A SZÁRNYAS KIRÁLYFI
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király
s annak olyan szép leánya, mint égen a ragyogó csillag. Mikor a
királykisasszony eladó sorba került, tízen-húszan is jöttek leánynézőbe,
mind csupa királyfik, de a királykisasszonynak éppen a legszegényebb
királyfin akadt meg a szeme. Az ám, csakhogy a király azt szerette volna, ha
a leánya a leggazdagabb királyfit választja, s merthogy nem ezt tette, nagy
haragjában bezáratta a palota legmagasabb tornyába, s ott tartotta szomorú
rabságban. Hiszen zárhatta, mert a szegény királyfi minden alkonyatkor
meglátogatta a királykisasszonyt úgy, hogy arról senki lélek sem tudott.
Ugyan, hogy lehetett ez? Úgy, hogy a királyfinak volt egy ezermester inasa,
ez szárnyat csinált a gazdájának, s amint esteledett, alkonyodott,
felszállott a város szélén, s mint egy madár, úgy repült be a torony
ablakán.
Hát ez így volt egy hétig, kettőig. Egyszer azonban eszébe jutott a
királynak, hogy meglátogatja a leányát, hátha szép szóval másfelé fordítja a
szívét. No, éppen jókor talált menni a toronyba: a szegény királyfi ott
üldögélt a királykisasszony mellett, keseregtek mind a ketten, hullott a
könny a szemükből, mint a záporeső. Hej, szörnyű haragra gerjedt a király,
mikor meglátta a királyfit. Kirántotta széles görbe kardját, de bezzeg a
királyfi sem tátotta el a száját, meglebbentette-csattogtatta a szárnyát, s
huss! kirepült az ablakon. Meg sem állott, míg abba az erdőbe nem repült,
ahol ő egymagában lakozott kakassarkon forgó aranypalotában.
Nosza, a király mindjárt befogatott hatlovas hintóba, s indult az erdőbe,
mert hallotta volt már, hogy az ő erdejében lakozik a királyfi, csak hogy
közeliben lehessen a királykisasszonynak. Ment a hintó után egy regement
huszár is, s ahogy a palotához értek, egyszeribe körülfogták, a király meg
bement a palotába.
Bemegy az első szobába, nem volt ott semmi. Bemegy a másodikba, ott volt
két ágy, két szék, egy asztal meg almárium. Bemegy a harmadikba, s hát abban
nem volt egyéb, csak egy íróasztal, amellett ült a királyfi, s szomorú
verseket írt az ő nagy szívbéli bánatáról.
- Hé, szárnyas királyfi! - kiáltott a király szörnyű haraggal - te voltál
a leányomnál?
- Én voltam, felséges királyom, nem tagadom. Ha tagadnám is, mi hasznát
látnám?
- Bizony, ha te voltál, mindjárt agyon is lőlek ebben az álltó helyemben!
Azt mondta a királyfi:
- Ne lőjön meg, felséges királyom. Inkább vitessen vissza a toronyba,
kötöztessen össze a leányával, s vettessen le a toronyból.
- No, ha ez a kívánságod, ez teljesedhetik - mondta a király. - Haljatok
meg együtt, szívem szomorítói!
Hát csakugyan úgy lett, ahogy a szárnyas királyfi kívánta: visszavitték a
toronyba, ott összekötözték a királykisasszonnyal, s ledobták a toronyból.
Le ám, csakhogy nem estek a földre, mert a királyfi szárnyát elfelejtették
lekötni, s ahogy lelökték az ablak párkányáról, kieresztette a szárnyát,
felszállott a magas levegőégbe, s repült a királykisaszonnyal, mint a
gondolat, még annál is sebesebben.
Eleget kiabált a király utána, hogy csak jöjjön vissza, egyiknek sem lesz
semmi bántódása, de bezzeg volt esze a szárnyas királyfinak, még a fejét sem
fordította vissza; nem szállott földre, míg az apja udvarába nem ért. Ott
aztán leoldották róluk a kötelet, s még aznap megesküdtek a fiatalok. Amire
a király odaért, már rég megvolt a lakodalom, csak egy kevés maradék jutott
neki a lakodalmi kalácsból.
No, ez így éppen jól volt, ahogy volt.
Itt a vége, fuss el véle.