AZ EMBER A LEGERŐSEBB
Szomorúan kullogott a farkas az erdőben, fülét-farkát leeresztette, s
mind csak a földet nézte. Észre sem vette, hogy szembejön a medve, csak
akkor nézett fel ijedten, mikor a medve köszöntötte:
- Jó reggelt, farkas koma.
- Adjon isten, medve koma - fogadta búsan a farkas.
- Hát neked mi bajod? Olyan szomorú vagy, mint a háromnapos esős idő!
- Hagyd el, medve koma, ne is kérdezd! Nem látod: fejem, nyakam, oldalam
csupa vér?
- Az ám, farkas koma! Talán bizony verekedtél valamelyik atyádfiával?
- Dehogy azzal, dehogy azzal. Az emberrel akadtam össze, de meg is
jártam. Cudarul megtépázott.
A medve nagyot kacagott.
- Szégyelld magad, farkas koma! Hát még az ember is valami? Na, nekem a
fél fogamra sem volna elég.
- Ne bízd el magadat, medve koma - mondta a farkas. - Bizony mondom
neked, hogy az ember a legerősebb "állat" a világon. Én tudom, mert én
próbáltam.
- Hogyhogy?
- Hát úgy, hogy bementem a faluba, hátha akad egy kis báránypecsenye. Az
ám, csakhogy a kutya észrevett, s ámbátor atyafiságban volnánk, elárult a
gazdájának, az embernek. Az ugatásra kijött a gazda, s valami fokossal vagy
mivel úgy eldöngetett, hogy alig tudtam elvánszorogni.
- Már én mégiscsak azt mondom - erősködött a medve -, hogy fél fogamra
sem elég az ember.
- Én meg azt mondom, hogy az ember a legerősebb állat.
- Szeretném látni!
- Azt ugyan megláthatod.
Erre a medve kitépett egy bokrot, s miszlikbe tépte-szaggatta.
- Nézd, farkas koma, így tépném össze az embert.
- Meghiszem azt, komám, csakhogy az ember nem hagyja magát, mint a bokor.
- Hiszen ne hagyja, úgyis összeszaggatom.
- Nem hiszem, komám.
- Nem-e? Fogadjunk!
- Itt a lábam, nem disznóláb!
- Itt a talpam, ez sem disznóláb!
Fogadtak egy nyúlba, s azzal meghúzódtak egy bokor mögé, úgy várták, hogy
jön-e arrafelé ember.
Amint ott vártak, várakoztak, leskelődtek, arra jött egy gyermek. Kérdi a
medve:
- Ember-e ez, farkas koma?
- Nem.
- Hát mi?
- Ez még csak lesz ember.
Tovább vártak, várakoztak, leskelődtek, s ím, arra jött egy öreg koldus.
- Hát ez ember-e?
- Nem.
- Mi hát, ha nem ember?
- Ez csak volt ember - mondta a farkas.
Tovább vártak, várakoztak, leskelődtek, s arra jött egy asszony.
- Hát ez ember-e?
- Ez sem ember. Ez csak asszony.
Tovább vártak, várakoztak, leskelődtek, s ím, egyszerre csak jön egy
huszár a lován.
- Hát ez mi? Ez csak ember?
- Ez már ember! - mondotta a farkas.
A medvének sem kellett több, kiugrott a bokor mögül, s útját állotta a
huszárnak.
- Ejnye, aki áldója van! - rikkantott a huszár. - Félre az utamból!
Király katonája vagyok!
A medvének ugyan mondhatta, nem állott az félre. Bizony, ha nem állott, a
huszár előrántotta a kétcsövű pisztolyát a nyeregkápájából, s piff-puff!
kétszer a medvére lőtt. Találta is mind a kétszer, de ez a medvének csak
annyi volt, mintha vackorral dobták volna meg: meg sem mozdult a helyéről,
csak egy kicsit megrázta a bundáját.
- Hiszen megállj - rikkantott a huszár -, mindjárt megberetvállak én!
Azzal kihúzta a kardját, s vágta-szabta, beretválta a medvét, amerről
találta, jó éles kardjával.
A medvének ez éppen elég volt, szörnyű bőgéssel-ordítással megfutamodott,
nem nézett árkot-bokrot, futott az erdőn át, mintha szemét vették volna, s
meg sem állott, míg a barlangjába nem ért.
Sok-sok idő telt el, míg megint talpra állott, s kimozdult a
barlangjából. Amint ment, mendegélt, hát először is kivel találkozik?
Bezzeg, hogy a farkassal.
- No, komám - mondotta a farkas -, megnyertem a fogadást!
- Megnyerted, koma, meg; ne félj, amint erőre kapok, megadom a nyulat.
- No, ugye, hogy az ember a legerősebb állat?
- Igazad van, farkas koma, az ember a legerősebb állat. Azt már csakugyan
nem hittem volna, hogy csúffá tegyen. Az igaz, hogy furcsa állat az ember.
Mire észrevettem volna magamat, kétszer a szemem közé köpött. No, hiszen
ettől még nem ijedtem meg, de mikor kirántotta azt a fényes nyelvét, s azzal
elkezdett nyalogatni - már ennek fele sem volt tréfa. Szégyen a futás, de
hasznos, elszaladtam biz én!