A DESZKAVÁRI KIRÁLYFI
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király s annak egy szép kis
fiacskája, akit Dánielnek hívtak. A királynak egyszer háborúba kellett
menni, s a kicsi Dánielt az udvarmester gondjára bízta, mert a királyné nem
élt, éppen azon az éjen halt meg, amikor Dániel született. De, hogy szavamat
össze ne keverjem, csudálatos dolog történt akkor éjjel, mert amely órában
meghalt a királyné, abban az órában döglött meg a legkedvesebb paripája is,
annak is árván maradt a kiscsikaja.
A kicsi királyfi s a kiscsikó egyidősek voltak, s a kicsi királyfi,
amikor csak lehetett, hátrament az istállóba, mindig a csikót simogatta,
ölelgette, s amikor senki sem látta, siratta az ő maga s kedves
kiscsikajának árvaságát. De még akkor sírt csak igazán, amikor az édesapja
elment háborúba, s apa nélkül, anya nélkül maradt a rengeteg nagy palotában.
Mert az udvarmester gonosz lelkű ember volt, s mind azon járatta az eszét,
hogy elpusztítsa a kicsi királyfit. Abban reménykedett, hogy hátha a király
is elesik a háborúban, s akkor majd megteteti magát királynak. Arra
határozta magát, hogy egy kardot szúr a kicsi királyfi ágyába, de úgy, hogy
a hegye se lássék, éjjel majd a kicsi királyfi belefekszik a kardba, s
bizonyosan elpusztul szörnyű halálnak halálával.
A kicsi királyfi az alatt az idő alatt is, míg az udvarmester a kardot az
ő ágyacskájába szúrta, kint volt az istállóban, ölelgette, cirógatta a
lovacskáját, s siratta a maga s lovacskája árvaságát.
Amint így sírdogálnak, megszólal a lovacska, s mondja Dánielnek:
- Ne sírj, édes kicsi gazdám, hanem eressz ki engem az udvarba, hadd
nyargaljak körül háromszor, aztán ülj fel a hátamra, és menjünk innét,
amerre a szemünk lát, mert különben elpusztít az udvarmester téged is, engem
is.
A kicsi királyfi megfogadta a jó tanácsot, kieresztette a csikót az
udvarba, s az körülnyargalta háromszor rettentő nagy sebesen, aztán
megállott Dániel előtt, s azt mondta neki:
- Ülj fel a hátamra, kicsi gazdám!
Dániel felpattant a csikóra, s hopp! a csikó keresztülugrott a palota
kapuján, elvágtatott hetedhét ország ellen.
Meg sem állott, amíg egy rengeteg nagy városba nem ért, s ott azt mondta
Dánielnek:
- No, édes kicsi gazdám, én most téged itt hagylak. Fogadd meg, amit
mondok, és akkor ennek az országnak te leszel a királya. Azt tanácsolom
neked, hogy akárki akármit kérdezzen tőled, csak azt válaszold: nem tudom.
Elment a lovacska, egyedül maradt a kicsi királyfi, járt-kelt a városban,
s akárki akármit kérdezett tőle, mindig csak azt válaszolta: nem tudom.
Hírül vitték a királynak is, hogy van a városban egy szép kis fiúcska,
aki minden kérdésre azt válaszolja: nem tudom.
A király egyszeribe megparancsolta, hogy hozzák a fiút a palotába.
Tüstént vitték Dánielt a király elé, de hiába faggatta a király is, hiába
kérdezte: ki vagy s mi vagy, hová való vagy, fiacskám - Dániel minden
kérdésre azt válaszolta: nem tudom.
Máskülönben megtetszett a királynak a fiú. A főszakács mellé adta
inasnak, s megparancsolta mindenkinek, akiket illet, hogy ne merjék bántani
ezt a fiút, akármit csinál.
Telik-múlik az idő, s egy vasárnap az udvarbéliek mind elmentek a
templomba, csak Dániel maradt otthon. A főszakács meghagyta neki, hogy amíg
a templomban lesz, rakjon tüzet, s tegye fel a húst, hadd puhuljon.
Dániel tüzet gyújtott, föltette a húst, s aztán hamut hintett rá. Jön
haza a főszakács, látja, hogy a hús csupa hamu, dúlt-fúlt mérgében, de nem
merte bántani a fiút, csak kérdezte:
- Miért hintettél hamut a húsra, te boldogtalan?
Felelte Dániel:
- Nem tudom.
Az udvarbéliek erre elnevezték Nemtudomkának.
Dániel, akarom mondani Nemtudomka, annyi mindenféle kárt tett a konyhában
még ezután, hogy a főszakács már nem tudta tovább tűrni, s panaszra ment a
királyhoz. De a király nem haragudott Dánielre, hanem hogy az ételeket
többször el ne ronthassa, a főkertész mellé rendelte inasnak.
Következő vasárnap az udvarbéliek ismét mind elmentek a templomba, csak
Dániel maradt otthon, s a kicsi királykisasszony, mert annak erősen fájt a
foga.
Amint Dániel a kertben fel s alá sétált, honnét, honnét nem, elejébe
toppan a lovacskája, s megkérdezi:
- Hogy vagy, kicsi gazdám?
Mondta Dániel:
- Hál' istennek, jól, édes lovam.
- No, csak vigyázz magadra - mondta a csikó -, meg ne feledkezzél
magadról, mindenre azt válaszold ezután is: nem tudom.
Egyben adott neki egy rézkantárt, s mondta, hogyha valamire szüksége van,
ezt csak rázintsa meg. Azzal a lovacska eltűnt, mintha a föld nyelte volna
el.
Dánielnek most éppen nem volt semmire sem szüksége, de kíváncsiságból
megrázintotta a kantárt, s abban a pillanatban egy rézszőrű paripa ugrott
elejibe, hozott magával egy rend rézgúnyát is, azt Dániel hirtelen felhúzta,
aztán fölpattant a paripára, benyargalta a kertet, összetapostatott,
összerúgatott mindent, de úgy, hogy egy szál virág nem sok, annyi sem maradt
a földben. Akkor a paripa megrázkódott, Dániel leugrott róla, a rézgúnyát
rádobta a ló hátára, a ló kiugrott a kertből, Dániel pedig hátraszaladt az
istállóba, ott elbújt a jászol alá, mert most már csakugyan félt, hogy ha
hazajönnek a templomból, megtépázzák.
A kicsi királykisasszony mindent jól látott az ablakból, de nem szólt
semmit.
Jön haza a főkertész, látja a rettentő nagy pusztulást, felfordítja az
udvart, keresi Dánielt, tűvé tesz mindent, aztán megtalálja a jászol alatt,
kihúzza onnét, s meg akarja ütni, de a kicsi királykisasszony lekiáltott az
ablakból.
- Kertész bácsi, ne bántsa azt a fiút, mert az nem oka semminek.
Úgy-ahogy, visszaültették a virágokat. A királynak jelentést tettek, de a
király is azt mondta:
- Ne bántsák szegény fiút, nem tehet arról, hogy olyan boldogtalan.
Következő vasárnap megint elmentek a templomba mind, csak Dániel maradt
otthon, meg a kicsi királykisasszony. Most ugyan nem volt semmi baja, de
betegnek tettette magát, mert gondolta, hogy ismét lát valami csudálatos
dolgot.
Hát csakugyan történt is.
Dániel megrázta a kantárját, s abban a pillanatban elejébe toppant egy
ezüstszőrű paripa, s ez már ezüstgúnyát hozott magával.
Hirtelen felrántotta magára Dániel az ezüstgúnyát, fölpattant a lóra, s
úgy összerúgta a virágos kertet, hogy nem maradt épen egy szál virág, aztán
eltűnt a paripa, Dániel pedig elbújt a kocsiszínbe.
A kicsi királykisasszony most is mindent jól látott, de nem szólt semmit.
Jönnek haza az udvarbéliek, jön a főkertész, látja a szörnyű pusztítást,
ordít torkaszakadtából:
- Hol vagy, Nemtudomka? Gyere elő, te akasztófáravaló!
De bezzeg nem jött Dániel, úgy kellett előhúzni a kocsiszínből, hanem
mikor ütni akarta a főkertész, a kicsi királykisasszony lekiáltott az
ablakból:
- Kertész bácsi, ne bántsa Nemtudomkát, nem oka az semminek!
Harmadik vasárnap éppen ugyanez történt, csak most aranyszőrű paripával
rúgatta szét a kertet. Na, még egyéb is történt. Mikor a kertet
széjjelrúgatta, odaugrott az ablak alá, megölelte a kicsi királykisasszonyt,
s megcsókolta.
Volt a királynak még két leánya, idősebbek a kicsi királykisasszonynál.
Azt mondja egyszer a király:
- Na, édes leányaim, most már elég nagyok vagytok mind a hárman, férjhez
is mehetnétek.
Még aznap ki is hirdette ország-világszerte, hogy jöjjenek az udvarba
mindenféle hercegek s királyfik, hadd válasszon közülük a három leánya.
Nem kellett nagy hívás, jöttek a világ minden tájékáról, annyian jöttek,
hogy belepték az udvart. A két idősebb királykisasszony első nap választott
magának férjet, de a kicsi királykisasszonynak egy sem tetszett.
- Jól van - mondta a király -, ha neked nem tetszenek hercegek,
királyfik, jöjjön ide minden legény, akinek kedve van, s válassz azok közül
magadnak szíved szerint valót.
Jöttek az udvarba gazdag s szegény legények mindenféle rendből, de a
kicsi királykisasszony ezek közül sem választott, egy legényen sem akadott
meg a szeme.
Előhívatta a király az udvarbéli cselédeket is, csak éppen Dániel nem
volt köztük, de a királykisasszony rájuk se nézett.
- Van-e még valaki az udvaromban? - kiáltott a király nagy haraggal.
Mondták, hogy nincs itt senki más, csak az a félkegyelmű Nemtudomka.
- Hát hívjátok elő!
Egyszeribe előhívták Dánielt, s hát amint eléjött, nevetősre változott a
kicsi királykisasszony arca, ragyogott a szeme, mint két fényes csillag, s
mondta nagy örömmel:
- Ezt választottam uramnak, édesapám!
Ámult-bámult minden ember, a király pedig erősen szégyellette a dolgot.
De ha már szavát adta, meg is tartotta, s még aznap összeeskettette a kicsi
királykisasszonyt Dániellel.
Egyszerre tartották meg a három lakodalmat, de Dániel került-fordult
egyet a palotában, s egyszerre csak eltűnt a lakodalmas népek közül. Lement
az udvarba, s ott járt-kelt egymagában. Hiába hívták vissza, hogy menjen föl
a palotába, s ha már így van, ahogy van, táncoljon egyet a menyasszonyával.
Ő most is csak minden szóra azt válaszolta:
- Nem tudom.
Na, eltelik, elmúlik a lakodalom. Dánielnek a palotával szemben építettek
egy deszkaházat, ott kellett hogy lakjék a feleségével. Még ebédre meg
vacsorára is csak nagy ritkán hívták föl a palotába, mert a király erősen
szégyellette ezt az atyafiságot.
Így telt-múlt az idő. Egyszer a király két idősebb veje vadászni megy, s
hívják Dánielt is.
- Na, Nemtudomka sógor, gyere velünk vadászni.
Azt mondta Dániel:
- Nem tudom.
De alighogy elmentek a sógorai, megrázintotta a kantárját, elejébe
toppant a rézszőrű paripa, s úgy elvágtatott rajta az erdőbe, hogy mire a
sógorai odaértek, ő már jött is visszafelé.
Találkozik a sógoraival, hanem azok nem ismerték meg, s szóba állottak
vele. Azt hitték, hogy valamelyik külországbeli királyfi. Hívták, hogy
forduljon meg, és menjen velük vadászni.
- Nem megyek - mondta Dániel -, mert éppen vadászatról jövök. - S hát
csakugyan ott lógott a nyeregkápáján egy arany vadkacsa.
Na hiszen, mindjárt közrefogták a sógorai, hogy adja nekik azt a
vadkacsát.
- Én szívesen - mondta Dániel -, ha ti meg nekem adjátok a
mátkagyűrűtöket.
Azt gondolták a sógorai: miért ne adnák, gyűrű helyett majd más gyűrűt
csináltatnak.
Odaadták a gyűrűt a vadkacsáért, aztán visszafordultak, de elébb
megkérdezték Dánielt, ki s mi légyen ő.
Azt mondta Dániel:
- Én a deszkavári királyfi vagyok.
Azzal elváltak egymástól, de Dániel elejbük került, s mire a sógorai
hazaérkeztek, ő már ott álldogált a deszkaháza előtt a rendes gúnyájában.
Megérkeznek a sógorok is, s rászólnak nagy hetykén Dánielre:
- No, Nemtudomka, miért nem jöttél velünk? Látod-e, mit lőttünk?
Felelt Dániel:
- Nem tudom.
- De mi tudjuk, te bolond, ha te nem tudod - kacagtak a sógorok, s aztán
fölmentek a palotába, és eldicsekedtek az apósuknak, hogy milyen szép arany
vadkacsát lőttek.
Másnap megint elmentek vadászni, s hívták Dánielt, de ő most is
visszamaradt.
Hanem ahogy elmentek hazulról, megrázta a kantárt, s most az ezüstszőrű
paripa toppant elejébe, s hozott Dánielnek ragyogó ezüstgúnyát.
Mire a sógorok az erdőbe értek, ő már visszatérőben volt, és egy
aranyszarvas lógott a nyeregkápáján.
Közrefogták ismét a sógorai, hogy adja nekik azt az aranyszarvast, de ő
azt mondta:
- Nektek adom, ha megengeditek, hogy az aranygyűrűmet a homlokotokra
süssem.
A sógorok ezt sem bánták, csak eldicsekedhessenek otthon az
aranyszarvassal. Gondolták, szépen lefésülik hajukat a homlokukra, soha
senki meg nem tudja, hogy milyen nagy gyalázat érte őket.
Dániel most is hamarább ért haza, s a deszkaház előtt várta sógorait,
akik nagy hetykén mondták:
- Na, Nemtudomka, miért nem jöttél velünk, látod-e, most megint mit
lőttünk!
- Nem tudom - mondta Dániel.
- Bezzeg, hogy nem tudod - mondták a sógorok -, mert bolond vagy, nincsen
eszed, s ami volt is, mind elveszett.
Hej, volt nagy öröm a palotában. Csaptak nagy vacsorát. Csak úgy
ragyogott a szeme az öreg királynak. Örvendett a szíve, hogy ilyen derék két
veje van, de sajgott is egy kicsit, a harmadik veje miatt. Hej, haj, ha az
is ilyen derék, ügyes ember volna!
Harmadnap reggel ismét vadászni mentek a sógorok. Hívták harmadszor is
Dánielt, de ő csak azt mondta:
- Nem tudom.
- No, ha nem tudod, hát maradj - csúfolódtak vele a sógorok, s
elvágtattak, mint a sebes szél.
De Dániel is megrázintotta a kantárt, jött az aranyszőrű paripa az
aranygúnyával, s elvágtatott ő is a sebes szélnél sebesebben, még a
gondolatnál is sebesebben, s mire a sógorok az erdőbe értek, ő már jött is
visszafelé, s hozott a nyeregkápáján egy aranytúzokot.
Már messziről meglátták a sógorai, s mondta az egyik:
- Nézd a deszkavári királyfit, most már aranyszőrű paripán jár. -
Közrefogták, hízelkedtek neki, hogy adja nekik az aranytúzokot is.
- Jól van - mondta Dániel -, nektek adom szívesen, ha megengeditek, hogy
a hátatokra akasztófát süssek.
Egy kicsit húzódoztak a sógorok, de gondolták, csak nem halnak bele, s
azt már aztán csakugyan emberi szem meg nem látja, hogy akasztófa van sütve
a hátukra. Szépen lefeküdtek a földre, hátukra süttették az akasztófát, s
mintha semmi sem történt volna, hazanyargaltak az aranytúzokkal.
Dániel már ott állott a deszkaház előtt, várta az ő híres vadász
sógorait. Jöttek is azok mindjárt. Táncoltatták a lovukat nagy kényesen, s
kérdezték Dánieltől csúfondáros hangon:
- No, te vitéz Nemtudomka, ma sem jöttél velünk. Ugye, most sem tudod,
mit lőttünk?
- Nem tudom - mondta Dániel.
Volt nagy vigasság fent a palotában. Dániel pedig üldögélt a feleségével
a deszkaházban nagy szomorúságban. Mennyit sírt a felesége, mennyit
könyörgött neki, hogy beszéljen már valamit, mert ő bizonyosan tudja, hogy
többet is tud annál a két szónál.
De Dániel csak a kicsi lovára gondolt, s ámbátor fájt a szíve erősen,
minden szóra azt mondta:
- Nem tudom.
Hát - amint mondtam - nagy volt a vigasság a palotában, s volt a fiatal
pár nagy szomorúságban. Hanem amint üldögélnek, látja Dániel, hogy az ő
kicsi lovának az árnyéka végiglibben a falon. Kiszalad az udvarra, s hát
csakugyan ott volt az udvaron az ő kedves lovacskája.
- Jó estét, kicsi gazdám - köszönt a lovacska -, jól megtartottad eddig a
próbát, csak tartsd meg ezután is, s ne félj, megsegít az isten.
- Hát otthon mi újság? - kérdezte Dániel.
- Hej, nagy a szomorúság otthon, édes kicsi gazdám. Az édesapád háborúba
veszett, s a gonosz lelkű udvarmester elfoglalta az országot, ő most a
király. De nem elég neki egy ország. El akarja még foglalni a te apósod
országát is. Itt lesz holnap rettentő nagy sereggel. De te ne búsulj ezen,
kicsi gazdám, mert csak ezután ragyog fel a te fényes napod. Nesze, adok
neked három tarisznyát. Az egyikből annyi katona jön ki, amennyit csak
kívánsz. A másikból annyi puskapor s golyóbis, amennyi csak kell. A
harmadikból annyi étel s ital, hogy elég lesz három ország katonájának. Ez
órától fogva melletted maradok, s holnap együtt megyünk háborúba.
Haj, volt reggel szörnyű ijedelem a palotában! Megjött az üzenet az
udvarmesterből lett királytól, hogy jön nagy sereggel, s ha szépen átal nem
adják neki az országot, nem hagy élő lelket.
Felkészülődött az öreg király s két idősebb veje. Dánielnek nem is
szóltak semmit, úgy mentek a háborúba. De hiszen ha elmentek, vissza is
jöttek estére, s még áldott szerencse, hogy élve jöttek vissza. Hírmondónak
is alig maradt a seregből.
Nagy volt a szomorúság a palotában, sírtak-ríttak az asszonynépek, de
legfőképpen a Dániel felesége.
- Istenem, istenem, mi lesz árva fejünkkel, ha kikergetnek az országból!
Ekkor Dániel megfogta a felesége kezét, s intett neki, hogy vezesse az
édesapjához. Fölmentek a palotába, leültek ők is vacsorázni, s Dánielnek
nagy erős kedve kerekedett. Bezzeg megharagudtak mind, hogy ennek a
boldogtalannak éppen most fakadt olyan virágos kedve, amikor mindenki
szomorkodik. De Dániel csak tovább mutatta nagy jókedvét, hadonászott, verte
a mellét, fenyegetőzött, mintha azt mondta volna: - Hej, ilyen-olyan
teremtette, majd széjjelverem én az ellenséget, hogy hírmondónak sem marad
belőle!
Hát jól van, reggel, hogy ismét indultak a háborúba, bekiáltottak a
sógorok Dánielhez:
- No, Nemtudomka sógor, tegnap ugyancsak vitézkedtél, gyere velünk a
háborúba!
De Dániel arca olyan szomorú volt most, mint a háromnapos esős idő,
megrázta a fejét nagy búsan, s azt mondta:
- Nem tudom.
Elmentek a sógorok nagy bosszúsággal, de abban a szempillantásban Dániel
elé toppant a lovacskája, s azt mondta neki:
- Na, édes kicsi gazdám, kiállottad a próbát becsülettel. Beszélhetsz
ezután szíved szerint, amennyit akarsz.
No, ez volt az öröm. Szaladt a feleségéhez. Megölelte, megcsókolta s
mondta:
- Lelkem, édes feleségem, ne búsulj, szabad beszélnem ezután!
Aztán mindjárt el is búcsúzott a feleségétől. Nyakába vette a három
tarisznyát, felpattant a kicsi lovára, kivágtatott a városból, s ott a város
végén elővette az első tarisznyát, kifordította, s hát uram, teremtőm, annyi
katona omlott ki belőle, hogy a föld megremegett alattuk, s az ég
elfeketedett.
Ahogy éppen indult rettentő nagy seregével, szaladott szembe vele az
apósa, szaladtak a sógorai, utánuk néhány katona, s kergette cudarul
szegényeket az ellenség. De még csak most ijedt meg igazán az öreg király!
Azt hitte, hogy elöl is, hátul is ellenség. No, a nagy ijedtsége szertelen
nagy örömre változott. Elébe ugratott Dániel, s jelentette:
- Felséges királyom, én a deszkavári királyfi vagyok, ne félj, mert én a
segítségedre jöttem.
Azzal neki az ellenségnek, s egy óra sem telt bele, még hírmondónak sem
maradott belőle, miszlikbe vágták az udvarmesterből lett királyt is.
Mikor aztán vége volt a háborúnak, Dániel a kardjával keresztülszúrta a
csizmáját, lehajolt a földre, onnét vérrel megtöltötte a csizmáját, mert
volt ott annyi vér, hogy folyt, mint a patak, azzal visszament az apósához,
s jelentette:
- Felséges királyom, levágtuk az ellenséget egy szálig.
Örvendett az öreg király, de meg is ijedett mindjárt, mert észrevette,
hogy a deszkavári királyfi csizmájából folyik a vér. Hívatták mindjárt a
doktorokat, hogy kössék be a vitéz deszkavári királyfi sebét, de Dániel azt
mondta:
- Nem kell nekem doktor, felséges királyom, csak hasítson az ingéből egy
darabot, azzal bekötöm, s tudom, hogy meggyógyul.
Hiszen az öreg király odaadta volna szívesen az egész ingét, hogyne adta
volna! Aztán hívta, könyörögve, rimánkodva hívta, menjen vele az udvarába,
maradjon ott, fiának fogadja, ráhagyja a királyságát, de Dániel megköszönte
szépen, azt mondta: nem kíván ő semmit ezért a kevés segítségért, s úgy
eltűnt a seregével, mintha a föld nyelte volna el. Hanem mikor az apósáék
hazaértek, otthon volt már ő is, várta őket a régi rossz gúnyájában. De a
feleségének erősen lelkére kötötte, hogy ne szóljon semmit, csak hagyjon
mindent a maga mentire.
Aközben megjött az öreg király a két vejével s a megmaradt kicsi
seregével, s volt dínomdánom, de milyen! Fölment Dániel is a feleségével, de
bezzeg bosszantották a sógorai.
- No, te gyáva lélek, nem mertél eljönni a háborúba, pedig hogy
vitézkedtél tegnap este!
Dániel most sem mondott egyebet: nem tudom. De aztán csak eltűnt a
palotából. Kiment az udvarra, ott a tarisznyát kifordította, s tele lett az
udvar huszárral, bakával, mindenféle katonával. Ő maga felöltözött csillogó-
villogó ruhába, felült kicsi lovára, s úgy állott a palota elébe.
A felesége, mintha semmiről sem tudna semmit, kinéz az ablakon,
összecsapja a két kezét:
- Jaj, nézzenek ide, tele van az udvar ellenséggel!
Hej, lett nagy ijedtség a palotában! Mit csináljanak, merre forduljanak?
Azt mondta Dániel felesége:
- Küldje le, édesapám, az udvarmestert, kérdezze meg az szép szóval, hogy
mit akarnak, hátha nem is ellenség.
Lemegy az udvarmester, de reszketett az ina, mint a miskolci kocsonya, s
kérdi Dánielt, hogy ellenség vagy jóbarát légyen-e.
Azt mondja Dániel:
- Azt én neked meg nem mondom, jöjjön le a király, majd megmondom neki.
Fölmegy az udvarmester, s jelenti a királynak, hogy mi választ kapott.
Mit volt, mit nem tenni, le kellett hogy menjen, s hát ahogy lement,
leszállott Dániel a lovacskájáról, letérdepelt az öreg király előtt; s azt
mondta:
- Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, nézz meg jól,
ismersz-e?
- Hogyne ismernélek - mondta a király -, te vagy az a vitéz deszkavári
királyfi, aki az ellenségtől megszabadítottad az országomat. - Azzal
megfogta Dániel kezét, s vitte föl a palotába. Ott éppen arról beszéltek:
- Hej, ha megint eljönne a deszkavári királyfi, nem kellene félnünk!
No, ha csak ez kellett, itt volt a deszkavári királyfi. De csak akkor
volt még nagy álmélkodás, amikor a kicsi királykisasszony elébe szaladt, a
nyakába borult, s mondta nagy fennszóval:
- Édes uram, lelkem uram, drága Nemtudomkám!
Megrökönyödtek erre a sógorok, mert megismerték, hogy ez a vitéz volt az,
akinek a gyűrűjüket adták, akinek engedték, hogy gyűrűt süssön a homlokukra
s akasztófát a hátukra. Nem akarták hinni, hogy ez a vitéz legyen
Nemtudomka.
- No, ha nem hiszitek - mondta Dániel -, mindjárt bebizonyítom.
Elővette a két gyűrűt.
- Kié ez a két gyűrű?
- Ez a miénk - mondták szégyenkezve a sógorok.
- Hát most mutassátok meg, hogy miféle jegy van a homlokotokon.
Meg kellett hogy mutassák, ott volt a gyűrűnek a helye.
- Hiszitek-e most, hogy én vagyok Nemtudomka? Hogyha tagadnátok,
megbizonyítom a hátatokkal.
Hiszen semhogy ez a gyalázat is érje, inkább elhitték, hogy ez a dali
szép vitéz Nemtudomka, akit ők annyit csúfoltak.
Az öreg király nem kívánta, hogy előmutassa az inget, anélkül is
egyszeribe átadta neki az egész királyságot, s ez órától fogvást két országa
volt Dánielnek: hol az apósa, hol az apja országában lakott.
Még ma is él, ha meg nem halt.