A VILÁGVÁNDORA HERCEG
Volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy dali szép
aranyhajú herceg, akinek nem volt párja hét puszta határban. Csak akarta
volna, hozzáment volna akármelyik királykisasszony, de hiába biztatták a
herceget, nem házasodott meg. Folyton járt-kelt ország-világszerte, hétszer
is megkerülte a világot, s el is nevezték a népek világvándora hercegnek.
Ám ne higgyétek, hogy jókedvéből járt-kelt annyit. Azért nem volt
maradása a hercegnek, mert az öccsét még kicsi korában elrabolták, s ő
megfogadta, hogy addig nem nyugszik, amíg az öccsét meg nem találja.
Mondom, hogy már hétszer körüljárta a világot, de az öccsének hírét-
nyomát sem találta sehol. Eleget mondották neki, maradjon itthon, ne keresse
többet az öccsét, de a világvándora herceg újra nekiindult a világnak.
Vele ment az öreg inasa is, aki világjáró útjában soha el nem maradt
tőle.
Mennek, mendegélnek, s egyszer beérnek egy olyan sűrű erdőbe, hogy sem
eget, sem földet nem láttak. Ennek az erdőnek a közepén volt a világ óriás
fája. Ez a fa olyan magas volt, hogy a felső ága az eget verte, s a
legkisebbik ága is olyan vastag, mint egy mestergerenda, s olyan széles,
hogy három nap ugyancsak vágtathatott egy lovas legény, hogy megkerülje.
Hanem még mi volt a világ óriás fáján? Volt azon egy akkora tojás, mint
egy hétemeletes ház, s rá volt pingálva szörnyű nagy betűkkel:
"Aki e tojásba be akar menni, annak legyen huszonnégy regement katonája."
- Hiszen ha csak ez kell, van nekem huszonnégy regement katonám - mondja
a herceg.
Belefújt a kürtjébe, s abban a szempillantásban odamasírozik nagy
trombita- és dobszóval a huszonnégy regement katona. Szalad a generális, s
kérdi, hogy mi légyen a parancsolat.
- Azt parancsolom, hogy ezen a tojáson vágjatok egy akkora lyukat, hogy
egy ember azon beférhessen.
Nekiestek a katonák karddal, buzogánnyal, faltörővel. Ütik-vágják,
döngetik a tojást, de csak hullanak a katonák, mint a legyek. Amint egy
hozzáüt, mindjárt hátratántorodik s szörnyethal. Úgy elpusztult a huszonnégy
regement katona, hogy még hírmondónak sem maradt belőle. Hej, megmérgelődik
a herceg, kirántja a kardját, s egy csapásra olyan lyukat vágott a tojáson,
hogy le sem kellett hajolni, szépen besétálhatott. Bemegy a tojásba, úszik-
kúszik a fehérjében, aztán fölér a szikjához, s annak a közepén talál egy
levelet. Az volt írva aranypapirosra:
`Aki engem megtalál,
Nem éri el a halál.`
Beteszi a levelet a zsebébe, kiúszik a tojásból, s hát, uram teremtőm,
úgy megerősödött a tojás szikjától, mintha csak karján, lábán, derekán, az
egész testén páncélgúnya lett volna.
Ahogy kiért, belefújt a kürtjébe, s egyszeribe ott termett száz katona.
Azzal továbbindulnak, keresztül az erdőn, s egyszerre csak, halljatok
csudát, mi történik? Akarnak menni keletre, hát hiába akarnak, mert mindig
nyugatra mennek. Messze, messze, de olyan messze, hogy a szemükkel alig
látták, volt egy rettentő magas hegy, s mind a felé a hegy felé húzta őket
valami. Nem telt belé egy-két perc, ott voltak a hegynek az aljában. Hiába
akartak onnan továbbmenni, meg sem tudtak mozdulni, akárcsak kötéllel
kötötték volna meg kezüket-lábukat. Mondja az öreg inas a világvándora
hercegnek:
- Hej, uram, innen, míg a világ s még két nap, el sem is megyünk.
Hallottam én már hírét ennek a hegynek. Ez a Mágnes-hegy. Aki a tájékára
vetődik, búcsúzzék el a világtól, mert innen ugyan soha meg nem szabadul.
Szegény fejük, hát most mit csináljanak? Ami elemózsiát vittek magukkal,
azt megették; boruk, ami volt, megitták; azután a lovukra került a sor.
Egymás után leszúrták, s a húsát megették. S amikor már ló sem volt, sorban
éhen haltak a szegény katonák. Nem maradt más élve, csak a világvándora
herceg, az öreg inas s a hercegnek az aranyszőrű paripája.
Azt mondja egyszer az öreg inas:
- Uram, egyet mondok, kettő lesz belőle. Én már öreg ember vagyok,
elpusztulhatok, senki ezen a világon meg nem sirat engem. De te szép vagy, s
fiatal vagy, kár volna meghalnod ilyen fiatalon. Leszúrom a paripádat,
lerántom a bőrét, s abba téged belevarrlak. Ide jár mindennap egy
saskeselyű, amely a halottakat elviszi, a lovad bőrében majd elvisz téged
is.
A herceg megfogadta az öreg inas tanácsát, leszúrták az aranyszőrű
paripát, aztán keserves könnyhullatások közt elbúcsúztak egymástól, s az
öreg inas bevarrta a herceget a lóbőrbe. Hát csakugyan jött a saskeselyű,
mint egy nagy nehéz fekete felleg, akkora volt a szárnya, mint két nagy
csűrkapu.
Lecsap a lóbőrre, felkapja, elrepül vele messze, messze, egy magas
kősziklának a tetejére. Ottan leteszi, s ott hagyja a fiainak, ő pedig
elrepült, hogy vigyen még eleséget, mert az a lóbőr meg se kottyant.
Nekiesnek a saskeselyűfiak a lóbőrnek, vágják, csipkedik, kikerül belőle
a világvándora herceg, s éppen nekivágnak a sasfiókák, de ebben a
pillanatban kerekedik rettentő fergeteg, szakadni kezd az égből a kénköves
tüzes istennyila.
No - gondolja a világvándora herceg -, most vége neki is, vége a
sasfiókáknak is. Egyet gondol, s a lóbőrt a sasfiókákra teregeti, ő maga is
behúzódik alája: így kerülte el őket a tüzes istennyila.
Megy haza az öreg saskeselyű, mondják a fiai, hogy mi történt. De bezzeg,
hogy nem bántotta most a herceget. Felültette a hátára, leszállott vele a
kőszikla tetejéről, s egy vadon erdőnek a közepébe letette. No, továbbmegy a
világvándora herceg, s hát, amint megy, mendegél, látja, hogy szörnyen
viaskodik egymással egy oroszlán s egy hétfejű sárkány.
Odakiált neki a sárkány:
- Hallod-e te, világvándora herceg, ha segítesz nekem, az oroszlán bőrét
neked adom.
Odakiált az oroszlán is:
- Nekem segíts, te világvándora herceg, s én egész életedben hűséges
szolgád leszek.
Gondolja a herceg, ő bizony a kettő közül inkább az oroszlánnak segít,
kirántja a kardját, neki a sárkánynak, s levágja mind a hét fejét.
Aztán mentek együtt, a herceg meg az oroszlán.
Ha megéhezett a herceg, az oroszlán mindjárt fogott valami vadat, azt
megsütötték s megették. Hanem miért, miért nem, a herceg mégis félt egy
kicsit az oroszlántól. Gondolta, hátha egyszer nem talál az oroszlán vadat,
s majd őt eszi meg. Egyszer aztán, amint mentek, mendegéltek, elértek a
Forró-tenger partjára. Gondolja a herceg, elküldi az oroszlánt vadászni,
azalatt ő vesszőből dereglyét fon magának, átalevez a tengeren, s szépen
megszabadul az oroszlántól.
Úgy is tett, ahogy gondolta. Hamarosan dereglyét font, olyat, amilyent
tudott, nekiindult a Forró-tengernek, de mire a közepére ért, visszakerült
az oroszlán a vadászatból, látja a gazdáját, beleugrik a tengerbe, s úszik
utána. A Forró-tenger forró vize lekopasztotta az oroszlán bundáját, de ez
csak úszott a gazdája után, addig úszott, amíg utol nem érte. Akkor
belekapaszkodott a dereglyébe, s elkezdett szűkölni keservesen. A herceg
rávágott a kardjával, de az oroszlán nem eresztette el a dereglyét, szűkölt
tovább keservesen.
Addig szűkölt, hogy a hercegnek megesett a szíve rajta, felvette a
dereglyébe.
A dereglye csak haladt elébb, elébb, s ím, egyszerre valami gyönyörű
énekszót hall a herceg. Arrafelé tereli a dereglyét, s hát egy szigethez ér.
Kiszáll a világvándora herceg a szigetre, ottan lefekszik egy cédrusfa
alá, mindjárt el is szenderült, s aludt szépen, csendesen másnap reggelig.
Ahogy felébredt, elindult a szigeten. Először is ért a rézerdőbe, ahol csupa
rézmadarak énekeltek; onnan az ezüsterdőbe. ott meg ezüstfehér madárkák
énekeltek szép, vidám nótákat. Ezüsterdőből ért az aranyerdőbe. Ottan
aranymadarak énekeltek olyan szép nótákat, hogy a hercegnek a szíve
felvidult belé. Ment tovább, s ért a selyemrétre, ahol aranykaszával vágták
a füvet, aranyvillákkal s gereblyékkel gyűjtötték a puha selyemszénát.
Selyemrétről ért a virágerdőbe, ahol aranyméhek döngicséltek a legszebb
virágokon.
Ennek a virágerdőnek a közepén állott a sziget királyának a palotája.
Hétszínű szivárvány volt ennek a palotának a bolthajtása, s annyi ablak
rajta, ahány nap az esztendőben. S ím, emberek jöttek elejbe a világvándora
hercegnek, szépen karon fogták, s úgy vezették fel a palotába. Ottan
balzsamos fürdőben megfürdették, aranytörlővel megtörülték, aranyhaját
szépen megfésülték, adtak rá bíboros bársonyköntöst, úgy vezették a király
elé.
A király három rózsabimbóval ajándékozta meg a herceget. Adott neki egy
sárga, egy fehér s egy piros rózsabimbót. Ezeket a rózsabimbókat csak meg
kellett szagolni, egyszeribe kinyíltak, s olyan ruha hullott ki belőlük,
hogy azon egy öltés nem sok, annyi nem látszott. A sárga rózsában volt
tiszta színarany, a fehérben ezüst, s a piros rózsában bíborvörös gúnya.
Megköszönte a herceg a drága szép ajándékot, aztán elvezették a királyné
színe elé. Fogadta ez is a herceget kegyes szóval, s adott neki egy szépen
szóló ezüstfurulyát. Megköszönte ezt is a herceg, aztán elbúcsúzott
illendőképpen, s ment tovább.
Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást ment, s ekkor elérkezett a
Forrótengernek a túlsó partjára. Amint megy, mendegél az úton, látja, hogy
egy sovány, girhes-görhes csikó fekszik ott, szeretne lábra állni szegény,
de nem tud. Megszólítja a csikó a herceget:
- Ne hagyj itt, világvándora herceg, inkább segíts, hogy talpra álljak.
A hercegnek megesett a szíve a csikón, s a farkánál fogva felemelte.
- No, ha felemeltél - mondotta a csikó -, húzz el még a selyemrétre. Hadd
lakjam jól egyszer életemben.
Megtette a herceg ezt is jó szívvel. Nagy kínnal-bajjal a selyemrétre
húzta a csikót, ez ottan nekiesett a puha selyemfűnek, s evett, amennyi csak
beléfért.
- No, te világvándora herceg, ha már megetettél, itass is meg. Amott van
a szivárványforrás, húzz oda engem, többet aztán semmit sem kívánok tőled.
Jól van, megtette a herceg ezt is. Odahúzta a csikót a
szivárványforráshoz, hadd igyék. S hát ahogy elvette a száját a forrástól,
megrázkódott a csikó, s olyan seregélyszőrű paripa lett belőle, amilyet még
a világ nem látott.
Mondja a paripa:
- Hallod-e, te világvándora herceg, megetettél, megitattál, ülj fel most
a hátamra. Hogy menjek? Úgy, mint a madár, vagy mint a villámlás, vagy még
ennél is sebesebben, mint a gondolat?
- Akárhogy mehetsz, édes lovam, csak se tebenned, se énbennem hiba ne
essék.
Felült a világvándora herceg a táltos lóra, egyet ugrott, kettőt szökött
a táltos, s ott voltak egy városban.
Abban a városban lakott a világszép királykisasszony kakassarkon forgó
gyémántpalotában. Gondolkozott a herceg, vajon mindjárt felmenjen-e, aztán
arra határozta magát, hogy még nem megy fel.
Betért egy kicsi házba, egy öregasszonyhoz, s ottan szállást kért
éjszakára. Hanem amint beesteledett, mégsem volt maradása: felöltözött
rongyos ruhába, elment a világszép királykisasszony kertjébe, elővette
szépen szóló furulyáját, s fújta olyan szépen, keservesen, hogy egyszerre
csak kinyílt az ablak, kikönyökölt rajta a királykisasszony, s úgy hallgatta
a nótát.
Meglátja a királykisasszony a herceget, szalasztja az inasát, hadd nézze
meg: ki s miféle ember, aki az ő kertjében furulyázik.
De mire az inas lement, a világvándora herceg eltűnt a kertből: híre-
nyoma sem volt. Visszament az öregasszonyhoz, ottan lekönyökölt az asztalra.
Hiába kínálta az öregasszony tyúkkal, kaláccsal, paprikás szalonnával, se
nem evett, se nem beszélt, le sem feküdt, egész éjjel ébren maradt.
Reggel a herceg elővette azt a sárga rózsát, amelyet a sziget királyától
kapott, háromszor megszagolta, s hát csakugyan kinyílt a rózsa, s benne volt
egy színarany sárga ruha. Hirtelen magára vette a ruhát, felült táltos
lovára, s bevágtatott a királykisasszony udvarába.
Hanem hogy szavamat ne felejtsem, tele volt az udvar mindenféle
hercegekkel s királyfiakkal, akik a világszép királykisasszonyért
vetekedtek. Az ám, mentek oda a világ minden részéről királyfiak s hercegek,
de a világszép királykisasszony azt mondta: annak lesz a felesége, aki a
legvitézebb valamennyi között.
Éppen akkor kezdődött a viadal, amikor a világvándora herceg beugratott a
palota udvarába. Nosza, ő is mindjárt kiállott, csattogtak a kardok, csak
úgy szikráztak. Dőltek a királyfiak és hercegek, ki jobbra, ki balra, csak
két vitéz maradt a lova hátán: a világvándora herceg s egy dali szép vitéz,
aki szakasztott olyan volt, mint a herceg, mintha éppen egy anyának lettek
volna gyermekei.
Hej uram, istenem, ez volt csak a viaskodás! Körbe állottak a hercegek,
királyfiak, kint ült a tornácon a világszép királykisasszony is, s nézték a
viaskodást nagy gyönyörűséggel. De hiába küzdöttek egész nap, feljött már a
vacsoracsillag is, de egyik sem tudta legyőzni a másikat. Abban egyeztek meg
a vitézek, hogy másnap folytatják a viaskodást.
Este a királykisasszony mind felgyűjtötte a királyfiakat és hercegeket a
palotájába. Volt ott nagy dínomdánom, muzsikaszó, csak egy nem jött el,
akire legjobban várt, a világvándora herceg.
Visszament ez az öregasszonyhoz, levetette színarany ruháját, de ismét
csak nem volt maradása. Elment a királykisasszony kertjébe, ottan elővette a
szépen szóló furulyáját, fújta szépen, keservesen. Egyszerre csak megszakadt
a muzsikaszó, mind a furulyaszót hallgatták. A világszép királykisasszony
odaszaladt az ablakhoz, kinézett a kertbe, de mire a herceg után leküldött,
eltűnt az, mintha a föld nyelte volna el.
Akkor éjjel sem aludt a világvándora herceg. Hiába kínálta az
öregasszony, sem nem evett, sem nem ivott, le sem feküdt.
Jókor reggel elővette a fehér rózsabimbót, háromszor megszagolta, s ím,
kipattant a bimbóból egy drága szép ezüstszín ruha. Felvette a ruhát, ráült
a táltosra, s hipp-hopp! beugratott a világszép királykisasszony udvarába.
Reggeltől estig küzdött a két vitéz, de hiába. Nem tudták egymást
legyőzni. Azt határozták, hogy harmadszor is megpróbálják a viaskodást, s
azzal elváltak.
A világszép királykisasszony palotájában volt nagy dínomdánom, muzsikaszó
ez este is, de a világvándora herceg csak a kertbe ment el, ottan elővette a
szépen szóló furulyáját, s fújta szépen, keservesen. Most a királykisasszony
maga szaladt le, de hiába. Mire leért, híre-nyoma sem volt a világvándora
hercegnek.
No, elkövetkezett a harmadik nap is. Le sem hunyta a szemét a
világvándora herceg, s reggel jókor elővette a piros rózsabimbót,
megszagolta háromszor, s ím, kipattant belőle egy bíborvörös ruha, amilyent
még emberi szem nem látott. Felvette magára, szépen megfésülte hosszú
aranyhaját, aranyos törlővel megtörülte az arcát, aztán felpattant táltos
lovára, s beugratott a világszép királykisasszony udvarába.
Ott voltak már mind a hercegek, királyfiak, szépen körbe állottak, s várt
rá az udvar közepén az ismeretlen vitéz, aki szakasztott olyan volt, mint a
világvándora herceg, mintha éppen egy édesanyának lettek volna gyermekei...
Megkezdik a viaskodást, csattogott a kard, döngött-rengett a föld
alattuk, de hiába, egyik sem tudta a másikat legyőzni.
Hát egyszerre csak mi történt? Az történt, hogy az ismeretlen vitéz
kebléből kifordult egy fekete zsinór, fekete zsinóron egy fél karikagyűrű.
Leereszti kardját a világvándora herceg, s mondja:
- Megállj, vitéz! Kitől kaptad a fél karikagyűrűt?
Azt mondja az ismeretlen vitéz:
- Az édesanyám akasztotta a nyakamba, amikor még kicsike voltam.
Belenyúl a kebelébe a világvándora herceg, s kihúz onnan egy fél
karikagyűrűt. Ott mindjárt összeteszik a két fél gyűrűt, s hát olyan szépen
összetalálnak, hogy csupa csuda.
- Te vagy nékem, te vagy az én édes öcsém! - kiáltott a világvándora
herceg. - Teéretted lettem a világ vándora!
Mindjárt hüvelyébe dugták kardjukat, összeölelkeztek, összecsókolóztak, s
felsétáltak szépen a királykisasszonyhoz. Csak ámult-bámult a világszép
királykisasszony, nem tudta elgondolni, hogy mi történt velük. No, mindjárt
megtudta.
Mondta a világvándora herceg:
- Tovább nem küzdhetünk, szép királykisasszony, mert testvérek vagyunk.
Válassz kettőnk közül.
Hiszen nem volt nehéz a választás, mert a világszép királykisasszony a
szívében úgyis azt kívánta, hogy a világvándora herceg legyen a győztes.
Egyszeribe lakodalmat csaptak, hét országra szólót.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.