A BÉKA-KIRÁLYKISASSZONY
Mikor volt, mikor nem volt - volt valamikor a föld kellős közepében egy
cserfa, olyan magas, hogy a teteje az eget verte. Ennek a fának a legfelső
ágán ült egy ősz öregember; akinek a szakálla a földet verte. Ez mondta
nekem ezt a mesét, hallgassátok meg.
Hol volt, hol nem volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy király, s
annak három szép dali fia. Azt mondja egyszer a király a fiainak:
- No, édes fiaim, ti már meg is házasodhatnátok, mind a hárman jól
kinőttetek az isten markából.
- Hiszen mi meg is házasodnánk - mondták a fiúk -, de hol találjunk
hozzánk illőt?
- Ezen én is sokat gondolkoztam - mondta a király -, mert sem keletre,
sem nyugatra, sem északra, sem délre, ahány ország vagyon, egyben sincs
olyan királykisasszony, aki hozzátok illő volna.
Gondolja a király, összehívatja a tanácsosait, hátha azok kitalálnak
valamit. Mindjárt összehívatja, ahány bölcs ember van az országban,
összeülnek, tanakodnak ezek, s azt határozzák, hogy a három királyfinak
csináltassanak három nyilat s három nyílvesszőt, álljanak ki az udvar
közepére, onnét lőjék ki a nyílvesszőket, s amely országnak a földjén
leesnek, ki-ki abból az országból vegyen feleséget.
Megcsináltatják a három nyilat s nyílvesszőt, a királyfik ki is lövik
hárman háromfelé, aztán elindultak a lövés irányában. A két idősebb fiúnak
jó szerencséje volt, mert azoknak hét nap s hét éjjel sem kellett menni,
megtalálták a nyílvesszőjüket, az egyik egy, a másik más király udvarában,
leányt is találtak szemrevalót, feleségül is vették, nagy lakodalmat is
csaptak, s még tán ma is lakodalmaznak, ha meg nem haltak.
Hej, hanem a legkisebb bezzeg szerencsétlen csillag alatt született!
Ment, mendegélt erdőkön, mezőkön, folyóvizeken által, de csak nem talált a
nyílvesszejére. A hetedik nap már éppen vissza akart fordulni, mikor az
Óperenciás-tenger partjára ért, s hát mit látnak szemei! A tengernek közepén
van egy szép zöld sziget, s annak a szigetnek épp a kellős közepén van az ő
nyílvesszeje. Búsult szegény királyfi, tűnődött magában, még a könnye is
kicsordult.
Hát ő most hogy tudjon odajutni, ahol a nyílvesszeje van?
Amint így tűnődnék magában, csak kiugrik a tengerből egy csúnya varas
béka, s kérdi tőle:
- Mi bajod, te királyfi, miért adtad búnak árva fejedet?
Ránéz a királyfi:
- Hát te honnét tudod, hogy én királyfi vagyok?
Mondja a béka:
- Nemcsak azt tudom, hogy királyfi vagy, hanem azt is tudom, hogy mi a
bajod. Ugye, szeretnél átalmenni a szigetre, hogy visszahozzad a
nyílvessződet? No, ne búsulj, én átalhozom neked, de csak azzal a
feltétellel, ha feleségül veszel engem.
Nagyot kacagott a királyfi:
- Mit beszélsz te? Hogy én téged feleségül vegyelek?!
- Hát jól van - mondja a béka -, ne végy feleségül, menj, s keresd tovább
a nyílvessződet.
Mit gondolt, mit nem a királyfi, azt mondja a békának:
- No, te istennek förtelmes állatja, úgyis el vagyok keseredve, feleségül
veszlek.
Azzal felült a lovára, maga elé ültette a békát, s indult vele hazafelé
az apja udvarába. Útközben elesteledtek egy erdőben, s ott megháltak, de a
királyfi csak azt várta, hogy a béka elaludjék, fölkapott a lovára, s úgy
otthagyta, mintha ott se lett volna. Vágtatott, mint a szél, a szélnél is
sebesebben, s örült, hogy megszabadult ettől a förtelmes állattól.
Az ám, ahogy visszanéz véletlenül, mit lát? Ott ül a béka a lovának a
farán!
- Ugye, meg akartál szökni tőlem? - mondta a béka. - De megállj, ezt még
megkeserülöd!
Hej, búnak ereszkedett a szegény királyfi! Mit tudjon csinálni?
Megpróbálta másik éjjel, harmadik éjjel, ha valamiképpen meg tudna
szabadulni a békától, de mikor azt hitte, hogy hetvenhét mérföldre van tőle,
ahogy hátranézett, ott ült a béka a lovának a farán, s megfenyegette őt
másodszor is, harmadszor is:
- Megállj, királyfi, ezt te még megkeserülöd!
Mit volt, mit nem tenni, haza kellett vinni a békát. Otthon még mindig
lakodalmaztak a bátyjai, folyt a dínomdánom. Bemegy a palotába, s kérdi tőle
az apja, kérdik a bátyjai:
- No, fiú, hoztál-e feleséget, hol van, merre van?
Mondja a királyfi nagy búsan:
- Menjetek ki az udvarra, s nézzétek meg!
Kimennek mind az udvarra, de ott bizony nem láttak semmiféle asszonyi
állatot.
Kérdik tőle ismét:
- Hát hol az asszony?
- Itt van ni! - mondja a királyfi. - Ott ül a lovamon.
Haj, szörnyű haragra gerjedt a király! Hogy őt így megcsúfolta az ő
legkisebb fia! Kitagadta a királyságból, ki az országból, ki mindenéből, azt
mondta neki: fel is út, le is út, többet ne lássa.
Felült a királyfi a lovára, s keserves könnyhullatások közt elindult az
apja udvarából. S az a csúf, fertelmes állat ott ült, üldögélt szépen a háta
megett, nem szólt egy szót sem.
Ment, mendegélt a királyfi hetedhét ország ellen, s egyszer úgy estefelé
egy rengeteg erdőbe ért. Annak az erdőnek a közepén volt egy szép tisztás.
Ottan megállott, a lovát belecsapta a fűbe, maga pedig leheveredett egy fa
alá, s elaludt.
Hanem reggel, amikor felébredt, szeme-szája tátva maradt a nagy
álmélkodástól. Egy olyan palotában ébredett fel, hogy annak minden szege-
köve gyémánt volt, s abból a fertelmes csúf békából olyan gyönyörűséges szép
asszony lett, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.
Bezzeg, hogy megváltozott most egyszerre a királyfi kedve, bezzeg, hogy
megváltozott most a szíve indulatja. szép gyöngén megfogta a felesége kezét,
s azt mondta:
- Te az enyém, én a tied, ásó-kapa s a nagyharang válasszon el minket!
Mosolygott a szép asszony, ő is azt mondta:
- Ásó-kapa s a nagyharang válasszon el minket!
Hanem azért azt gondolta magában: "Megállj, mégis megbüntetlek azért,
hogy háromszor elhagytál engem!"
Telt-múlt az idő. Éltek egymással nagy békességben, de az asszony sokszor
el-elszomorodott, mert szerette az urát, de nem tudta felejteni, hogy
háromszor elhagyta.
Észrevette a királyfi, hogy a felesége mindig szomorkodik, meg is
kérdezte egyszer:
- Talán bizony nem is szeretsz, feleség, hogy mindig szomorkodol?
Azt mondja az asszony:
- De bizony szeretlek, édes férjemuram, hanem azt nem tudom elfelejteni,
hogy egyszer olyan erősen gyűlöltél. Látod, uram, látod, nem voltam én
mindig olyan förtelmes állat, mint amikor először láttál engem. Tündérkirály
leánya voltam. Sok embert megvarázsoltam, csak meggondoltam valamit, már meg
is csináltam. De egyszer mégis megjártam. Feleségül akart venni egy lidérc,
s hogy nem mentem hozzá, békának varázsolt, s arra ítélt, hogy békának
maradjak, amíg olyan királyfival nem találkozom, aki nyílvesszővel keres
magának feleséget.
- Hej, ha én ezt tudtam volna, lelkem feleségem! - mondta a királyfi -
bizony, nem szomorítom meg a szívedet!
A szép asszony csak mosolygott, nem szólt semmit, de most is azt gondolta
magában: "Azért mégsem felejtem el, hogy amikor béka voltam, megvetettél."
Aközben hírül vitték az öreg királynak, hogy van az országában egy olyan
fényes ragyogó vár, hogy az övé leülhet mellette. Hírül vitték azt is, hogy
a kitagadott fia építtette azt a ragyogó várat. Azt hitte az öreg király,
hogy bizonyosan az ő bosszúságára építtette a várat az a kitagadott fiú.
Mindjárt üzent neki, hogy kitakarodjék az országából, mert különben így meg
úgy.
Megszomorodott a királyfi, de a felesége azt mondta, hogy egy tapodtat se
menjenek. Majd eligazít ő mindent annak rendje-módja szerint. Visszaüzent az
öreg királynak: hát jöjjön ide, s kergesse ki, ha van szíve hozzá.
No bizony, az öreg király nem is várt második üzenetet: indult még aznap,
akkora sereggel, hogy a föld rengett alatta. De a szép asszony sem dugta
össze a kezét. Nemhiába volt tündérkirály leánya, egy minutára annyi katonát
varázsolt elő, hogy az ég is elfeketedett belé. Úgy széjjelverte az öreg
király seregét, hogy hírmondónak sem maradott abból. Csak az öreg királynak
s a két idősebb fiának hagyták meg az életét: hadd menjenek haza isten
hírével, de aztán őket többé meg ne háborítsák.
Hát ez így volt, ahogy volt, aztán telt-múlt az idő, eltelt egy esztendő,
két esztendő, s élt a fiatal pár nagy békességben. Hanem a szép asszonynak
még mindig nem ment ki a fejéből, hogy a királyfi csak akkor szerette meg,
amikor szépséges szép leány lett belőle, de bezzeg, mikor béka volt,
irtózott tőle, el is akarta hagyni, pedig segített rajta. Azt mondta egyszer
az urának:
- No, lelkem uram, emlékszel-e, hogy mikor feleségül vettél, megesküdtél
nekem, s utánam mondottad, hogy ásó-kapa s a nagyharang válasszon el minket?
Azt mondta a királyfi:
- Emlékszem, emlékszem, lelkem feleségem.
- Hát arra emlékszel-e, hogy háromszor akartál megszökni tőlem?
- Arra is emlékszem, nem is tagadom, lelkem feleségem.
- No bizony, ha emlékszel is, s nem is tagadod, most én is elhagylak
téged. Nesze, adok egy gyűrűt emlékül, s isten áldjon.
Eleget istenkedett a királyfi, hogy ne hagyja el, ne bolondozzék, ami
elmúlt, elmúlt, felejtse el: a szép asszony nem hallgatott rá, csak
kikerült-fordult az ajtón, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Búsult a szegény királyfi, hogyne búsult volna! Még csak most volt igazi
világ árvája. Sem apja, sem anyja, sem felesége, sem országa, sem hazája!
Meghiszem azt! Reggelre még az a szép ragyogó vára sem volt, mert -
halljatok csudát! - ott ébredt fel a rengeteg erdő közepén, azon a
tisztáson, hol akkor éjjel megháltak volt, amikor az apja világgá kergette.
Ott legelészett a lova is még a jó kövér fűben.
- No, édes lovam - mondta nagy búsan -, összekerültünk megint, most
mehetünk ismét világgá.
Felült a lovára, s ment, amerre a szeme látott. Ment hegyeken, völgyeken,
erdőkön, mezőkön átal, ha valahol szolgálatot találna. Addig ment,
mendegélt, míg rengeteg erdőben egy malom elé értek. Bemegy a malomba, s
köszön a molnárnak, akinek olyan fehér volt a haja, mint a búzaliszt:
- Adjon isten jó napot, molnár gazda!
- Adj' isten, öcsém! Hol jársz itt, ahol a madár sem jár?
- Én bizony szolgálatot keresek, bátyámuram, ha találnék.
- No bizony, ha igen, állj be hozzám molnárlegénynek. Nekem sem
gyermekem, sem senkim a világon: ha jól viseled magadat, neked hagyom a
malmomat s minden gazdaságomat.
Kezet csaptak, áldomást ittak, s a királyfi ott maradt a malomban. Ügyes
legény volt, hamar kitanulta a molnárságot, de nem tudta elgondolni, hogy
miféle malomba került, mert őrlenivaló volt mindig, hanem sem azt nem látta,
hogy ki hoz őrlenivalót, sem azt, hogy ki viszi el a lisztet.
Meg is kérdezte egyszer az öregtől:
- Ugyan bizony, bátyámuram, hogy kerül ide a sok őrlenivaló, s ki viszi
el innét, hogy én azt sohasem látom?
- Hej, öcsém, azt mindig éjjel hozza egy griffmadár, s éjjel is viszi el,
amikor te alszol.
- Hát aztán hová viszi?
- Hm, öcsém, a királynénak viszi egyenest. Ide nem messze van egy
kőszikla, annak a tetejében egy ragyogó fényes vár. Abban lakik a mi
királynénk szomorú özvegységben.
Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb. Nem feküdt le este, s éjfélkor,
ahogy jött a griffmadár a lisztért, belebújt egy liszteszsákba, s a
griffmadár a többi zsák közt vitte őt is a királyné várába. Ott, amikor
kioldották a zsákokat, kiugrott nagy lisztesen, hogy a szegény kenyérsütőt
majd kitörte a "rossz".
- Ne félj - szólt a királyfi -, nem vagyok kísértet. A malomból jöttem,
hogy itt keressek szolgálatot.
- Jól van - mondta a sütőmester -, éppen szükség van sütőinasra,
felfogadlak annak.
Hát bezzeg a királyfi kitanulta a sütőmesterséget is. Eleinte csak fekete
kenyeret süttettek vele, de sütött aztán fehér cipót is, szép piros
ropogóst. Hanem a királynét még egyszer sem láthatta, pedig amiatt jött ide.
Hetek múltak, hónapok múltak, s ím, egyszer, amint kitekint a sütő
ablakán, látja, hogy éppen az ablak előtt sétál el egy szépséges szép
asszony, éppen az ő felesége! Hej, istenem, nem találta a helyit. Mit
csináljon, hogy kerüljön a felesége színe elé? Gondolt ide, gondolt oda, ő
bizony azt gondolta, hogy a gyűrűt belekeveri egy cipóba, s majd megtudja
erről a felesége, hogy itt van. Nem sokat teketóriázott: belekeverte a
gyűrűt a tésztába, és sütött ebből olyan ropogós piros cipót, hogy még a
sütőmesternek is tátva maradt a szája. Vitték is mindjárt a királyné
asztalára. Ott az inas felvágja a cipót, s hát kigurul belőle egy gyűrű!
Fölkapja az inas a gyűrűt, s jelenti a királynénak, hogy mi történt. Nézi,
nézi a királyné, s a színében csak hol elhalványodik, hol kipirosodik.
Hívatja a sütőmestert:
- Ki sütötte ezt a cipót?
Mondja a sütőmester:
- A sütőinas, felséges királyné.
- Küldje ide mindjárt.
Küldik a sütőinast, be is megy nagy lisztesen, de bezzeg nem nézte a
királyné: lisztes-e, nem-e, a nyakába borult. Még aznap nagy lakodalmat
csaptak, de olyant, hogy hét országra ment a híre.
Én is ott voltam, a griffmadáron mentem fel, s feneketlen kancsóból ittam
a bort. Hazafelé adtak egy lovat, akinek tök volt a feje, viasz a dereka,
kender a farka, kóró a lába, acél a patkója. Ahogy a földre ért, megbotlott
a lovam egy békasóba, szikrát vetett a patkó, tüzet fogott a kender, elégett
a kóró, elolvadt a viasz, leesett a tök, s hupp! - lepottyantam én is a
földre, hogy nagyot nyekkentem belé.
Itt a vége, fuss el véle.