A TEJKÚT
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer
egy király. Ennek a királynak egy olyan csodakútja volt, hogy csupa tejet
forrott, s ha egy nap kimerték a tejet belőle, másnap reggel ismét telt volt
csordultig. Nem is fürdött a király sohasem vízben, hanem tejben.
Egy reggel azonban nagy ijedten jelenti az inas, hogy egy csepp tej sincs
a kútban.
Nagy haragra lobbant a király, s mindjárt megrendelte, hogy tizenkét
katona álljon istrázsát, s fogják el, aki a tejet kiissza.
Kimennek a katonák a kúthoz, ottan állnak, álldogálnak, s hát, éjfélkor
jön egy rettentő nagy óriás. Nem szól egy szót sem, csak nekidűl a kútnak, s
egy szempillantás alatt mind egy cseppig kiitta a tejet.
A katonáknak a nagy csodálkozástól szemük-szájuk tátva maradt. Meg sem
merték szólítani az óriást, csak beszaladtak a királyhoz, s jelentették,
hogy mi történt.
- Jól van - mondta a király -, csak menjetek vissza a kúthoz, s töltsétek
tele jó erős szilvapálinkával, attól majd lerészegszik, akkor aztán vessétek
tömlöcbe.
A katonák úgy tettek, amint a király parancsolta. Teletöltötték a kutat
szilvapálinkával, s várták az óriást.
Jött is az éjfélkor, s mintha ott sem lettek volna a katonák, nekihasalt
a kútnak, s egy cseppedős cseppig megitta a szilvapálinkát. No, ha megitta,
le is részegedett a sárga földig. Csak elterült a kút mellett, elaludt, s
akkorákat horkolt, hogy a szelétől a király palotája is táncra kerekedett.
A katonák segítséget hívtak, mert az óriás olyan rettentő nagy volt, hogy
egy-egy lábujjának is kellett egy ember, s nagy nehezen bevonszolták egy
vasrácsos tömlöcbe. A vasajtót rázárták, s aztán jelentették a királynak
nagy örömmel, hogy megfogták az óriást.
Örült a király, s nagy örömében összehívta az ország népét, hogy lássa
minden ember ezt a csudát.
Aközben fölébredt az óriás, s próbálta mindenféleképpen, hogy
kiszabaduljon a tömlöcből, de hiába próbálta, nem tudott kiszabadulni. Leült
búsan a tömlöc földjére. Hát, amint ott üldögélne, egy kicsi nyílvessző esik
le a földre, éppen elejébe. Azt a kicsi nyílvesszőt a király fiacskája lőtte
be véletlenségből.
Odament a rácshoz, kérte az óriást:
- Édes óriás bácsi, adja ki a nyílvesszőmet.
- Szívesen, édes fiam - mondta az óriás -, ha kinyitod a tömlöc ajtaját.
A kicsi királyfiú nem tudta, hogy ezzel rosszat cselekszik, szaladt a
kulcsért, s kinyitotta az ajtót.
- No, te királyfi - mondta az óriás -, te megmentettél a haláltól,
jótétel helyébe jót várj. Ne félj, ha bajba kerülsz, megszolgálom jóságodat.
Éppen esteledett, s mire észrevették, az óriás hetedhét országon is túl
volt.
Másnap összegyűltek a király udvarában az ország népei, s mentek a
tömlöchöz, hadd lássák, mi csuda van ottan. Az ám, híre-pora sem volt az
óriásnak.
Hej, szörnyű haragra lobbant a király! Elővette mind a cselédeket,
ütötte, verte, vallatta, hogy ki merte az ajtót kinyitni. De mikor éppen a
legkisebb inasocskát kezdette ütni, odaszaladt a kicsi királyfi, s kérte az
apját:
- Ne üsd, édesapám, én vagyok a bűnös, én eresztettem ki az óriást.
De még csak most lobbant igazi haragra a király. Hogy éppen tulajdon édes
fia csúfolja meg így őt!
Egyszeribe összehívatta az országtartó tanácsos urakat, s kérdezte őket,
hogy mit érdemel az olyan fiú, aki az édesapját így megcsúfolja.
Azt mondták, hogy halált érdemel az.
Haragudott a király, erősen haragudott a fiára, de mégiscsak fia volt,
meghagyta hát az életét, de kitagadta mindenéből. Azt mondta neki: fel is
út, le is út, mehetsz világgá!
Éppen csak hogy adott egy lovat, egy kevés pénzt; no meg melléje rendelt
egy cigánypurdét, hadd kísérje.
Volt a kicsi királyfinak egy kicsi kutyácskája. Ez is utána szaladott, s
úgy mentek együtt világgá.
Mentek, mendegéltek, estére egy rengeteg erdőbe értek.
Amint ott letelepedtek, megszólal a kicsi kutya (mert tudjátok meg,
táltos volt ám!), s a fülibe súgja a királyfinak:
- Add a lovadat a cigánypurdénak, kicsi gazdám, mert az éjjel úgyis
ellopná, s mondjad neki, hogy többet ne kísérjen. Menjen, amerre neki
tetszik.
A királyfi megfogadta a kicsi kutya tanácsát, a purdénak ajándékozta a
lovat, s bezzeg, hogy ez kétszer sem mondatta magának: felpattant a lóra, s
úgy elnyargalt, mint a sebes szélvész.
Abban a pillanatban, hogy a cigánypurdé elnyargalt, ott terem az óriás,
akit a királyfi kiszabadított, s mondja neki:
- Elcsapott az apád, ugye, kicsi királyfi?
- El bizony - felelt a királyfi nagy búsan. - Most már sem országom, sem
hazám.
- No, ne búsulj. Apád helyett apád leszek, velem jössz te mostan.
Ölibe vette a kicsi királyfit, zsebébe dugta a kutyácskát, aztán azt
mondtá a királyfinak:
- Hunyd be a szemedet, édes fiam!
A királyfi behunyta a szemét, az óriás pedig elindult. Lépett egyet,
lépett kettőt, átallépett egybe hegyeket, erdőket, tengereket, s mikor ötöt-
hatot lépett volna, azt mondta a királyfinak:
- No, most kinyithatod a szemedet, kicsi fiam, itt vagyunk az óriások
országában. Tudd meg, ennek az országnak én vagyok a királya, s mától fogva
fiamnak tekintelek.
Telt-múlt az idő. Dali szép legény lett a kicsi királyfiból. Mondja
egyszer neki az óriás:
- No, fiam, most már meg is házasodhatnál.
- Igaza van, édes apámuram - mondja a királyfi -, de a kigyelmed
országában nincsen hozzám való leány.
- Sebaj - mondta az óriás -, menj el Fehérországba. Fehérország
királyának van egy szép leánya, próbálj szerencsét nála. Hanem, hallod-e, ne
menj te oda királyfi képében. Öltözz fel szegény disznópásztorlegénynek, s
úgy keress szolgálatot a fehér királynál. Ne félj, gondom lesz reád.
Felöltözött a királyfi rongyos ruhába, hanem a rongyos ruha alá olyan
drága, finom inget vett magára, hogy nem volt olyan, tudom, még a fehér
királynak sem.
Elindul a királyfi, megy, mendegél, meg sem áll, míg a fehér király
városába nem talál. Megy egyenest a királyhoz, s mondja, hogy szolgálatot
keres, ha a király felfogadná.
- Éppen jókor jöttél - mondta a király -, most halt meg a kondásom,
felfogadlak a helyébe.
Megalkudtak, kezet csaptak, s a király mindjárt megparancsolta a
szakácsnak, adjon ennek a legénynek jó vacsorát.
Hát, amikor éppen falatoznék a konyhán, bejön a királykisasszony, s hogy,
hogy nem, megakadt a szeme a kondáslegényen. Odamegy a legényhez, nézi, nézi
az inge gallérját, s kérdi:
- Ki vagy te, mi vagy te? Mert látom, hogy nem vagy te szegény legény!
Felelt a királyfi:
- Nem vagyok én más, királykisasszony, szegény kondáslegény, mi más
lehetnék én.
- No, ha az vagy, maradj annak - mondta a királykisasszony, s nagy
dérrel-dúrral kiment a konyhából.
De egy kicsi idő múlva megint csak visszajött, s hozott a legénynek egy
szép ropogós cipót s egy kulacs bort, s azt mondta neki:
- Nesze, hoztam neked kenyeret s bort, hadd legyen mit egyél s igyál a
mezőn.
A legény megköszönte szépen a cipót s bort. Reggel aztán kihajtotta a
disznókondát a mezőre, de amint mentek kifelé a kapun, elővette a
furulyáját, elkezdette fújni, s hát - halljatok csudát! - amennyi disznó,
mind táncra kerekedett.
A király éppen ott ült az ablakban, s szól a feleségének, leányának:
- Gyertek, gyertek, lássatok csudát, ni, hogy táncolnak a disznók!
Azt mondja a királykisasszony:
- Én igazán nem tudom, édesapám, hogy miféle fajzat lehet ez a legény,
mert olyan szép inge van, amilyen még magának sincs, nincs bizony!
Aközben a legény kiért a mezőre, s hát már várt reá ott az óriás.
Kérdi tőle:
- Na, fiam, kaptál-e valamit?
- Kaptam, édesapám, kaptam, adott a királykisasszony egy fehér cipót s
egy kulacs bort.
Azt mondja az óriás:
- Azt a cipót vesd annak az egyenes farkú kannak, a bort megihatod magad.
A legény odavetette a cipót, az óriás pedig odaszólt a kannak, hogy jól
megőrizze a kondát, amíg ők odajárnak. Azzal felkapta ölébe a királyfit, s
vitte haza az országába.
Estefelé ismét ölébe vette, visszavitte Fehérországba, s éppen a város
végén tette le. Ott adott neki egy aranyguzsalyat, s jól a szájába rágta,
hogy ha majd kéri a királykisasszony, oda ne adja neki, amíg meg nem
mutatja, hogy milyen jegy van a bal füle mögött.
Úgy lett, ahogy az óriás gondolta. Mikor a királyfi este hajtotta a
kondát be a király kapuján, a királykisasszony ott ült az ablakban, s
mindjárt észrevette az aranyguzsalyat. Szaladott le az udvarba, s kérte a
legényt szép, hízelgő szóval:
- Add nekem ezt a guzsalyat, te kondáslegény, s bizony nem bánod meg.
- Neked adom - mondta a legény -, ha megmutatod, hogy miféle jegy van a
bal füled mögött.
- Jaj, azt nem szabad - mondta a királyleány -, azt apámon, anyámon s az
öreg dajkámon kívül ember még nem látta, s nem is láthatja.
- No bizony, ha nem, nem is lesz tied az aranyguzsaly, szép
királykisasszony.
Mit volt, mit nem tenni, a királykisasszonynak erősen megtetszett a
guzsaly. Egy kicsit félrehúzta az aranyhaját, s azt mondta a legénynek:
- No, nézz ide!
De csak hogy meg nem vakult a legény a szertelen ragyogástól. Egy fényes
aranycsillag ragyogott ottan. A legény odaadta a guzsalyat, s másnap egy
aranymotollát kapott az óriástól. De meghagyta az óriás, hogy oda ne adja a
királykisasszonynak, amíg meg nem mutatja, hogy miféle jegy van a jobb füle
mögött.
Na hiszen, most nem is igen húzódozott a királykisasszony, azt mondta:
- Hát nézzed! Egy aranycsillag van itt is.
Az ám, egy aranycsillag volt ott is, de százszorta fényesebb, ragyogóbb,
mint a bal füle mögött.
Harmadnap egy aranyorsót kapott az óriástól a királyfi, de erősen a
lelkére kötötte, hogy addig oda ne adja a királykisasszonynak, amíg meg nem
mutatja, hogy miféle jegy van a mellén.
- Jól van - mondta a királykisasszony -, megmutatom azt is, te
kondáslegény.
Kigombolt egy gombot:
- Nézd meg!
Hát ott egy kicsi hold ragyogott, de hogy ragyogott, istenem! Majd
megvakult a legény a nézésétől.
Telt-múlt az idő. A király férjhez akarta adni a leányát. Jöttek is
királyfik, hercegek, amint neszét vették, de a királykisasszony még szóba
sem állott velük. Megmondta az apjának, anyjának, hogy ő csak ahhoz megy
feleségül, aki kitalálja, hogy a két füle mögött s a mellén miféle jegyek
vannak.
Kihirdette a király mindenfelé, hogy csak jöjjön, aki a leányát akarja,
annak adja feleségül, bárki fia legyen, aki a leánya kérdéseire megfelel.
Hiszen jöttek a világ minden tájékáról királyfik, hercegek, grófok, bárók
s válogatott cigánylegények. Annyian voltak, hogy nem fértek el az udvarban,
de még a városban sem, de még a város határán sem. De hiába jöttek.
Összevissza feleltek mindent, egy sem találta el, hogy miféle jegyek vannak
a királykisasszony testén. Előhívatta a király a cselédeket is, azok sem
tudták kitalálni.
- Van-e valaki még az udvaromban? - rikkantott a király nagy mérgesen.
Éppen akkor jött haza a kondáslegény, terelgette be a kapun a kondát.
Fújta, fújogatta szépen szóló furulyáját, s táncoltak a disznók, hogy aki
látta, meg nem állotta a kacagást.
- Állj meg, kondáslegény! - kiáltott rá a király. - Felelj arra, amit a
leányom kérdez.
Megállott a legény, s kérdezte a királykisasszony:
- Na, hadd lám, tudod-e, miféle jegyeim vannak?
- Tudom, királykisasszony, a bal füled mögött van egy aranycsillag, a
jobb füled mögött is egy aranycsillag, s a melleden egy hold.
- Ördögadta legénye - mondta a király -, ez ugyan jól eltalálta. Na,
fiam, a szavamat még nem másolom, neked adom a leányomat.
Ott mindjárt megtartották a kézfogót, csaptak nagy vendégséget, de
egyszer csak, a nagy vendégség alatt, eltűnik a kondáslegény. Keresik
mindenfelé, tűvé teszik a palota minden zegét-zugát, s nem találták sehol.
Hej, volt nagy bánat, szomorúság! Sírt a királykisasszony, mert szó, ami
szó, szerette a kondáslegényt. A király már nagy haragjában máshoz akarta
adni a leányát, amikor végre jött a kondáslegény, de nem gyalog ám, hanem
aranyos hintóban, s nem rongyos ruhában, hanem olyan aranyos, gyémántos
gúnyában, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem.
Bezzeg, hogy a nagy bánat nagy örömre változott. Hát még mikor megtudták,
hogy a kondáslegény igazi királyfi! A király egyben neki adta nemcsak a
leányát, de egész királyságát, s csaptak hetedhét országra szóló lakodalmat.
Folyt a bor s a pálinka Boncidától Hencidáig, táncolt még a sánta koldus is.
Lakodalom után a fiatal pár dióhéjba kerekedett, a Küküllőn leereszkedett.
Holnap legyenek a ti vendégetek.