MELYIK ÉR TÖBBET?
Arra, arra, lefelé, egy kicsit felfelé, Tiszán túl, Dunán túl, hol a
kurta farkú tarka malac túr, volt egyszer egy király s annak három fia.
Mikor mind a három fiú annyira felcseperedett, hogy serkedezett a bajuszuk,
azt mondta nekik a király:
- No, édes fiaim, most már menjetek, lássatok országot, világot.
Elindult a három királyfi három szép paripán, s mentek hegyeken,
völgyeken, erdőkön, mezőkön keresztül, hol lefelé, hol felfelé, de mindegyre
csak elfelé.
Addig mentek, mendegéltek, míg egyszer csak egy rengeteg nagy városba
értek. Kérdik a város végén egy fiútól:
- Hé, fiú, miféle város ez a falu?
Feleli a fiú:
- Ez a fehér király városa.
Megörültek a királyfiak, hogy a király városába értek, mentek egyenest a
királyi palotába, ott is a király elé, s elmondták, hogy kik s mik ők.
Örvendett a fehér király a fiúknak, mert erős barátságban volt az
apjukkal. De hát még a királyfik örültek csak igazán, amikor meglátták a
fehér király leányát. Sok szép leányt láttak a hazájukban, de ilyen szépet
nem. Bezzeg közrefogták mind a hárman, kellették magukat, s ahogy a
vacsorának vége volt, mind a hárman bementek a király szobájába, s megkérték
a leányát mind a hárman.
- Hát én most melyiknek adjam? - tépelődött a király. - Hej, hej! csak
volna még két leányom!
Mit csináljon? Egyiket sem akarta magára haragítani, hát azt mondta:
- Halljátok, fiúk, én most egyiknek sem adom a leányomat, hanem menjetek
tovább, s amelyik mához esztendőre a leghasznosabb dologgal tér vissza, azé
lesz a leányom. Itt a kezem, nem disznóláb.
A fiúk kezet csaptak, s még hajnalban útra kerekedtek. Együtt mentek,
amíg egy nagy rengetegbe nem értek, itt az út háromfelé ágazott, megegyeztek
hát, hogy hárman háromfelé mennek, s majd egy esztendő múlva találkoznak
ezen a helyen.
Elváltak békességgel, s ment ki-ki az útjára. Sok országot bejárt mind a
három fiú, mindent jól megnéztek, vizsgáltak, egy s más dolgot megvettek,
aztán ismét eldobták, mert még többet érőre akadtak. Hanem telt-múlt az idő,
vissza is kellett már fordulni, egy-egy dologban mégiscsak megállapodtak
mind a hárman, s mire az esztendő letelt, visszakerültek abba a rengeteg
erdőbe, ahol egymástól elszakadtak.
Bezzeg, hogy mindjárt azt nézték, melyik mit hozott. A legidősebb azt
mondta:
- Nézzétek, én egy olyan messzelátó üveget vettem, hogy a világ végére
lehet vele látni.
A középső azt mondta:
- Én egy olyan köpenyeget vettem, hogy csak belé kell bújni, s odarepít
egy szempillantásra, ahová parancsolod.
A harmadik azt mondta:
- Én meg egy olyan narancsot vettem, hogy a halottnak, ha még nem telt el
huszonnégy óra a halála után, csak az orra alá kell tartani, s egyszerre
fölébred.
Ahogy ezt mondják egymásnak, a legidősebb belenéz a messzelátóba, s hát
csak kiejti a kezéből ijedtében.
- Talán bizony valami rosszat láttál? - kérdezték a testvérei.
- Jaj, ne is kérdjétek, halva fekszik a királykisasszony!
Belenéz a másik kettő is a messzelátóba, s hát csakugyan igaz: halva
feküdt a szép királykisasszony.
- Hamar, hamar - kiáltott a középső királyfiú -, bújjatok a köpönyegembe,
egyszeribe ott leszünk, s hátha még fel lehet támasztani.
Belebújtak a köpönyegbe, s hopp! már ott is voltak a király palotájában.
A legkisebb királyfi előveszi a narancsot, a királykisasszony orra alá
tartja, s lám, egyszeribe felpattan a szeme, mosolyog a szája!
Na, volt nagy öröm. Volt ám, de nem sokáig. Mert a királyfiak
összevesztek a leányon. A legidősebb azt mondta:
- Engem illet, mert én láttam meg, hogy meg van halva.
A középső azt mondta:
- Azt bizony megláthattad volna, mert ha nincs az én köpönyegem, még most
is az erdőben volnánk. Engem illet a leány.
- Úgy? - mondta a legkisebb. - Hát aztán mit értünk volna azzal, hogy az
egyik meglátta, a másik ideröpített, ha nincs az én narancsom?
Nem tudott igazságot tenni a király köztük, össze kellett hogy hívassa az
ország bölcs embereit, hadd tegyenek azok igazságot. Ezek aztán összeültek,
hét nap, hét éjjel tanakodtak, az egyik erre beszélt, a másik arra, míg a
hetedik éjjel mégis megegyeztek, hogy a legkisebb királyfit illeti meg a
királykisasszony.
Ebben megnyugodtak az idősebb fiúk is, s úgy járták a kállai kettőst az
öccsük lakodalmán, hogy döngött belé a palota földje. Egyszerre csak, a nagy
vigasság közben, előveszi a legidősebb fiú a messzelátóját, s beléje
kukkint.
- Gyere csak, gyere - mondja a köpönyeges öccsének -, nézz bele, s mit
látsz?
- Látok - mondja az - két szép leányt, olyan szépek, mint két ragyogó
csillag.
- No, ha látsz, bújjunk a köpönyegbe, s nézzük meg őket közelebbről.
Még meg sem gondolták jól, már ott is voltak. Az ám, a szomszéd király
leánya volt az a két leány. Megkérték a kezüket: adták, vitték a
köpönyegben. Meg sem álltak hazáig. Hazaért akkorra az öccsük is a
feleségével.
Még csak most volt víg lakodalom. A sánták is rúgták a port, ahogy
tudták. Tál, tányér elég volt, étel, ital kevés volt, mégis minden jól volt.