a többiek.
- Rágyújtunk ma este, mert sok a szúnyog.
- Egy fia szúnyog sincs itt - mondták a többiek.
- Majd lesz, ha nincs. Egykettő, hamar fogjátok a szájatokba. - S meg sem
várta a fiúk feleletét, ő maga dugta mindenkinek a szájába a pipát.
- De hisz ebben nincs is dohány - szóltak a fiúk.
- Az ám, nincs - hökkent meg Gyurika.
De a táltos csikó Gyurika mellé sompolygott, hozzátörleszkedett, s azt
mondta neki:
- Nem is kell ebbe igazi dohány. Gyere velem, szedjünk bodzalevelet,
annak a füstjétől félnek a tündérek.
Egy jó hajításnyira bodzafabokrok voltak, s Gyurika odaszaladt a
csikóval.
Egy szempillantás múlva már vissza is jöttek egy csomó száraz
bodzafalevéllel. Jól megtömték a pipájukat mind, a tűznél rágyújtottak, s
elkezdtek pöfékelni. Leültek a tűz köré, s csöndes meseszó mellett
füstöltek. De nem soká bírták, elszédültek mind a tizenketten.
- Tegyétek le a pipát - mondta a csikó -, majd megmondom én, mikor
gyújtsatok rá ismét.
A fiúk letették a pipát, s elmeséltek éjfélig. Ekkor a táltos csikó
nagyot nyerített. A fiúk mind talpra ugrottak.
- Gyújtsatok pipára, fiúk, s szaladjon mindenik a maga méneséhez. Ahogy
tudtok, úgy füstöljetek.
- De miért, miért? - kérdezték a fiúk.
- Mert jönnek a gonosz tündérek. Amint egy felétek közelít, csak
füstöljetek a szemébe.
Az ám, igaza volt a táltos csikónak, jöttek a gonosz tündérek. Ott laktak
a szomszéd erdőben, innen jártak ki minden éjjel a király rétjére. Az eddigi
csikósok akárhogyan erőlködtek, nem tudtak ébren maradni, mert valami
csodálatos szellő meglegyintette az arcukat, s ha állottak, állóhelyükben
elaludtak, s a tündérek tetszés szerint válogathatták ki a legszebb
paripákat. Ez a csudálatos szellő a gonosz tündérek lehelete volt, s nem
volt annak semmi más ellenszere a bodzalevél füstjénél. De azok a szegény
csikósok ezt nem tudták. Ha észreveszik, ha szívesen bánnak a táltos
csikóval, bizony megmondotta volna nekik is.
Hej, milyen surrogás-burrogás támadt a réten, amint a gonosz tündérek
táncolva, nevetve, ijjongva-vijjongva, hipp-hopp a réten termettek!
Tizenketten jöttek, minden száz lóra egy. Egy-egy tündér tíz-húsz lovat
összefogott, s úgy vágtatott velük az erdő felé. Igen ám - azelőtt. De most
szemük-szájuk tátva maradt, mikor látták, hogy mindenütt egy-egy fiú áll,
mégpedig nyitott szemmel, bodor füstöt fújva a pipájából. Fújhatták ők a
fiúkra azt a csodálatos, álmosító leheletet, a fiúk sem voltak restek, s
visszafújták rájuk a bodzalevél füstjét.
No, lett erre trüsszögés, prüsszögés, tikácsolás.
- Pciha, pciha! - hallatszott erről is, arról is.
A táltos csikó pedig csak biztatta a fiúkat:
- Fújjátok, fújjátok, gyerekek, ne féljetek!
Hiszen fújták is azok, nemigen kellett biztatni őket. A gonosz tündérek
dúltak-fújtak mérgükben, hosszú, hegyes körmükkel a fiúk arcát összevissza
karmolták, de a fiúk sem voltak restek, botocskájukkal amúgy magyarosan
rákoppintottak a tündérek körmére.
Egyszerre csak egy éles fütty sivított végig a réten. A tündérek
ijjongva-vijjongva, keservesen jajgatva szaladtak össze a fütty irányában. A
vezetőjük füttye volt ez. Hát ott feküdt nyögve-jajgatva Gyurika előtt, aki
úgy fejbe találta felejteni a tündérek vezetőjét, hogy az menten elterült a
földön. A tündérek hirtelen felkapták vezérüket, s nagy átkozódással,
fenyegetéssel eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket.
- No, fiúk - mondta a táltos -, jól viseltétek magatokat, de még két
éjjel erős próbátok lesz. Holnap kétszer annyi tündér jön elő, s akkor nem
lesz elég a pipa. Hanem most már lefekhettek, alhattok békén, nem lesz
bántódása a ménesnek.
A fiúk szépen leheveredtek a tűz köré, aztán aludtak reggelig. Vajon
miről álmodtak? Arról a kis kunyhócskáról, ahol egy szegény ember lakik
tizenkét fiával, s siratja őket éjjel-nappal. Jó reggel felkeltek,
megmosakodtak, aztán összeterelték a ménest, s hazahajtották a forgó várba,
hadd lássa a király, hogy egy híja sincs a ménesnek. A király már ott
pipázott a tornácon, s messziről látta jönni a ménest. Csak egy pillantást
vetett rá, s már tudta, hogy egy híja sincs annak.
- Hm - mondta magában -, ezek ördöngös gyerekek. Ilyet sem láttam még,
pedig megöregedtem. - Nagy álmélkodásában a pipa is kiesett a szájából.
De nézzetek csak ide, mi nagy csuda történt még: a forgó vár is
egyszeribe megállott, pedig Gyurika meg sem dobta szerencsekrajcárjával a
kakaslábat. Bizonyosan csudálkozásában állott meg. Elöl jött Gyurika a
girhes-görhes táltos csikón. Hej, hogy táncolt ez most virágos jókedvében!
Hogy rúgta a földet! Mikor aztán a ménes egészen bekerült az udvarba,
Gyurika a tornác elé ugratott, szalutált katonásan, s jelentette:
- Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, egy híja sincs a
ménesnek.
- Láttam azt már én messziről, Gyuri fiam - mondta a király. - De ne bízd
el magad. Majd meglátom, mi lesz ma éjjel.
Még világos nappal, ahogy megabrakolták az ezerkétszáz paripát, újra
kihajtották a rétre. Az egész város népe kicsődült az utcára, de most már
mind arról beszéltek, hogy ilyet még a világ nem látott: egy sem hiányzik a
ménesből.
- Valami ördögfajzatok lehetnek ezek a fiúk - mondta egyik-másik ember.
Gyurika a kis táltos csikón ült most is, s nem nézett se jobbra, se
balra, csak előre, mindig a ménes után; közbe diskurálgatott a csikóval.
- Hej, édes csikóm, ha ma éjjel is olyan szerencsések lennénk! - mondta
Gyurika.
- Nálad van-e a szerencsekrajcár? - kérdezte a csikó.
- Nálam - felelt Gyurika, s megtapogatta a lajbija zsebét.
Csakugyan ott volt a krajcár.
- Hát csak jól vigyázz rá, mert még szükséged lehet rá.
- Nem félnek ettől a tündérek.
- Nem is a tündérek miatt van rá szükséged.
- Hát ki miatt?
- A király miatt.
- Ezt nem értem, kedves csikóm.
- Majd megérted holnapután reggel.
Eközben kiértek a rétre. A lovak nekiestek a jó kövér fűnek, a fiúk pedig
fákat, gallyakat hordottak össze, hogy tüzet rakjanak.
- Nyihaha! - nyerített a táltos csikó. - Sok fa kell ma, több, mint
tegnap. Minden fiú külön tüzet csináljon, mégpedig bodzafából.
- Sok tündér jön ma? - kérdezte Gyurika.
- Azt hiszem száz is. Tündér Erzsébet erősen mérgelődik, érzem a
leheletét.
A fiúk erre csupa bodzafát vagdaltak ki fejszéjükkel, tizenkét máglyát
raktak, s amint besötétedett, alája is gyújtottak. Akkora világosságot
terjesztett ez a tizenkét máglya, hogy az egész város kiszaladt. Azt hitték,
ég a tündérek erdeje. Éjfél felé a fiúk rágyújtottak a pipájukra, s úgy
várta ki-ki a maga tüze mellett a tündéreket.
No, hiszen jöttek is ezek éjfélkor. Már messziről fújták azt az álmosító
leheletet. A fiúk majdhogy le nem estek a lábukról. Gyurikának a táltos
csikóba kellett fogóznia, hogy el ne essék.
- Csak ügyesen, kicsi gazdám, ne félj - biztatta Gyurikát a csikó.
S jöttek a tündérek rettentő ijjongással-vijjongással, vörös ruhájuk csak
úgy repült utánuk a levegőben. Forogtak, kerengtek, bukfencet hánytak a
levegőben, le-lecsaptak, s hosszú körmös ujjaikkal meg-megcirógatták a
fiúkat, hogy a vér is kiserkedett utána.
De a földre nem tudtak leszállani, mert szemükbe csapódott hol a máglyák,
hol a pipa füstje, s ha kezüket rá is tették egy-egy lóra, mindjárt
koppantottak is rá egy nagyot az ólmos botocskákkal. Fent a magasban maga
Tündér Erzsébet lebegett egy gyémántos hintóban. Tizenkét aranyszőrű paripa
vonta ezt a hintót, onnét biztatta, bátorította Tündér Erzsébet a tündéreit:
- Fogjátok! Vigyétek! Ne hagyd magad! - hallatszott mindegyre Tündér
Erzsébet harsogó szava.
De bizony csak kárba ment a biztatása, kárba a bátorítása. Százan voltak,
s csak egy lovat sem tudtak elvinni.
Másnap reggel a fiúk összevissza karmolva mentek haza a forgó várba, de
mindegy: egy ló sem hiányzott. A király ott ült most is a pitvarban, s már
messziről kiabálta:
- Derék fiúk vagytok! Látom már, hogy egy sem hiányzik a ménesemből.
Jól megtraktálta a fiúkat, s megígérte, hogy ha harmadik éjjel is úgy
megőrzik a ménesét, Gyurikából király lesz, az apjából meg testvéreiből
herceg.
A fiúk aztán megabrakolták a lovakat, s visszamentek harmadszor is a
rétre.
- Nálad-e a szerencsekrajcár? - kérdezte Gyurikát a táltos csikó.
- Nálam - felelte Gyurika.
- No jó, mert holnap reggel nagy szükséged lesz rá.
- Ugyan mi?
- Majd meglátod, csak vigyázz rá. Nesze, én is találtam ma egy krajcárt
az úton. Tedd el. Valaki ma éjjel olyan szépen kéri majd tőled a
szerencsekrajcárodat, hogy te bizonyosan oda is adod. Add át neki azt, amit
én adtam neked. Tedd a bal zsebedbe. De ne feledd, hogy a szerencsekrajcár a
jobb zsebedben van!
Gyurika nem tudta elgondolni, hogy vajon ki lehet az, aki olyan szépen
kéri majd tőle a szerencsekrajcárt. Meg is kérdezte a táltos csikót, ki
legyen az.
- A kicsi királykisasszony - mondta a táltos csikó.
- Hát van a királynak leánya?
- Nem leánya, hanem unokája, annyi idős lehet éppen, mint te.
Eközben alkonyodni kezdett, s a fiúk a máglyarakáshoz láttak. Ami csak
bodzafa s levél volt a réten, mind egy szálig összegyűjtötték az utolsó
éjjelre. Ha ma is vissza tudják kergetni a tündéreket, többé nem próbálnak
szerencsét.
Már éppen alája gyújtottak a máglyáknak, mikor egyszerre a táltos csikó
nagyot nyerített.
- Nyihaha! Jön a király!
Az ám, igaza volt a táltos csikónak, jött a király hatlovas hintón.
Mellette ült a kis unokája, egy aranyhajú leányka, aki olyan szép volt, hogy
a napra lehetett nézni, de rá nem.
A fiúk sorba állottak, s úgy szalutáltak a királynak.
- No, fiúk - mondta a király -, eljöttem én is, hogy saját szememmel
lássam, mit csináltok, hogyan kergetitek el a tündéreket.
Aztán leszállott a hintóról, az inasok tizenkét párnát raktak le a földre
az egyik máglya mellé, s a király az unokájával leült a párnákra. Azután
pipára gyújtott, úgy diskurált a fiúkkal.
Gyurika ügyes mesemondó volt, s egész este mesét mondott a
királykisasszonynak, hogy el ne álmosodjék. Ha egy mesét elmondott, olyan
szépen kérte Gyurikát: mondj még egyet, Gyurika, olyan szép volt!
Így telt el az idő éjfélig. Ekkor aztán olyan dolog történt, amilyent a
fiúk még álmukban sem láttak. Mikor bent a városban tizenkettőt kongatott a
toronyóra, abban a pillanatban a tündérek ellepték a rétet. Voltak vagy
ezeren, csak úgy nyüzsögtek a földön meg a levegőben. Kerengtek, táncoltak,
ijjongtak-vijjongtak, kiabáltak mindenféle értelmetlen szavakat, de akik a
levegőben kerengtek, csakhamar lefordultak a földre. Elszédítette a bodzafa
füstje, leestek a földre, hogy csak úgy döngött a föld alattuk. A többiek
meg úgy döjtörögtek, mint a részeg emberek. Azt nem is mondtam még, hogy ma
estére mind a tizenkét fiú karikás ostort szerzett magának. Hej, volt
rittyegtetés-pattogtatás, hogy csengett belé a rét, az erdő! A kicsi
királykisasszony félrehúzódott a nagyapja mellé, de még az öreg királynak is
kiesett a pipa a szájából. De még a párnák is egymás után estek ki alóla.
Egyszerre csak azon vette észre magát, hogy a földön ül.
- Ördöngös fiúk - dörmögött magában a király -, még engem is
megijesztettek. Megöregedtem, de még nem láttam ilyen sokadalmat.
A fiúk ezalatt, ahány tündér volt, mind összefogdosták, s a karikás
ostorokkal megkötözték a kezüket. Így vitték, vonszolták az elszédült
tündéreket a király elé. Gyurika magát Tündér Erzsébetet vezette, aki a
hintajáról pottyant le, s bizony erősen megütötte magát.
- Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom - kezdette a beszédet
Gyurika -, itt vannak a tündérek mind, ezek nem bántják többé a ménest. Itt
van maga a királyné is. Ha akarod, most ezek mind a te rabszolgáid.
- Jól van, fiam, Gyurika, meg vagyok veled elégedve. Még ma éjjel
bekísértetem a váramba, s ott tartom fogságban. Ti meg reggel hazahajtjátok
a ménest, s amit ígértem, akkor teljesítem.
Azzal elővett a király egy aranysípot, belefuvintott, s egy pillantás
múlva száz katona előtte állott glédában.
- Kísérjétek be ezeket a tündéreket a várba, s zárjátok el. De ha egy is
elszabadul, fejeteket vétetem.
A katonák elindultak a tündérekkel, a király pedig még egy kicsit ott
maradt a fiúk közt. Tudta ő jól, hogy miért maradt ott. Betanította otthon
az unokáját, hogy kérje el Gyurikától a szerencsekrajcárt. Ha aztán nála
van, akkor Gyurika majd jöjjön be a várba, ha tud. Mert a király megbánta,
hogy Gyurikának meg a testvéreinek olyan nagyot ígért.
A kicsi királykisasszony odasompolygott Gyurikához, s olyan édes, olyan
szép hangon szólította meg:
- Édes, kedves Gyurika! Azt hallottam, hogy egy szép krajcárod van, add
nekem azt.
Még meg is cirógatta Gyurika arcát.
Gyurika egy szóval sem kérette magát, belenyúlt a lajbija zsebébe, s
odaadta a krajcárt. Az ám, csakhogy nem a szerencsekrajcárt.
- Ó, de jó, de kedves vagy - mondta a királykisasszonyka. - Holnap majd
én adok neked valami szép ajándékot, meglásd.
S ezt csakugyan igaz szívből mondta a királykisasszony. Nem hitte, hogy
Gyurika egy szóra neki adja a szerencsekrajcárját, s ez a jószívűség igen
jólesett neki. Sejtette, hogy a nagyapja rosszat akar Gyurikával, s feltette
magában, hogy ha csak lehet, segít rajta holnap. Majd kidobja ő Gyurikának a
krajcárt, ha holnap reggel a vár alá érkezik, s nem tud anélkül bejönni.
Olyan szíves hangon búcsúzott el Gyurikától:
- Jó éjszakát, Gyurika! Az isten áldjon meg. Majd holnap látjuk egymást.
A király, mikor látta, hogy az unokájánál van a krajcár, hintóba ült és
hazahajtatott.
Amint elmentek, a táltos csikó Gyurika mellett termett, s azt mondta
neki:
- Tudod-e most, miért kell a krajcár a királynak?
- Hiszen nem neki kellett, hanem az unokájának.
- Mégiscsak neki kellett. Az a krajcár már ott van a király zsebében.
- S mire kell az neki?
- Mire? Hát arra, hogy meg ne állíthasd a forgó várat, s be ne
mehessetek. Mert a király megbánta már, hogy nektek ígérte a királyságot.
Tegnap a vörös király fia ott volt nála, s megkérte a királykisasszonyka
kezét. S a király odaígérte a királysággal együtt.
- De már abból semmi sem lesz! - erősködött Gyurika.
- Nem, ha nálad a szerencsekrajcár. Nézd csak meg.
A szerencsekrajcár csakugyan ott volt a Gyurika zsebében.
- Jól van. A várba bejutunk. De azután a vörös királyfival is lesz ám
bajod.
- Állok elébe! - mondta Gyurika, s karikás ostorával akkorát rittyentett,
hogy az egész város talpra ugrott ijedtében.
Reggelre a fiúk felkerekedtek, összeterelték a ménest, s víg énekszóval
hajtották a forgó vár felé. A király kint ült most is a pitvarban, nagyokat
pöfékelt hosszú szárú selmeci pipájából, s ravaszul hunyorgatott a szemével.
- Csak gyertek, gyertek - mondta magában -, ide ugyan nem jöttök be.
Arra nem is gondolt, hogy ha a fiúk be nem jönnek, akkor a ménes is künn
marad, s hátha egyet gondolnak a fiúk, s elhajtják a ménest a hazájukba.
A királykisasszony egy ablakban ült, s onnan várta a fiúk érkezését.
Mellette hajolt ki az ablakon a vörös királyfi is, de bizony a
királykisasszony rá se nézett.
Ő is mondott magában valamit. Azt mondta:
- Csak gyertek, gyertek, majd ledobom a szerencsekrajcárt, hogy
bejöhessetek.
Mert tudjátok meg, hogy este átadta a krajcárt a nagyapjának, de mikor az
elaludt, kivette a zsebéből.
Gyurika most is a táltos csikón ült, mely széles jókedvében nagyokat
táncolt alatta. Mikor aztán éppen a vár alá ért, a királykisasszony ledobta
a krajcárt. A vörös királyfi, kinek az öreg király megmondta volt, milyen
furfangos módon akarja lerázni a nyakáról Gyurikát és testvéreit, ijedten
kapott a királykisasszony keze után, de már késő volt.
- Mit!? - toporzékolt mérgében. - Te visszadobod neki a
szerencsekrajcárt!? Ez azt jelenti hát, hogy nem akarsz az én feleségem
lenni!
- Gondolj, amit akarsz - mondta a királykisasszony -, de én nem engedem,
hogy azokat a szegény fiúkat megcsalják.
- Én pedig megölöm mind a tizenkettőt! - dühöngött a vörös királyfi.
- Elég lesz egy is! - ingerkedett a királykisasszony.
A krajcár éppen Gyurika előtt esett le, s Gyurika, bár jól tudta, hogy
semmi hasznát sem veszi annak, leugrott a táltos csikóról, felkapta a
krajcárt.
- Ez jó jel! - mondta a táltos csikó.
- Azt hiszem én is - szólt Gyurika, s kalapjával felköszönt a
királykisasszonyhoz, ki olyan kedvesen mosolygott le rá, hogy a vörös
királyfi majd megpukkadt mérgében.
Gyurika hirtelen zsebre vágta a krajcárt, aztán felpattant a táltos
csikóra, s kivette zsebéből az igazi szerencsekrajcárt. Jól megcélozta a
kakaslábat, aztán csing-cseng, nagyot csendült, s hirtelen megállott a vár a
forgásában, s ahány kapuja volt, egyszerre kinyílott. Az öreg királynak
ijedtében kiesett a pipa a szájából.
- Ördögadta fattyai! - ordított a király. - Ezek mégis túljártak az én
eszemen!
Odakapott a lajbija zsebéhez, s hát nincs ott a krajcár! Nem tudta
elgondolni, hogy mi történhetett, ki lophatta vissza azt a csudakrajcárt.
- Mindjárt hívjátok az unokámat!- ordított az inasoknak.
Hozták a királykisasszonyt.
- Te vetted ki a zsebemből a szerencsekrajcárt?
- Én - felelte a leányka bátran.
- Le is dobta annak a fiúnak - árulkodott a vörös királyfi.
- Nem szükséges, hogy árulkodj - szólt a királykisasszony -, anélkül is
megmondtam volna!
E pillanatban vágtatott a pitvar elé Gyurika a táltos csikón. De már nem
volt az a girhes-görhes csikó, hanem gyönyörű szép aranyszőrű paripa.
Gyurika katonásan szalutált s jelentette:
- Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, a három napot
leszolgáltuk, a ménesnek egy híja sincs: várjuk az ígéret beváltását.
- Az ám - mondta az öreg király -, de hát csak később jutott eszembe,
hogy a vörös király fiának is odaígértem a királyságomat, de még az unokámat
is. Mit csináljak mostan?
- Én nem engedem a jogomat - pattogott a vörös királyfi.
- Én meg nem leszek a te feleséged - mondta a királykisasszony.
- Hát kié leszel, te hitvány teremtés, te, aki elárultad a nagyapádat?
- Akárkié, de nem a vörös királyfié.
- Hiszen tudom én, hogy kié akar lenni - szólt közbe a vörös királyfi. -
Ezen a parasztfiún akadt meg a szeme.
- Azon hát, ha tudni akarod!
Gyurika pedig nem szólt semmit ezalatt, csak várt, várt.
- Majd elválik, hogy melyiké lesz kettőnk közül! - erősködött a vörös
királyfi.
Azzal beszaladt, kardot hozott ki, s kezébe nyomta Gyurikának. Aztán a
maga kardját rántotta ki, elővezettette a paripáját, s felpattant rá.
- Kettőnk közül az egyik itt marad! - vitézkedett a vörös királyfi.
- Én is azt akarom - mondta Gyurika.
S ezzel megkezdődött a bajvívás.
Az udvar kellős közepére ugratott Gyurika, nemkülönben a vörös királyfi
is. Egyszerre csaptak össze kardjukkal, s csak úgy pattogott a szikra az
acélból.
Gyurikának most volt először kard a kezében, kisebb is volt a vörös
királyfinál, de azért ügyesen felfogott minden vágást.
"Megállj - gondolta magában a vörös királyfi -, majd szúrok, s akkor vége
az életednek."
S úgy tett, amint gondolta.
Egyszer, amint Gyurika erősen feléje suhintott, a vörös királyfi hirtelen
félreugrott, s nekiszúrt a mellének.
Ha e pillanatban a táltos csikó félre nem ugrik, Gyurika bizonyosan a
halál fia. De a táltos csikó félreugrott, a szúrás nem talált, a vörös
királyfi meg nagyot lódult, s zsupsz - lefordult a földre, hogy csak úgy
nyekkent belé.
Gyurika rászögezte a kardja hegyét a vörös királyfi mellére, s eképpen
szólt:
- Kezemben az életed, vörös királyfi! Megölhetnélek, de nem öllek meg,
pedig tudom, hogy te nem irgalmaztál volna nekem. Kelj fel, s takarodj
vissza a hazádba!
A vörös királyfi keserves nyögések közt feltápászkodott a földről, nagy
nehezen felkapaszkodott a lovára, s ügyet sem vetve a királyra, sem a
királykisasszonyra, kioldalgott a várból.
Színét sem látták többet.
De már ekkor megszólalt az öreg király is:
- Ember vagy, fiam, Gyurka! Most már látom, hogy nemcsak csikósnak vagy
ügyes, de vitéznek is vitéz vagy. Nyugodtan hagyom rád az országomat,
nemkülönben az unokámat.
Gyurika ezalatt leszállott a táltos csikóról, szép gyöngén megsimogatta a
nyakát, fejét, hátát, aztán felment a pitvarba, a király elébe. Ottan
letérdelt a király előtt, s vele a királykisasszony is. Az öreg király pedig
fejükre tette reszkető kezét, s megáldotta őket. Azt mondta végezetül: ásó-
kapa s a nagyharang válasszon el egymástól.
Na, lett aztán a forgó várban hetedhét országra szóló dínomdánom,
hejehuja, lakodalom. A szegény embert s otthon maradt tizenkét fiát még
aznap elhozták aranyos-bársonyos udvari hintókban. Az öreget, a fiait mind
felöltöztették pompás ruhákba, amilyeneket csak hercegek szoktak viselni.
Gyurikának pedig még koronát is tettek a fejére.
Hét egész hétig tartott a dínomdánom, ott volt az egész ország népe, s
még a sánta koldusok is táncra kerekedtek. Mikor aztán a héthetes
dinomdánomnak vége szakadt, Gyurika meg a felesége, hogy egy kicsit
országot-világot lássanak, tojáshéjba kerekedtek, s a Küküllő vizén útnak
eredtek.
Holnap legyenek a ti vendégetek.