AZ ARANYTULIPÁN
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-
tengeren is túl, volt egyszer egy király, annak egy fia. Mikor ez a királyfi
nagy legénnyé serdült, azt mondta az apjának:
- Édesapám, én elmegyek, s addig vissza nem térek, míg a világon a
legszebb leányt meg nem találom; az lesz az én feleségem.
- Jól van, fiam - mondotta a király -, csak eredj isten hírével,
szerencse kísérjen utadban.
Elindult a királyfi, ment, mendegélt hegyeken, völgyeken átal, egyszer
csak beért egy rengeteg erdőbe, s rengeteg erdő között amint mendegélne,
látja, hogy egy ökörnyomban kínlódik, vergődik egy kicsi halacska. Megszólal
a halacska, mondja a királyfinak:
- Szabadíts meg innét, te jó legény, vígy a folyóba, mert itt meghalok.
A királyfi kivette a halacskát az ökörnyomból, s vitte, míg egy folyóhoz
nem ért. Ott azt mondta a halacska:
Végy le egy pikkelyt rólam, tedd el, s ha valahol valami bajod lészen,
ezt a pikkelyt csak vesd a folyóvízbe, én mindjárt ott leszek, és segítek
rajtad.
A királyfi levesz egy pikkelyt a halacskáról, azzal a halacskát beledobja
a vízbe, s továbbmegy. Amint menne, mendegélne, látja, hogy egy fekete holló
egy fának ága-boga közé szorult, vergődik a szárnyával, rángatja a lábát, de
nem tud kiszabadulni. Leszólott a királyfinak nagy búsan:
- Szabadíts meg, te jó legény, bizony nem bánod meg.
Felmászik a királyfi a fára, kiszabadítja a hollót, az meg a csőrével
kihúz a szárnyából egy tollat, odaadja a királyfinak, s mondja neki:
- Jótétel helyébe jót várj, te legény. Ha nagy bajba kerülsz, csak
rázintsd meg ezt a tollat, én mindjárt ott leszek.
Elbúcsúzik a királyfi a hollótól, továbbmegy, mendegél. Egyszerre csak
látja, hogy egy ősz öregember ott áll a forrás mellett, szeretne lehajolni,
hogy igyék, de nem tudott lehajolni.
Megszólítja a királyfit:
- Te jó legény, segíts rajtam, majd elepedek a szomjúságtól, s nem tudok
lehajolni.
A királyfi lekapta a sisakját, telemerítette vízzel, megitatta az
öregembert.
- No, te legény - mondotta az öregember -, nagy jót tettél velem. Nesze,
adok neked két hajszálat, s ha valahol bajba kerülsz, csak ereszd szélnek.
Majd rám talál ez a két hajszál, s én a világ végéről is eljövök, hogy
segítsek rajtad.
A királyfi eltette a két hajszálat, elbúcsúzott az öregembertől. Aztán
továbbment, nemsokára kiért az erdőből, s túl az erdőn elért egy nagy
városba.
Szeme-szája elállott a csodálkozástól: gyászfeketébe volt vonva az egész
város.
Találkozik az utcán egy kicsi emberkével, akinek földig ért a szakálla,
kérdi tőle:
- Ugyan bizony, bácsikám, kit s mit gyászol ez a város, hogy így
gyászfeketébe borult?
- Hej, öcsém - mondja a kicsi ember -, nagy oka van annak. Van a
királynak egy leánya, akihez hasonlatos szép nincs kerek e világon. S ez a
lány a fejébe vette, hogy csak ahhoz megy feleségül, aki úgy el tud bújni
előle, hogy ő meg ne találja. Háromszor lehet próbát tenni. Ha kétszer
megtalálja, az még nem baj, de ha harmadszor is megtalálja, karóba kerül
annak a feje, aki szerencsét próbál. Eddig kilencvenkilencen próbáltak
szerencsét, karóba is került a feje mind a kilencvenkilencnek. Próbálj te
is, öcsém, hadd legyen a te fejed a századik.
Mondja a királyfi:
- Már vagy lesz századik, vagy nem lesz, ha csakugyan olyan szép az a
leány, szerencsét próbálok.
Éppen abban a pillanatban jött arra hatlovas hintón egy szépséges szép
leány, amilyet még a királyfi sohasem látott. De olyan szép volt, hogy a
szeme is káprázott, amikor ránézett.
Kérdi a királyfi a törpe embert:
- Ki ez a leány, bácsikám?
- Ez a királykisasszony - mondotta a törpe ember.
Hiszen több sem kellett a királyfinak, ment egyenest a király palotájába,
a király színe elé.
Mondotta a királynak:
- Felséges királyom, hallottam, hogy kilencvenkilenc legény próbált
szerencsét. Egy életem, egy halálom, a szerencsét én is megpróbálom.
- No, fiam - mondotta a király -, szívemből sajnállak, mert jóképű, derék
szál legénynek látszol. De hiába, a leányomnak kedvében kell járnom. Nincs
több gyermekem. Hát csak próbálj szerencsét, bújj el, ha tudsz, de úgy, hogy
meg ne találjon.
Eközben hazajött a királykisasszony, és bejött a szobába, s mondta a
királyfinak:
- Jobb lesz, ha nem is próbálsz szerencsét, királyfi, eredj haza, mert a
te fejed is odakerül, ahova a többié.
- Nem bánom én - mondta a királyfi -, hadd kerüljön. Nálad nélkül úgyis
pipadohányt sem ér az életem.
Azzal kiment a királyfi nagy búsan, s végigsétált a városon, aztán ki a
mezőre, mezőről az erdőbe, egész úton azon tűnődött, hová tudjon elbújni,
hogy a királykisasszony meg ne találja. Egyszerre csak eszébe jutott a
halacska, hátha az tudna rajta segíteni. Megy a folyó partjára, ott előveszi
a pikkelyt, s hát csakugyan jön a halacska, s kérdi:
- Mi bajod, királyfi?
Mondja a királyfi, hogy mi baja van.
- Ó, azért egyet se búsulj - mondotta a halacska -, mindjárt ideszólítom
a legnagyobb halat, azzal elnyeletlek, ott ugyan meg nem talál a
királykisasszony, míg a világ s még két nap.
Csak térült-fordult a halacska, s mindjárt jött utána egy rettentő nagy
hal, kitátotta a száját, s abba beléugrott a királyfi. Szépen leballagott a
halnak a hasába, s ott úgy sétált fel s alá, akár egy palotában.
Eközben elindult a királykisasszony, utána az udvarbeliek. kereste a
királykisasszony mindenfelé a királyfit, s mikor egy fél napig járt-kelt
volna mindenfelé, egyszerre csak a folyóvíz partjára ért, s megparancsolta,
hogy fogják ki a vízből a legnagyobb halat, mert annak a hasában van a
királyfi. Egyszeribe odarendelik az udvari halászokat, kifogják a nagy
halat, felhasítják a hasát, s hát csakugyan kifordul belőle a királyfi.
Na, az első próbával szerencsétlen volt a királyfi, próbált másodszor is.
Továbbment nagy búsan, s amint mendegélne az erdőben, eszébe jut a holló,
megrázintja a tollát, s hát repül is az egyszeribe, s kérdezi:
- Mi baj, édes gazdám?
Mondja a királyfi, hogy mi nagy baja van. A holló erre elkezdett károgni,
s ím, egyszeribe repültek a hollók mindenfelől, fekete lett tőlük az erdő, s
kérdezték mind egyszerre:
- Mi baj, mi baj?
- Tudtok-e valami jó búvóhelyet? - kérdezte a királyfi hollója.
- Hogyne tudnánk, hogyne tudnánk - károgott a többi holló.
Azzal felszállott valamennyi, repültek az erdőn keresztül. A királyfi
mindenütt utánuk, s felvezették egy olyan magas hegyre, hogy a teteje az
eget verte.
Annak a hegynek a tetején volt egy mély gödör, abba beléállították a
királyfit. De hiába állították, a királykisasszony ott is megtalálta.
Búsult a szegény királyfi, majd felvetette a búbánat. Na, bizonyosan
karóba kerül az ő feje is! De gondolta magában, egy élete, egy halála, már
csak harmadszor is szerencsét próbál. Elővette azt a két hajszálat, amit az
öregember adott, s szélnek eresztette. Hát alighogy eleresztette a
hajszálat, jön az öregember, s kérdi:
- Mi bajod van, édes fiam?
- Jaj, ne is kérdezze, bátyámuram, el kellene bújnom olyan helyre, ahol
senki meg nem talál, máskülönben karóba kerül a fejem.
- Hiszen ha csak ez a baj, azon én könnyen segíthetek. Ki elől akarsz
elbújni?
- A királykisasszony elől, bátyámuram.
- Nohát majd én megmutatom - mondotta az öregember -, hogy a szeme elé
viszlek, s mégsem lát téged. - Azzal megfogta a királyfi nyakát,
csavarintott rajta, s abban a pillanatban aranytulipán lett a királyfiból.
Aztán felfűzte a tulipánt a kalapjára, s bement a király városába.
Éppen jött vele szemben a királykisasszony, akkor indult volt el, hogy
megkeresse a királyfit, meglátja a ragyogó fényes tulipánt, s mondja az
öregembernek szépen, nyájasan:
- Jaj de szép tulipán! Adja nekem.
- Nem adom én! - mondotta az öregember.
- Annyi aranyat adok érte, hogy úrrá lesz maga is s minden nemzetsége.
- Dehogy adom - mondotta az öregember -, a világ minden sűrű kincséért
sem adom. Hiába kérte a királykisasszony, az öregember nem adta oda a
tulipánt. Mit volt, mit nem tenni, továbbment nagy búsan a királykisasszony,
s kereste a királyfit. De azt ugyan nem találta meg. Kereste másodnap,
kereste harmadnap. akkor sem találta meg. Harmadnap letelt a keresés ideje,
s akkor a király kihirdette, hogy előállhat a királyfi bátran, most már övé
a királykisasszony.
Meghallotta ezt az öregember, egyet csavarintott a tulipánon, királyfi
lett ismét. Azzal a királyfi felment a palotába. Mindjárt nagy lakodalmat
csaptak, lakodalom után felkerekedtek, a királyfi hazájába mentek. Ott volt
csak igazi hejehuja, dínomdánom.
Még tán ma is táncolnak, ha meg nem haltak.