GYÖNGYIKE
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy csúnya
vén boszorkány. Ez a boszorkány egyszer kiment a mezőre, s amint ott
mendegélt, egy gyöngyszemet talált a fűben. Fölveszi a gyöngyöt, hazaviszi,
de mire hazaért, a kicsi gyöngyszemből akkora lett, mint egy tojás.
Csudálkozott ezen a boszorkány, még az ördöngös eszével sem tudta
elgondolni, hogy s mint lehetett ez. Betette a gyöngyöt az almáriumba, s
várta, hátha még nagyobbra növekedik. Hiszen csakugyan nagyobbra is
növekedett, mert egy óra, kettő sem telt belé, egyszerre csak kipattant a
gyöngyből egy gyönyörűséges szép kisleányka. Örült a boszorkány, a kisleányt
elnevezte Gyöngyikének, s úgy tartotta, nevelte, mintha az övé lett volna.
De nem igaz szeretetből tette azt, egyébre gondolt az ő hitvány lelkével.
Arra gondolt, hogy ha majd szép nagy leánnyá serdül Gyöngyike, vérét
ereszti, s a vérével megfiatalítja magát.
Telt-múlt az idő, Gyöngyikéből szép nagy leány lett, a boszorkány el is
határozta, hogy még ad neki egy esztendőt, akkor aztán megöli.
Történt egyszer, hogy Gyöngyike a patakra ment vízért, s éppen akkor ment
arra egy vadászlegény. Ennek erősen megtetszett Gyöngyike, de Gyöngyikének
is a vadászlegény.
Szépen hazasétáltak, s ott a legény a boszorkánytól megkérte a Gyöngyike
kezét.
- Hej, fiam - mondotta a boszorkány -, nagy ára van ennek a leánynak!
Hozz nekem tíz mázsa aranyat, akkor viheted isten hírével.
Elszontyolodott a szegény vadászlegény, soha az egész nemzetségének nem
volt egy font aranya sem, nemhogy tíz mázsa lett volna. Elment nagy búsan,
ment, mendegélt keresztül a mezőn, be az erdőbe, maga sem tudta szegény,
hogy merre jár. Amint az erdőben bolyongana, egyszerre csak a kezére röppen
egy aranyszínű bogár. Nézi, nézi a legény a bogarat, s felsóhajt keservesen:
- Hej, istenem, istenem, még ennek a hitvány bogárnak is aranyos a teste!
Megszólal a bogár:
- Ne búsulj, te szegény vadászlegény, tudom én, mi a bajod. Tíz mázsa
aranyra van szükséged, ugye, anélkül nem adják neked Gyöngyikét. Megállj,
majd hozok én neked.
Majd megszakadt a legény szíve a nagy búbánattól, de mégis kacagott, hogy
kacagásától zengett az erdő.
- Jól van, jól - mondotta a bogárka -, csak kacagj, mindjárt meglátod,
hogy nem tréfa az én beszédem. Eredj, ülj le annak a pataknak a partjára, és
várakozz reám.
A bogárka elrepült, a legény meg leült a patak partjára. Hát egyszerre
csak, halljatok csudát, annyi aranyhátú bogár jő a patak felé, hogy
sárgállott, ragyogott a föld, az a tenger sok bogár húzott, vonszolt tíz
nagy aranyrudat, minden rúd egy mázsa volt. Szépen a patak partjára vitték,
s a patakba belehengerítették, nehogy valaki más meglássa, míg a legény
szekerek után lát.
Szeme-szája tátva maradt a legénynek, meg sem tudta köszönni a
bogárkáknak az aranyat; de azok nem is várták a köszönést, nagy zümmögéssel,
zummogással elszállottak. Aközben beesteledett, s a legény lefeküdt a patak
partjára. Gondolta, éjjel úgysem talál szekeret, majd reggel bemegy a
faluba, s hoz onnét százat is. Hanem, amint elaludott, odament a boszorkány,
meglátja a tíz aranyrudatt a patakban, fogja magát, s hétféle fű levét a
patakba csöppenti, attól tíz aranyrúd szerteszéjjel mállott, s mind rátapadt
a halak hasára.
Fölébredt reggel a legény, keresi az aranyrudakat, nem látja sehol, nézi
a halakat, hát azoknak a hasa csupa színarany. Hej, mérgelődik a legény,
megfog egy halat, rákiált szörnyű haraggal:
- Hogy mertétek az én aranyamat ellopni?
Megszólal a hal:
- Ne bánts, te vadászlegény, nem loptuk el mi a te aranyadat, az a vén
boszorkány kente a hasunkra. De ne búsulj, majd nagy segítségedre leszünk mi
neked. Én a halak királyának a fia vagyok, s ha valamit akarsz, gyere ide,
szólj nekem.
Mit volt, mit nem tenni a vadászlegénynek, eleresztette a halat, úgysem
vehette tőlük vissza a sok aranyat; visszament hát nagy búsan a
boszorkányhoz, s azt mondta:
- Na, öreganyám, amit kívánt, megcselekedtem, volt tíz mázsa aranyam, de
valaki a halak hasára kente.
A vén boszorkány úgy tett, mintha szánná, sajnálná a vadászlegényt, s
mondta:
- Hiszen azért ne búsulj, fiam. Ha az aranyat nem tudtad elhozni, próbálj
egyebet. Ennek előtte ötszáz esztendővel a patakba ejtettem egy
gyöngyszemet, hogyha azt megtalálod s ide hozod, neked adom Gyöngyikét.
Megy a legény egyenest az erdőbe, ottan is a patak partjára, szólítja a
halkirályfit, mondja neki, hogy mit akar a boszorkány.
- Hiszen ha csakugyan a patakba ejtette - mondotta a halkirályfi -, akkor
ne búsulj, mert én mindjárt előkerestetem.
Egyszeribe szólott a halaknak, s még egy óra sem telt bele, hozták a
gyöngyöt, pedig a víz fenekéről már egy ölnyire süppedt volt befelé. Örült a
vadászlegény, de mennyire örült! Szaladva szaladott keresztül az erdőn;
hanem honnét, honnét nem, elejébe toppan egy leány, s megszólítja:
- Hallod-e, te vadászlegény, fűzd zsinórra azt a gyöngyöt, dugd el a
kebeledbe, s aztán vigyázz, nehogy valahol az úton meglepjen az álom, mert
ellopják a gyöngyödet.
Egyebet egy szót sem szólt a leány, s eltűnt a legény szeme elől. A
vadászlegény meg is fogadta a leány tanácsát, zsinórra fűzte a gyöngyöt, s
kebelébe dugta. De a vén boszorkány bagoly képében ott ült egy fán, s jól
látta, hogy mit csinál a legény. Nagy hirtelenséggel egy gyönyörű szép
rózsafát teremtett az út közepére, ahol a legénynek el kellett mennie, s
annak a rózsafának a szagától úgy elálmosodott a legény, hogy nem tudott
továbbmenni. Leheveredett egy fa alá, s elaludott. Mire felébredt, híre-pora
sem volt a gyöngynek; kivette kebeléből a boszorkány.
Hej, uram, teremtőm, búsult szörnyen a szegény vadászlegény, most már
igazán nem tudta, hogy mit csináljon.
Megy, mendegél az erdőn, hát megint csak elejébe toppan az a leány, aki
előbb a jó tanácsot adta.
- Búsulsz, ugye, vadászlegény?
- Ó, hogyne búsulnék, ellopták a gyöngyöt a kebelemből.
- Tudtam én azt, hanem ahogy történt, úgy történt, most már ne búsulj a
gyöngy miatt, hanem fuss, ahogy a lábad bírja, Gyöngyikéhez, mert tudd meg,
hogy az a vén boszorkány neki nem az édesanyja, és éppen most gyülekeznek
nála a többi boszorkányok, hogy vérét vegyék, s vérével magukat
megfiatalítsák.
Hej, szaladt a szegény vadászlegény árkon-bokron át! Hát csakugyan, mikor
az udvarra ért, éppen közrefogták a boszorkányok Gyöngyikét, köszörülték a
kést, hogy vérét eresszék. De a vadászlegény is kirántotta a kardját, nem
nézte, hogy kit vág, merre vág: aki el nem futott, azt mind levágta. Akkor
szépen megfogta a kezét Gyöngyikének, elvezette az erdőbe, az ő kicsi
házába, feleségül vette, s még ma is élnek, hogyha meg nem haltak.