A SZEGÉNY EMBER SZŐLŐJE
Volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy
szegény ember s annak három fia.
Ennek a szegény embernek egy darab szőlője volt, egyebe semmi, sem égen,
sem földön. No, hanem őriztette a szőlőjét, akárcsak a szeme fényét. Sorba
jártak ki a fiai a szőlőbe, és istrázsálták éjjel-nappal.
Egy reggel a legidősebb fiú ment ki a szőlőbe, ott leült, s elkezdett
falatozni. Amint ott falatoznék, elejébe ugrik egy béka, s kéri a legényt:
- Adj egy falás kenyeret, te legény, már két hete, hogy egy falatot sem
ettem.
- Majd holnapután vaskedden - mondotta a legény, s elkergette a békát.
A béka elment szó nélkül, de a legény csakhamar elaludott, s mikor
felébredt, a szőlő úgy meg volt dézsmálva, hogy a legényt a hideg is kirázta
nagy félelmében.
Másnap a középső fiú ment a szőlőbe, de az éppen úgy járt, mint a
legidősebb. Attól is kért a béka kenyeret, de ez a legény is elkergette, még
jól meg is dobta kővel. Azután lefeküdt, elaludott, s mire felkelt, fele sem
volt meg a szőlőnek.
Hej, zsémbelt a szegény ember, nem volt otthon maradása a két idősebb
legénynek, elkergette az apjuk. Egyebük sincs annál a kis szőlőnél, s arra
sem tudnak vigyázni! Mondotta a legkisebb legény:
- Ne búsuljon, édesapám. Ami maradt, az meg is marad, azt én őrzöm.
Kimegy a legény a szőlőbe, leül ő is falatozni, s hát jő egy béka,
kenyeret kér tőle is.
- Adok én jó szívvel, hogyne adnék.
Letört egy jó darabot a kenyérből, s szépen a béka elé tette.
- Egyél, szegény béka, nesze.
- No, te fiú - mondotta a béka -, jótétel helyébe jót várj. Nesze, adok
neked egy rézvesszőt, egy ezüstvesszőt meg egy aranyvesszőt. Majd az éjjel
eljön három paripa, egy rézszőrű, egy ezüstszőrű meg egy aranyszőrű, hogy
összerugdossák a szőlődet, de te csak suhints rájuk külön-külön ezekkel a
vesszőkkel, s egyszeribe megszelídülnek. Aztán meglátod, hogy sok hasznukat
veszed az életben.
Úgy lett, ahogy a béka mondotta. Eljött éjjel a három paripa, berontottak
a szőlőbe, nyerítettek, rúgtak, kapáltak, hányták fel a földet a csillagos
egekbe. De a legény sem nézte összedugott kézzel, rájuk suhintott
magyarosan, s hát abban a pillanatban úgy megszelídültek, úgy állottak
előtte, mint három bárány.
- Ne bánts minket - mondották a paripák. - Ha valamire szükséged lesz,
csak suhints a vesszőkkel, s nálad leszünk.
Azzal a paripák elnyargaltak, a fiú pedig hazament. De semmit sem szólt,
sem az apjának, sem a testvéreinek arról, hogy mi történt. Azok csak
csudálkoztak, hogy mi tenger szőlő lett, hogy az egész falunak nem lett
annyi bora, mint nekik. Alig tudták leszüretelni.
No, telt-múlt az idő, egyszer a király, mint gondolt, mit nem, egy magas
fenyőszálat állíttatott a templom elé, a fenyőszál tetejére tétetett egy
aranyrozmaringot, s kihirdettette az egész országban, hogy annak adja a
leányát, aki lovával olyan magasra ugrat, hogy a fenyőszál tetejéről lekapja
az aranyrozmaringot. Próbálkozott mindenféle királyfi, herceg, de hiába
próbálták, még félig sem tudtak felugratni.
Mikor mind nagy szégyenkezve elkullogtak, jött egy legény rézszőrű
paripán. Fején rézsisak volt, hogy ne lássa senki, aztán sarkantyúba kapta a
lovát, egy ugrással lekapta a rozmaringot, s úgy eltűnt, mintha a föld
nyelte volna el.
Hát bezzeg a szegény ember legkisebb fia volt ez a vitéz. De otthon nem
tudtak erről semmit. A rongyos ruhájában ment haza, s mikor az apja meg a
testvérei hazakerültek - mert azok is oda voltak csudalátni -, ott
heverészett a kuckóban. Mondják a bátyjai, hogy ők mi mindent láttak. Mikor
mindent elbeszéltek, azt mondja a legény:
- Jobban láttam én azt, mint ti.
- Ugyan honnét láttad volna jobban? - kérdezték a bátyjai.
- Hát fölállottam a kerítésre, s onnét láttam.
A legények még ezért is irigykedtek az öccsükre, s hogy többet ilyesmit
ne lásson, a kerítést lebontották.
Következő vasárnap még magasabb fenyőszálra egy aranyalmát tétetett a
király. Most is próbáltak szerencsét sokan, de hiába. Hanem mikor nagy
szégyenkezve mind elkullogtak, jött ezüstszőrű paripán egy vitéz, akinek
ezüstsisak volt a fején. Ez egy ugrással lekapta az aranyalmát, s úgy
eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Mire a szegény ember s két idősebb fia hazakerült, a legkisebb fiú már
ott hevert a kuckóban. Mondják neki nagy áradozva, hogy mit láttak, bezzeg
olyat a kuckóból nem lehet látni!
- Ó, én jobban láttam, mint ti - mondotta a legény.
- Ugyan honnét láttad?
- Felmásztam az ól tetejére, s onnét láttam.
A legények nagy mérgükben szétszedték az ól tetejét is, hogy az öccsük ne
lásson onnét.
Harmadik vasárnap még magasabb fenyőszálra arany selyemkendőt tűzetett
fel a király. Bezzeg, hogy ezt is a szegény legény kapta el. De most sem
ismerte meg senki, mert aranyszőrű paripán volt, s aranysisak fedte az
arcát.
Beszélik otthon a legények nagy dicsekedve, hogy mi csudát láttak.
- Jobban láttam azt én - mondotta a legény.
- Ugyan honnét láttad?
- Honnét? A ház tetejéről.
Mérgelődtek szörnyen a legények, s nagy mérgükben széthányták a ház
fedelét is.
Aközben a király kihirdette országszerte, hogy jelentse magát az a vitéz,
aki elvitte az aranyrozmaringot, az aranyalmát, az arany selyemkendőt.
Eltelt egy hét, eltelt két hét, nem jött senki. Akkor a király odahívatta az
udvarába, aki valamirevaló legény csak van az országban. Azok közt sem volt
az a híres vitéz. Mikor aztán mind eltakarodtak, jött aranyszőrű paripán a
legény, aranyos ruhában. Kalapjába volt tűzve az aranyrozmaring, a lova
kantárjába az arany selyemkendő, s egyik kezében tartotta az aranyalmát.
No, csakhogy megjött. Örült a király, de még jobban a királykisasszony.
Mindjárt megtartották a lakodalmat, s a király a legénynek adta egész
országát.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.