KONDÁS JANKÓ
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is
túl, volt egyszer egy szegény ember s annak három fia. De olyan szegény volt
ez az ember, mint a templom egere. Mikor ettek, mikor nem. Azt mondja
egyszer a szegény ember a legidősebb fiának:
- Eredj, fiam, az erdőbe, s vágj fát, majd talán megáld valaki.
Elmegy a legény az erdőbe, vágja a fát, hogy csak úgy csurgott róla a
verejték. Amint ott kínlódik, izzad, odamegy egy ősz öregember, s mondja
neki:
- Hát te mit kínlódsz, fiam?
- Én bizony fát vágok, öregapám, talán megáld valaki.
Mondja az öregember:
- Hagyd azt a favágást, fiam, eredj haza, van az apádnak egy
szántóföldje, azon a szántóföldön egy diófa, a diófa alatt egy lyuk,
nézzetek bele, majd találtok ott valamit.
Hazamegy a legény, mondja az apjának, hogy mit hallott az ősz
öregembertől, mennek mindjárt a szántóföldre, s hát csakugyan a diófa alatt
van egy nagy lyuk. Bekukucskálnak, s látják, hogy odalent egy nagy kamara
van, s az a kamara tele van liszttel, szalonnával s mindenféle jó
elemózsiával. Ott mindjárt fölszednek, amit felszedhetnek, viszik haza, s
nagy vendégséget csapnak. Mondja másnap a szegény ember a középső fiának:
- Eredj, fiam, te is az erdőbe, hátha téged is megáld valaki.
Kimegy a középső legény is, vágja, rója a fát, s hát jön az ősz
öregember, megszólítja a fiút:
- Ugyan mit kínlódol, fiam? Eredj csak haza, van az apádnak egy
szántóföldje, a szántóföldjén egy akácfa, az akácfa alatt egy nagy pince,
tele van az boroshordókkal.
Hazamegy a legény, mondja az apjának, hogy mit hallott. Mennek a
szántóföldre, s hát csakugyan igaza volt az ősz öregembernek. Volt abban a
pincében száz boroshordó is. Mindjárt csapra ütöttek egy hordót, jól
ellátták magukat, aztán szekeret fogadtak, s a sok hordót hazavitték.
Harmadnap azt mondja a szegény ember a legkisebb fiának:
- No, Jankó fiam, eredj ki te is az erdőbe, hátha téged is megáld valaki.
Kimegy Jankó, vágja a fát, izzad erősen. De egyszer, mit gondol, mit nem,
eldobja a fejszét: ő bizony többet nem kínlódik, úgyis van otthon enni- s
innivaló elég. Tüzet gyújtott, szalonnát vett elő a tarisznyájából, nyársra
húzta, s úgy sütögette a szalonnát.
Amint a tűz mellett ül, odajön az öregember, s kérdi Jankót:
- Hát te, fiam, mit csinálsz itt?
- Én bizony, öregapám, szalonnát sütök. Az apám ugyan azért küldött, hogy
fát vágjak, de én egyet se kínlódom többet.
- Jól teszed, édes fiam, ne is kínlódjál. Nesze, adok neked egy pálcát,
ennek még hasznát veheted.
- Hát ezzel ugyan bizony mit csináljak? - kérdezte Jankó.
- Hej, fiam, csak jól vigyázz erre a pálcára, mert ez olyan pálca, hogy
egy suhintásra agyonüthetsz vele akár egy regement katonát. Hazamegy Jankó,
otthon a fejszét nagy mérgesen ellódítja, s mondja az apjának, hogy ő többet
nem kínlódik, ne küldje az erdőbe.
Megharagudott a szegény ember:
- Mit beszélsz, te macskabéka, te? Az én házamnál én parancsolok! Ha nem
akarsz dolgozni, ki a házamból, fel is út, le is út.
- Jól van - mondta Jankó -, ne haragudjék édesapám, elmegyek, ha úgy
kívánja.
Azzal elindult világgá, nem vitt magával semmit a világon, csak a pálcát.
Megy, mendegél hetedhét ország ellen, s addig meg sem állott, míg a király
városába nem ért. Bemegy a király udvarába, ottan volt egy nagy szemétdomb,
arra fölment, elkezdett benne kotorászni a pálcával. Meglátja a király,
lemegy hozzá, s kérdi:
- Hát te ki vagy, fiam?
- Én az, aki - mondta Jankó nagy hetykén.
- Hol lakol?
- Ingben s nadrágban - felelt Jankó.
- Hogy hívnak?
- Jankónak.
- Hát mit keresel a szeméten?
- Szolgálatot, felséges királyom.
- No bizony, ha szolgálatot, állj be hozzám, megfogadlak kondásnak.
Még jól meg sem nyugodhatott Jankó, kezére adtak száz darab disznót. Azt
mondta neki a király:
- No, Jankó, itt van száz darab disznó, hanem azt megmondom neked, nehogy
az ólomerdőbe hajtsd, mert szörnyű halálnak halálával halsz meg.
Hiszen Jankónak sem kellett egyebet hallani, egyenesen az ólomerdőbe
hajtotta a disznókat, hadd lám, mi van ott. Bemegy az ólomerdőbe, a
disznókat ott elcsapja, hadd járjanak, amerre tetszik. Ő meg leült egy fa
alá, tüzet rakott, volt egy darabka szalonnája, s elkezdte sütni.
Hát egyszer jön nagy dérrel-dúrral a hétfejű sárkány, nagyot kiált:
- Hé, emberizink, hogy mered pusztítani az én erdőmet?
Azt mondja Jankó:
- Ne veszekedjék kend, hanem üljön ide a tűz mellé, süssön szalonnát kend
is.
- De ilyen-olyan teremtette, majd sütök én neked szalonnát! - s
nekiszaladt Jankónak, kitátotta mind a hét száját, hogy szerteszaggassa.
- Úgy ám - mondta Jankó -, hiszen mindjárt becsületre tanítlak én! -
olyat húzott a pálcájával a sárkányra, hogy egyszeribe leszakadt mind a hét
feje.
Nézi, vizsgálja a sárkány fejét, s a hetedikben egy nagy kulcsot talált.
- Hiszen ha itt kulcs van - mondja Jankó magában -, akkor itt valahol ház
is van.
Elindul az erdőbe, néz erre, néz arra, még egy jó hajításnyira sem ment,
hát előtte áll egy rengeteg nagy ólomvár. Próbálja a kulcsot, szépen
belétalál a vár kapujába, kinyitja, bemegy, végigsétál a szobákon. Az
egyikben talál egy ólombokrétát, s azt mindjárt a kalapjára tűzi, aztán
kimegy az udvarra, ott talál egy kutat, belenéz, s hát abban egy ólomparipa
lóg fejjel lefelé. Megszólal a paripa:
- Isten hozott, Kondás Jankó, édes gazdám, üss rám a pálcáddal, s bizony
nem bánod meg.
Jankó szépen meglegyinti a ló farát, s abban a pillanatban kiugrik a
kútból.
- Köszönöm, Kondás Jankó, hogy megszabadítottál. Nesze, itt van a
kantárom, tedd el, s ha valamikor szükséged lesz rám, csak rázintsd meg. De
addig el ne menj innét, csináltass az udvari szabóval egy ólomruhát,
akkorát, hogy egy dióba beférjen, s azt tedd a fülembe.
Csináltatott Jankó mindjárt ólomruhát, beletette egy dióba, a diót
beledugta a ló fülébe, s azzal a lovat szépen bekötötte az istállóba. Aztán
továbbmegy, jár-kel az udvaron, betéved a disznóólba, hát ott van száz darab
disznó, a király régi kondásával. A hétfejű sárkány zárta ide. Kieresztette
a kondást s a disznókat, aztán felment a palotába, ott egy kád ólompénzt
méretett a kondásnak, s azt mondta neki:
- Eredj, öcsém, isten hírével, amerre a szemed lát.
Elmegy a kondás nagy örömmel, Jankó meg a száz darab disznót kitereli a
várból az erdőbe, a másik százhoz csapja, s úgy hajtotta haza a kétszáz
disznót.
A király már kint állt az ajtóban, úgy várta Jankót, s olvasta egyenként
a disznókat, hadd lám, hogy vagy egy nem veszett-e el.
Dehogy veszett, kétszáz volt a száz helyett.
Örült is a király, de nagyon, s mondta nagy örömében Jankónak:
- No, fiam, megengedem, hogy az inasokkal vacsorálj.
- Nem eszem én senki fiával - mondta Jankó -, adják külön az én
vacsorámat.
Jól van, kiadják neki a vacsorát külön. Hanem a legidősebb
királykisasszony észrevette az ólombokrétát, odasompolygott Jankóhoz, s
kérte szépen:
- Jankó, add nekem ezt a bokrétát.
- Nem adom én - mondta Jankó -, szerezzen magának a kisasszony.
De addig kért, addig könyörgött s olyan szépen, hogy Jankó mégis odaadta
a bokrétát.
Másnap, mikor Jankó kieresztette a disznókat, a király erősen meghagyta
neki, nehogy az ezüsterdőbe menjen.
De beszélhetett a király, Jankó egyenest az ezüsterdőbe hajtotta a
disznókat, ott elcsapta, hadd menjenek, amerre tetszik, leült egy ezüstfa
alá, szalonnát vett elé, nagy tüzet rakott, s úgy sütögette. Hát egyszer jön
a tizennégy fejű sárkány, s rákiált nagy mérgesen:
- Hogy mersz az erdőmben járni? Most vége az életednek!
Jankó ennek is eleget mondotta szép szóval, hogy üljön le a tűz mellé,
jobb, ha ő is szalonnát süt, de a sárkány még mérgesebb lett, Jankónak
rontott:
- No, ilyen-olyan adta, majd eszem én veled szalonnát!
De többet aztán egy kukkot sem szólott, mert Jankó úgy odalegyintett a
pálcájával, hogy a sárkánynak mind a tizennégy feje leesett. Akkor aztán
rendre nézte mind a tizennégy fejet, hátha itt is talál valamit. Az ám,
talált is egy ezüstkulcsot.
- No, ez bizonyosan az ezüstvár kulcsa lesz - mondja Jankó magában, s
elindult, hogy megkeresse az ezüstvárat.
Megy, mendegél erre-arra, s egyszerre csak rátalál az ezüstvárra,
próbálja a kulcsot, hát jól talál a kapuba. Bemegy a várba, végigjárja a
szobákat, egy asztalon talál egy ezüstbokrétát, a kalapjába dugja, aztán
kiment az udvarra, ennek is a közepén volt egy kút, belenéz, s hát egy
ezüstparipa lóg fejjel lefelé.
Megszólal az ezüstparipa is:
- Isten hozott, Kondás Jankó, kedves gazdám. Üss rám a pálcáddal, bizony
nem bánod meg.
Jankó ráütött az ezüstló farára, a ló egyszeribe kiugrott, s neki adta a
kantárát.
Azt mondta az ezüstparipa:
- Vigyázz jól erre a kantárra, s ha szükséged lesz rám, csak rázintsd
meg. Van itt egy udvari szabó, avval csináltass magadnak egy ezüstruhát, de
olyant, hogy egy dióba beleférjen, s azt a diót dugd a fülembe.
Úgy tett Jankó, ahogy a paripa tanácsolta, aztán benézett a disznóólba, s
hát ott is volt száz disznó a kondással, ez is a királyé volt. Kieresztette
ezt a száz disznót is, a kondásnak méretett egy kád ezüstpénzt, s elküldte
hadd menjen, amerre a szeme lát. Ő pedig a száz disznót kiterelte az erdőbe,
s estére háromszáz disznót hajtott haza.
A király most is ott állt a kapuban, várta Jankót, számlálta egyenként a
disznókat, s majd megölte a csodálkozás, mikor kétszáz helyett háromszázat
számlált.
- No, Jankó - mondotta a király -, még ilyen kondásom nem volt világon
való életemben, megengedem, hogy a vezéreimmel vacsorázzál.
- Nem vacsorázom én senki fiával - mondotta Jankó. - Adják ki az én
vacsorámat külön.
Hát jól van, kiadják a vacsoráját külön, de mikor éppen vacsorázott,
hozzá sompolygott a középső királykisasszony, s kérte:
- Jankó, add nekem az ezüstbokrétádat.
- Nem adom én - mondotta Jankó -, szerezzen a kisasszony, ha ezüstbokréta
kell.
De addig kérte, s olyan szépen kérte, hogy mégiscsak odaadta.
Másnap reggel megint kihajtja Jankó a disznócsordát, s a király most azt
mondta neki, hogy mindenüvé mehet, csak az aranyerdőbe ne menjen, mert
otthagyja a fogát.
"Hiszen majd meglátom" - gondolta magában Jankó, s egyenesen az
aranyerdőbe hajtotta a disznókat.
No, ott éppen úgy járt, mint az ólomerdőben s az ezüsterdőben. Csakhogy
az aranyerdőben huszonnégy fejű sárkány lakott, annak vágta le mind a
huszonnégy fejét. Az aranyvárban aranybokrétát talált, a vár kútjában
aranyszőrű paripát, s az aranykantárt adott neki. Ott is talált száz
disznót, azt is kiterelte a várból, s estére négyszáz disznót hajtott haza.
Hej, uram, teremtőm; megörült a király. Mondta Jankónak:
- No, Jankó fiam, megengedem, hogy este velünk vacsorázz.
- Nem vacsorázom én senkivel, felséges királyom, adják az én vacsorámat
külön.
Kiadják a vacsoráját külön, de a kicsi királykisasszony meglátta
kalapjában az aranybokrétát, Jankóhoz ment, elkezdte cirókálni, morókálni, s
Jankó egy szóval sem mondotta, hogy, nem adja oda. Kivette a kalapjából a
bokrétát, s szépen a kicsi királykisasszony kezébe tette.
Negyednap, amikor Jankó éppen indulóban volt a disznókkal, hallja, hogy a
király kihirdettette az egész országban, hogy férjhez akarja adni a három
leányát. Egy magas fának a tetejére kitűzetett három bokrétát, s
kihirdették, hogy azé a három legényé a három királykisasszony, aki a
lovával felugrat s a bokrétát lekapja.
No, jöttek is mindenféle hercegek, grófok, bárók, válogatott
cigánylegények szerencsét próbálni, de a fának fele magasságára sem tudott
egy sem ugratni.
"Hiszen majd felugratok én" - gondolta magában Jankó. Megrázta az
ólomkantárt, egyszeribe ott termett az ólomparipa, felöltötte az ólomruhát,
bevágtat a király udvarába, s egy ugrásra lekapja a legidősebb
királykisasszony bokrétáját.
Bezzeg örült a legidősebb királykisasszony, hogy neki már van mátkája. De
nem sokáig tartott az öröme, mert Jankó úgy elvágtatott a bokrétával, mint a
sebes szél. Akkor megrázintotta az ezüstkantárt, s jött az ezüstparipa;
másodszor is bevágtatott a király udvarába, s egy ugrással lekapta a középső
királykisasszony bokrétáját.
Hiszen lett erre nagy öröm, de lett a nagy örömre mindjárt nagy
szomorúság is, mert az ezüstruhás vitéz is egy szempillantás alatt eltűnt a
szemük elől, mintha a föld nyelte volna el.
Hanem egy perc, kettő még bele sem telt, Jankó megint ott termett a
király udvarában, de most aranyszőrű paripán, egy ugrással lekapta a kicsi
királykisasszony bokrétáját, azzal, hopp, elnyargalt.
Bezzeg volt sírás-rívás, sírt a három királykisasszony, mint a záporeső.
Lám, mind a hármuk bokrétáját elvitte egy-egy vitéz, s most már sem bokréta,
sem vőlegény. Azt mondta a király:
- Ne sírjatok, édes leányaim. Van itt az udvarban királyfi s herceg elég,
válasszatok közülük kedvetek szerint valót. Nesztek, adok nektek egy-egy
aranyalmát, dobjátok annak, akinek tetszik, az lesz az uratok.
A két idősebb királykisasszony csak egy kicsit körültekintett, s mindjárt
odadobta egy-egy királyfinak. Hanem a kicsi királykisasszony nem dobta
senkinek.
- Hát mit akarsz? - kérdezte a király nagy mérgesen. - Talán bizony több
legényt hívassak?
- Csak hívasson, édesapám, mert nincs itt, akinek én az aranyalmát
dobnám.
Előhívatják mind az udvarbéli legényeket, de egynek sem dobta az
aranyalmát a kicsi királykisasszony. Csak Kondás Jankó nem volt köztük.
- Hívjátok elő Kondás Jankót! - kiáltott a király.
Szaladnak az inasok Kondás Jankóért, mondják, hogy hívatja a király. De
Jankó azt üzente, hogy addig nem megy, míg minden disznó mellé egy embert
nem állít a király, mert ő a disznókat nem hagyja őrizetlen.
Mit volt, mit nem tenni, küldött a király négyszáz embert a négyszáz
disznó mellé. Akkor aztán Kondás Jankó megrázintotta az aranykantárt,
felöltözött aranyruhába, s aranyszőrű paripán bevágtatott a király udvarába.
Ott volt a kalapjában a három királykisasszony három bokrétája is.
- Itt vagyok, felséges királyom - jelentette magát Kondás Jankó.
De abban a pillanatban már repült is az aranyalma Jankó felé.
- No, Jankó - mondotta a király -, országot-világot bejártam, de még
hozzád hasonlatos legényt nem láttam. Isten neki, neked adom a leányomat, s
vele az egész királyságomat.
Egyszeriben megeresztették minden hordóban a csapot, volt hejehuja,
lakodalom, amilyen még nem volt sem ezen, sem a másvilágon.
Itt a vége, fuss el véle.