MI VAN A LÁDIKÓBAN?
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény özvegyasszony s annak
két nevendék leánya. Az egyiket Terkának hivták, a másikat Boriskának. Sokat
búsult, sírt a szegény özvegyasszony, mert mikor volt kenyér a háznál, mikor
nem. De nem bánta volna az éhezést sem, csak a nagyobbik leánykája ne lett
volna olyan világrestje. Egész nap a porban üldögélt, játszadozott ez a
leányka. Szép szó, csúf szó nem használt neki.
Na, hanem annál serényebb, dolgosabb volt a másik. Reggeltől estig a keze
meg sem állott. Tett-vett, dolgozott, mint éppen egy nagyleány.
De hiába, mégiscsak nagy szegénységben éltek. Azt mondta egyszer Boriska
az édesanyjának:
- Édesanyám, én elmegyek szolgálónak. Talán megsegít az isten, s a
kigyelmed sorsa is jobbra fordul.
Sírt a szegény asszony, hogy inkább az idősebbnek kellene elmenni. Ő még
nagyon kicsike a szolgálatra.
De Boriska addig kérte az édesanyját, hogy mégiscsak eleresztette:
- Hát csak eredj, édes leányom, eredj!
Ment, mendegélt Boriska hegyeken, völgyeken által, erdőkön, mezőkön
keresztül, s amint menne, mendegélne, egyszerre csak keserves nyöszörgést,
vinnyogást hall. Megy arrafelé, vajon mi lehet? Hát egy szegény kutya
fetrengett a fűben, s mind csak a lábát nyalogatta. Ahogy meglátja Boriskát,
megszólítja:
- Ó, te leányka, te, segélj rajtam, nézd, tövis ment a talpamba, húzd ki
onnét.
Azt mondja Boriska:
- Kihúztam volna én, te szegény állat, ha nem is szóltál volna! - s
szépen kihúzta a tövist a kutya lábából. Kendőjéből lehasított egy darabot,
s a sebet bekötötte.
Hálálkodott a kutya:
- Köszönöm, te jó leányka, még majd meghálálom a te jóságodat.
- Jól van - mondta Boriska -, isten áldjon.
S amint továbbment, még mosolygott magában, hogy ugyan mi javára lehet
neki egy kutya.
Amint ment, mendegélt tovább, halljatok csudát! az út szélén egy
szőlőtőke szólította meg, amely úgy tele volt gizgazzal, hogy alig látszott
tőle:
- Te, kisleány, te - mondta a szőlőtőke -, szedd le rólam ezt a sok
gizgazt, hadd teremjen énrajtam is szőlő, bizony nem bánod meg.
Boriska nem kérette magát. Megtisztogatta a szőlőtőkét, s ez egyszerre
csak nekielevenedett a nagy tisztaságtól. Hálálkodott a szőlőtőke is, hogy
majd így, majd úgy megszolgálja a jóságát, de Boriska jóformán rá se
hallgatott ment, mendegélt tovább.
De alig ment egy hajításnyira, egy kúthoz ért, amely telis-tele volt
szeméttel.
- Te, kislány, te - szólította meg a kút -, merd ki belőlem a szemetet,
hadd ihassák a vizemet a vándor emberek.
Boriska egyszeribe kimerte a szemetet, s egyszeribe tele lett a kút friss
forrásvízzel. Olyan tiszta volt a víz, hogy Boriska szépen láthatta a képét
benne. Megköszönte a kút is a kisleány jóságát, s biztatta, hogy jótétel
helyébe jót várjon, nem feledkezik meg róla.
Boriska nem szólt semmit, csak továbbment, s mosolygott magában: "Ugyan,
mi segítségemre lehetne egy kút?"
De még jó futamodásnyira sem ment, egy összevissza repedezett kemencét
talált, s kérte ez is: sikálja be a repedéseit, bizony megszolgálja.
Boriska egyet sem kérette magát, hamarosan megsikálta a kemencét, s csak
mosolygott most is magában, mikor a kemence elkezdett hálálkodni:
- Köszönöm, te jó leányka, majd meghálálom a jóságodat.
Eközben estére járt az idő, s szegény Boriska megijedt erősen: jaj,
istenem, mi lesz belőle, merre menjen a nagy sötétségben! Nézett erre,
nézett arra, s egyszerre csak gyönge világ villant meg a koromsötétségben:
gyertya fénye egy ház ablakában. Megbátorodott szívvel sietett a ház felé.
Mikor az ajtó elébe ért, egy kicsit megszeppent, hátha nem lesz jó bemenni.
- Mindegy - mondta a leányka -, egy életem, egy halálom, bemegyek.
S bement. Hát a tűzhelyen egy olyan vénasszony kucorgott, hogy az orra a
térdét verte! Megijedt Boriska, de összeszedte a bátorságát, s köszönt
illendőképpen:
- Adjon isten jó estét, öreganyó!
- Adjon isten neked is, leányka. Ugyan bizony, hol jársz itt, ahol a
madár sem jár?
Megmondta Boriska, hogy ő bizony szolgálatot keres.
- Na, éppen jókor jöttél, mert szolgálót keresek - mondotta az
öregasszony. - Nálam három nap egy esztendő. Egyéb dolgod nem lesz, csak
főzz egyszer ennem mindennap, s kora reggel két szobát söpörj ki, de a
harmadikba be ne tekints, mert jaj lesz akkor neked.
Jól van, Boriska ráállott, ott maradt szolgálónak. Reggel korán kelt, s
mire a vénasszony fölébredt, már kisöpörte a két szobát. A harmadikban
feküdt a vénasszony. Boriska nem is nézett a szoba felé. Még akkor sem,
amikor a vénasszony elment hazulról. Odajárt, a jó isten tudja hová, de
Mariskának eszébe sem jutott, hogy betekintsen a szobába: vajon mi lehet
ott. Bizony, nem sok leányka állotta volna meg az ő helyében. De meg aztán
egyéb gondja is volt Boriskának. Mert az öregasszony, mikor elment hazulról,
azt mondotta neki:
- Hallgass ide, leányka. Estére nekem olyan pecsenyét készíts, hogy az
sült is legyen, főtt is legyen, de azért nem készült sem kemencében, sem
kemence előtt, sem tűzhelyen, sem tűzön, sem lángon.
Szegény Boriska! Búsult, töprenkedett, csakhogy sírva nem fakadt! Hogy
tudjon ő ilyen ételt készíteni!? Inkább szép csöndesen elillan ebből a
házból, úgyis látja, hogy itt egy krajcárérőt sem szolgálhat. Amint így
búslakodik szegény feje, egyszerre csak mit gondoltok, mi történt? -
megszólal a kemence:
- Hallod-e, te kisleányka, te egyet se búsulj. Tudom én, hogy ki vagy te.
Te vagy az, aki jót tettél egy társammal. Hát tedd föl csak a húst a
hátamra, ott nem lesz sem bennem, sem előttem, sem tűzön, sem lángon, s
mégis addig fő, míg a leve elpárolog, aztán pirosra, ropogósra sül.
Boriska úgy tett, ahogy a kemence mondta, s hát ennek csakugyan igaza
volt. Estére olyan ropogós pecsenyét adott fel a vénasszony asztalára, hogy
ennek szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól. Mérgelődött is magában,
hogy igy kifogott rajta ez a csöpp leányka, s másnap már jó hajnalban
fölkelt, hátha ágyban találná, s valahogy beleköthetne. De Boriska már rég
fölkelt, s söpörte a szobákat. Estére ismét pompás pecsenyét adott fel,
harmadnap este nemkülönben. Mikor aztán a vénasszony fölkelt az asztaltól,
azt mondta Boriskának:
- Na, Boriska, hozzád hasonló leányra még nem akadtam, akiben semmi hibát
ne lehessen találni. Meg is érdemled, hogy a béreden felül még meg is
ajándékozzalak. Ihol, itt van két kis ládikó, válaszd azt, amelyik neked
jobban tetszik.
Ütött-kopott volt az egyik láda, cifra a másik.
Azt mondta Boriska:
- Nem választok én, öreganyó, magára bízom.
De most még jobban ámult-bámult az öregasszony.
- No, hallod-e, szerencséd, hogy nem választottál. Te bizonyosan a cifrát
választottad volna, s akkor ugyancsak megjárod.
Még az éjjel ott hált Boriska, reggel pedig illedelmesen elbúcsúzott az
öregasszonytól, s ment hazafelé. Nem is nézte, mi van a ládikóban. Amint
ment, mendegélt hazafelé, útban találta ismét a kemencét, amelyet megsikált
volt. Telides-tele volt az mindenféle pompás kaláccsal. De bizony nem
engedte továbbmenni Boriskát, amíg egy jó csomót ki nem szedett belőle.
Továbbmenve a kúthoz ért. Ez is megszólította:
- Nézz belém, hadd hálálom meg jóságodat.
Boriska belenézett, s még százszor szebb lett, mint volt annak előtte.
Pedig azelőtt sem volt ám csúnya.
Ment tovább, s most a szőlőtőke állította meg. Tele volt gyönyörűséges
szép fürtökkel. Ez sem engedte továbbmenni, amíg le nem szedett róla egy
kötényre valót. Már-már sok is volt a jóból, de még egyéb is várt reá. Ihol
ni, szalad elébe víg ugrándozással a kutya (kutya baja sem volt a lábának),
a szájában egy sült nyulat cepelt, s hiába szabadkozott Boriska, el kellett
fogadnia.
Alig bírta haza a sok minden jót. Bezzeg volt otthon ámulás-bámulás,
amikor betoppant a termérdek sok kaláccsal, szőlővel meg a sült nyúllal! De
hát még amikor a ládikót felnyitották! Valami tündérséges ládikó lehetett
ez, mert annyi sok drága kincs, gyűrű, fülbevaló, selyemruha, arany-,
ezüstpénz került ki belőle, mintha csak egy nagy hombár lett volna, s nem
amolyan icipici kis ládikó.
Hej, bezzeg örült a szegény özvegyasszony! Sírva-sírt szertelen nagy
örömében. Hanem Terka, ő bizony nem örült. Pedig Boriska testvériesen
megosztozott vele mindenből. "Hiszen jól van - gondolta magában Terka -,
amit hoztál, annak fele az enyém, de most majd én is elmegyek ahhoz az
öregasszonyhoz, hanem én bizony nem osztozom meg veled, s mégiscsak több
kincsem meg ruhám lesz nekem!"
S csakugyan, Terka még aznap útnak indult. Boriska jól megmagyarázta,
hogy merre menjen, s Terka éppen azon az úton haladt. Hogy, hogy nem, elég
az, hogy ő is talált egy kutyát, amelynek tövis volt a lábában. De hiába
kérte, hiába vinnyogott keservesen, nemhogy kihúzta volna a tövist a
lábából, de még nagyot rúgott rajta. Rábukkant a gizgazos szőlőre, a
szemetes kútra, az összevissza repedt falú kemencére, de bizony egyiknek sem
hallgatta meg a kérését. Majd még ingyen dolgozik! Bár csak azt a három
napot kibírja valahogyan az öregasszonynál.
Rá is talált az öregasszony házára, ez fel is fogadta szolgálónak, de már
az első reggel a vénasszony korábban kelt föl, s Terka még javában horkolt.
Mikor aztán nagy nehezen fölébredt, nem is hallgatott a vénasszonyra, hogy
mit rendelt vacsorára. Azt hitte, elég, ha tüzet csinál, a húst meg fölébe
teszi. Kész is volt már délre a pecsenyével, s délután föl s le sétálgatott
az udvaron.
Jön haza este a vénasszony, de bizony nem ízlett neki a vacsora. Látszott
rajta, hogy nem a kemence hátán sült. Az ám, de nem is szólalt meg a kemence
Terkának úgy, amint megszólalt volt Boriskának.
Másodnap, harmadnap megint csak olyan pecsenyét adott föl Terka, hogy meg
sem ízlelte az öregasszony. Hanem azért neki is elővett két ládikót, s azt
mondta:
- Lusta voltál, rossz voltál, de azért csak válassz a két láda közül.
Melyik kell: a kopott vagy a cifra?
Bezzeg, hogy a cifrát választotta. Gondolta, ha a Boriska ütött-kopott
ládájában annyi sok kincs volt, mennyi lehet még ebben a gyönyörű szép
ládikóban!
Sietett haza, ment, mint a szél. Útközben találta a kemencét, s az tele
volt mindenféle jó kaláccsal. Mikor ki akart belőle szedni, a kemence jól
összeégette a kezét; a kútból is akart inni, de ennek meg olyan forró volt a
vize, hogy összeégette a száját; a szőlőtőkén is volt szőlő, de olyan
magasan, hogy csak létráról lehetett volna fölérni, márpedig létra itt nem
volt; a kutya is elejbe szaladt a sült nyúllal, de mikor el akarta venni,
jól megharapta a kezét.
De Terka hamar megvigasztalódott. Feledte a keze, szája összeégését,
feledte a kutya harapását, csak a ládára gondolt, csak az legyen tele, mint
a Boriskáé. Még sebesebben nekiiramodott a menésnek, s estére csakugyan haza
is ért. Hej, hogy fog majd irigykedni Boriska, s mekkora lesz a bosszúsága,
hogy ő majd egy kötő nem sok, annyit sem ad neki! Na hiszen, hirtelen volt
az öröm. A ládikót fölnyitotta, de mi volt benne? Mindenféle ringy-rongy, s
aközött egy kígyó. Bezzeg, hogy kidobták a ládikót kígyóstul, mindenestül.
Ha a ládikót ki nem dobták volna, az én mesém is tovább tartott volna.