A SÓ
Volt egyszer egy öreg király s annak három szép leánya. A fél lába már a
koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez
adni. Hiszen ez nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a
három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem amiképpen nincs három
egyforma alma, azonképp a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát
egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát,
amelyik őt legjobban szereti.
Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidősebbiken:
- Felelj nekem, édes leányom, hogy szeretsz engem?
- Mint a galamb a tiszta búzát - mondta a leány,
- Hát te, édes leányom? - kérdezte a középsőt.
- Én úgy, édesapám, mint forró nyárban a szellőt.
- No, most téged kérdezlek - fordult a legkisebbikhez -, mondjad, hogy
szeretsz?
- Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót! - felelte a kicsi
királykisasszony.
- Mit beszélsz, te haszontalan lélek! - förmedt rá a király. - Kitakarodj
az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire
szeretsz!
Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az
emberek így meg úgy szeretik a sót - nem volt kegyelem: világgá kellett hogy
menjen a kicsi királykisasszony.
Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt egy
rengeteg erdőbe. Onnan nem is tudott kivergődni, szállást vert egy odvas
fában, s ki-kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, szedret, mogyorót, s
amit csak talált, úgy éldegélt egymagában.
Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volt, arra vetődött a szomszéd
királyfi, s ez megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok közt. De a
királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa
odvába.
Utána megy a királyfi, s beszól:
- Ki van itt?
A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél,
s egy szó nem sok, annyit sem szólt. Újra kérdi a királyfi:
- Hé! ki van itt? Ember-e vagy ördög? Ha ember, jöjjön ki, ha ördög,
menjen a pokol fenekére!
A királykisasszony most sem mert szólni.
Harmadszor is kérdi a királyfi:
- Hé! ki van itt? Szóljon, ember-e vagy ördög, mert mindjárt belövök!
De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa odvából
nagy szipogva-szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát
erősen, s keserves könnyhullatás közt mondta el a királyfinak, hogy ki s mi
ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos
volt, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes volt az arca.
Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette
drága aranyos-gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt
gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem, megesküdtek, s
csaptak akkora lakodalmat, hogy no.
Telt-múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették
egymást, mint két galamb. Azt mondta egyszer a király:
- No, feleség, én akkor, amikor először megláttalak, nem is igen
firtattam, hogy miért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta
valóságot.
- Lelkem uram - mondja a királyné -, én másként most sem mondhatom. Azt
kérdezte az édesapám, hogyan szeretem őt, s én azt feleltem: mint az emberek
a sót.
- Jól van - mondta a király -, majd csinálok én valamit, tudom,
visszafordul az édesapád szíve.
Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem
csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban
meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap jött a király
hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a
palotájának a legszebb szobájába, ottan már meg volt terítve az asztal két
személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a finomabbnál finomabb
ételeket, de hogy szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta
volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek, süssenek, s
abba sót ne tegyenek.
No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolja az öreg király a levest, merít
belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta
megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király: ebből
bizony kifelejtették a sót, de a sóbafőttben majd csak lesz. Nem volt abban
annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza
is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s bele sem harapott,
olyan cudar sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye.
De ezt már nem állhatta szó nélkül az öreg király:
- Hallod-e, öcsém, hát miféle szakácsod van neked, hogy só nélkül süt-
főz?
- Sóval süt-főz ez máskor mindig, felséges bátyámuram, de én azt
hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy
fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe.
- No, öcsém, azt ugyancsak rosszul tetted, mert én erősen szeretem a sót.
Kitől hallottad, hogy nem szeretem?
- Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram - mondta a
fiatal király.
Abban a szempillantásban megnyílik az ajtó, belépett a királyné, az öreg
király legkisebb leánya.
Hej, istenem, örült az öreg király! Mert még akkor megbánta volt
szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország-világ kerestette
mindenfelé. Bezzeg, hogy most a legkisebbik leányának adta a legnagyobbik
országát. A fiatal király mindjárt kezére vette azt az országot is, s még ma
is élnek, ha meg nem haltak.