JÉGORSZÁG KIRÁLYA
Volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek annyi fia volt,
mint a rosta lika, még eggyel több. Éjjel-nappal búslakodott szegény, hogy
mit csináljon ezzel a teméntelen sok gyermekkel. Annyian voltak, hogy nem is
talált valamennyinek más-más mesterséget. A legidősebből mészáros lett, de
ez elvette a többinek a kedvét a mesterségtől, s valamennyi úgy megszólta a
maga mesterségét, hogy ahány, annyifélébe fogott. Az ám, csakhogy a
legkisebbnek, semmiféle mesterség sem maradott.
Azt mondta az apja:
- Légy, fiam, csizmadia, a csizmának mindig van keletje.
- Nem leszek én! - mondta János, mert így hívták a legfiatalabbat. - Elég
egy csizmadia egy famíliából.
- Hát aztán mi lesz belőled?
- Vagy király, vagy a halál fia - felelt János.
Nagyot kacagott a szegény ember:
- Ó, te oktondi, hát azt hiszed, hogy olyan könnyű királynak lenni?
- Már vagy könnyű, vagy nem, de én király leszek, ha addig élek is.
Hát bizony János nem tréfált, sokáig nem is teketóriázott, a kovács
bátyjával csináltatott három vasbocskort, az anyjával süttetett három hamuba
sült pogácsát, azzal elbúcsúzott mindenkitől, s indult szerencsét próbálni.
Ment, mendegélt, hegyeken, völgyeken átal, hetedhét ország ellen, s addig
ment, amíg egy nagy fekete városba ért. Itt lakott Feketeország királya.
Nem sokáig gondolkozott, bement a palotába, egyenest a hopmesterhez.
Köszönt illendőképpen:
- Adjon isten jó napot, hopmester úr, hát hogy s mint szolgál a drága
egészsége?
- Isten hozott, te szegény legény. Én megvolnék úgy, ahogy, de te mi
jóban jársz itt?
- Én bizony - felelt János - azért jöttem, hogy megkérdezzem, nem volna-e
szükség királyra.
Nagyot nézett a hopmester, szeme-szája tátva maradt, de úgy, hogy
besétálhatott volna rajta egy regiment katona.
- Ne csodálkozzék, hopmester úr - mondta János -, ez nem tréfabeszéd.
De most már a hopmester akkorát kacagott, hogy a palota megcsendült belé.
- Na hiszen, éppen jó helyen jársz itt. Tudod-e, hogy a királynak annyi
gyermeke van, mint a rosta lika, még eggyel több? Azt sem tudjuk, melyiket
tegyük meg királynak.
- Hát hiszen jól van - mondta János -, akkor az isten áldja kigyelmedet,
hopmester uram, én megyek egy országgal tovább.
Egy pár vasbocskor már elszakadt volt, most felkötötte a másikat, úgy
indult tovább. Ment, mendegélt, s addig meg sem állott, míg Vörösországba
nem ért. Azért hítták ezt Vörösországnak, mert itt ember, állat, minden
vörös volt. De ő ezt szemügyre sem vette, ment egyenest a király városába,
ott is a király palotájába, de most már nem ment a hopmesterhez, hanem
egyenest a királyhoz. Mert azután jutott eszébe, mikor már eljött volt
Feketeországból, hátha lóvá tette a hopmester; hátha nincs is gyermeke a
királynak, s a hopmester foga vásik a királyságra.
Bebocsátást kért, s a király mindjárt el is fogadta.
- Adjon isten jó napot, vörös király őfelsége! Hát hogy s mint szolgál a
drága egészsége?
- Köszönöm kérdésedet, fiam - felelte a király -, én csak megvolnék, mint
öregember, de hát ugyan bizony mi szél vetett az én országomba, mert látom,
hogy nem országombéli vagy?
- Hej, felséges királyom - felelte János -, életem halálom kezébe
ajánlom, ha én azt úgy egy szuszra elmondhatnám! Akár hiszi, akár nem,
Székelyországból jöttem ide, hogy szerencsét próbáljak, mert annyian vagyunk
testvérek, mint a rosta lika, még eggyel több, s nekem már mesterség sem
jutott, mind elszedték előlem a bátyáim.
- Hát aztán mi szeretnél lenni? - kérdezte a király.
- Én bizony azt gondoltam, hogy jó volna királynak lenni.
- Ú-úgy-e, te! Azt hiszed, az olyan könnyű? Hej, fiam, nehéz hivatal az.
Csak az tudja, aki próbálja.
- Az már igaz - mondta János -, de én azért megpróbálnám.
- Jól van - mondta a vörös király -, mondok neked valamit. Nekem nincs
fiam, csak egyetlen leányom, de erre nem szeretném hagyni az országot, mert
gonosz a szomszédunk. Hallottad-e már hírét Jégországnak? Ott van az a világ
végén, még azon is egy sánta arasszal túl. Ennek az országnak a királya már
sok borsot tört az orrom alá. Egész életemben arra törekedtem, hogy
elfoglaljam az országát, de nem lehetett, mert ahány katonát odaküldtem, az
mind jéggé fagyott. Egy egész ármádiám áll ott megfagyva, egy tapodtat sem
tudnak mozdulni helyükből. Hej, hány herceg vállalkozott már, hogy így, hogy
úgy elfogják a jégkirályt, minden katonáját, de még egy sem tért vissza.
- No, hát majd visszatérek én! - mondta János.
- El se menj, fiam, hiába. Nem ismered te a jégkirályt. Jég annak minden
porcikája, s ha bosszantani akar engem, az országunk felé fordul, egyet fúj
a szájával, s a legrekkenőbb nyárban fű, fa, virág, gabona, minden, de
minden csonttá fagy az országban.
- Már egy életem, egy halálom - mondta János -, én megyek, az isten áldja
meg, felséges királyom.
A második pár bocskor már elszakadt volt, s János felkötötte a harmadikat
is. Azt gondolta, amire ez leszakad a lábáról, vagy király lesz
Jégországban, vagy a halál fia!
Ment hegyeken, völgyeken átal, s estére egy kis házikóhoz ért. Gondolja,
beszól ide, s szállást kér. Bemegy, s hát egy vénséges vénasszonyt talál.
Volt legalább százezer esztendős, ha nem több.
Köszön neki:
- Adjon isten jó estét, öreganyó, hát hogy s mint szolgál az egészsége?
- Szolgál, ahogy szolgál - felelt az öregasszony -, csak lassabban
beszélj, mert ha felébreszted a fiamat, vége az életednek.
- Nye, te, nye! - rikkantott János. - Hát ki s miféle az a kend fia?
- Az bizony a Nap, te szerencsétlen!
No, megijedt János. Hiszen ha ő azt tudta volna, bizony mindjárt
suttogóra fogta volna a beszédet.
- Jaj, lelkem, öreganyám, ha én azt tudtam volna! De ki is gondolhatta,
hogy ilyen kicsi kalibában lakik a Nap!
Szerencsére a Nap nem ébredt fel álmából, s semmi baja sem történt
Jánosnak. Mikor aztán olyan mélyen aludt a Nap, hogy ágyúszóval sem lehetett
volna fölébreszteni, megszólalt az öreganyó:
- No, most mondd meg, hogy mi járatban vagy?
Elmondja János, hogy miben jár.
- Hej, édes fiam, nagy fába vágtad a fejszédet. Terajtad csak az én fiam
segíthet egyedül. Hiába is mégy oda, mert jéggé fagysz, mint a többi, ha az
én fiam egyszer arra nem veszi útját.
Gondolta János, már csak megvárja, míg fölébred a Nap, akkor megkéri
szépen, hogy legalább egyszer vegye útját Jégország felé is.
Aztán egy kicsit elszundorított. Hajnal felé a Nap a sötét oldaláról a
világosra fordult, s felszedelőzködött, hogy induljon el világjáró útjára.
De mikor éppen indulóban volt, elejébe állott János, s köszönt
illendőséggel:
- Adjon isten jó reggelt, áldott Napom! Szerencsés visszajövetelét
kívánom.
Megáll a Nap nagy csudálkozással, hogy hát miféle ember jár itt a világ
végén, amin túl már csak Jégország van.
- Adj isten - felelt a Nap -, hát te ki s mi vagy, öcsém?
Elmondja János, hogy ő bizony szegény székely legény; hogy az apja azt
szerette volna, ha csizmadia lesz, de ő inkább királyságra adta a fejét,
történjék vele akármi.
- Ó, Napom, édes áldott Napom! - mondta János. - Tekints reám kegyesen, s
ragyogj fel egyszer Jégországban is.
Azt mondta a Nap:
- Hm! öcsém, János, nem megy az olyan könnyen. Nagyobb úr is kérte már
ezt tőlem. Hányszor könyörgött, istenkedett a vörös király, s mégsem
ragyogtam föl Jégországban, mert nem kedvem szerint cselekedett. Én előbb
kipróbálom az embereket, s ha látom, hogy érdemesek rá, akkor segítek
rajtuk.
- Köszönöm, áldott Napom, a szép beszédet - mondta János -, majd
meglátod, hogyha rám sütsz, nem sütsz hitvány emberre.
Azzal szépen elbúcsúztak egymástól. A Nap ment kelet felé, János észak
felé.
- No, te bocskor - mondta János a harmadik pár bocskornak, mikor
felkötötte -, csak addig tarts ki, míg Jégországba nem érek, aztán lesz,
ahogy lesz!
S ment, ahogy csak győzték a lábai. Addig ment, mendegélt, míg egyszer
csak olyan magas hegy elé ért, hogy a teteje éppen az eget verte.
- Hej, szegény világ, vetett ágy! - fohászkodott föl János. - Mikor érek
én ennek a hegynek a tetejére! Hat pár vasbocskor sem lesz annak elég.
Amint így gondolkoznék magában, egyszerre csak nagy nyöszörgést hall.
Megy a nyöszörgés felé, s hát egy bokor tövében ott fetreng egy jegesmedve.
Kérdi János:
- Hát neked mi bajod, jegesmedve koma?
- Jaj, segíts rajtam, te jó legény, s bizony nem bánod meg. A jégkirály
nagy vadászatot tartott, s hogy megmentsem az életemet, annak a hegynek a
tetejéről ide leszöktem. Nézz csak ide, ahogy lezuhantam, egy szamártövis
ment a talpamba, s most nem tudok innen megmozdulni, ha valami kegyes jó
lélek ki nem húzza.
- No, ne búsulj, kihúzom én - mondta János, s egy rántással ki is vette a
szamártövist a medve lábából.
A medve mindjárt talpra ugrott, s azt mondta Jánosnak.
- Az isten áldjon meg jótételedért, te szegény legény. Ne félj,
meghálálom. Csak húzz ki egy szálat a bundámból, s ha bajba kerülsz, húzd
végig ezt a szájadon, s mindjárt ott leszek melletted.
János hitte is, nem is, hogy lesz annak majd valami haszna, de kihúzott
egy szálat a medve bundájából. Gondolta, ez ugyan nem nehéz, s elbírja.
Aztán elbúcsúzott a medvétől, s nekiindult a hegynek.
Hét nap s hét éjjel mindig ment, s még csak a közepe táján volt a
hegynek. Akkor azt mondta János magában:
- Na, már elég volt a tréfából, egy kicsit ledűlök.
Leheveredett egy fa alá, s úgy elaludt, mint a bunda. De egyszer csak
arra ébredt föl, hogy valami erős melegség süti a hátát. Megfordul, s hát
valaki nagy tüzet rakott melléje. Csak félig nyitotta ki a szemét, s úgy
nézte, hogy vajon miféle emberek vetődhettek ide. Nézi, nézi, s hát három
törpe ember, mind a három tetőtől talpig nagy bundában. Volt szakálluk is,
mégpedig hétsinges, csupa jégből.
A törpék elkezdtek diskurálni.
Azt mondta az első:
- Hej, de jó ez a tűz, meglátjátok, hogy mindjárt leolvad a szakállam.
Azt mondta a másik:
- Csak már leolvadna, de én attól félek, hogy a tűz nem olvasztja le.
Azt mondta a harmadik:
- Boldog ember lehet, aki itt alszik, annak nincs semmilyen szakálla.
- Vajon merre iparkodhatik ez az ember? - kérdezte az első.
- Van esze, hogy nem Jégországba - mondta a második.
- Na, én ott király sem szeretnék lenni! - mondta a harmadik.
De már erre János felugrott, s rájuk rikkantott:
- Pedig az akarok lenni, atyafiak, akármit beszéltek! Hát ti is odavalók
vagytok?
- Csak voltunk, de megszöktünk - mondták a törpék.
- Ejnye, pedig szerettem volna, ha visszajöttök velem, s kalauzoltok.
A törpék azt mondták, hogy a világ kincséért sem, hanem ha a szakállukat
leolvasztja, akkor éppen odáig kalauzolják.
- Hiszen ha csak az kell, nincs annál könnyebb - mondta János, s
felkapott egy darab tüzes fát, magyarosan megtapogatta vele a törpék
szakállát, s hát egyszer csak, preccs! - híre, pora sem volt a
jégszakállnak.
- No, te legény - mondta a legidősebb törpe -, szolgáid leszünk életre-
halálra, amiért megszabadítottál minket a szakállunktól. Nesze, adok neked
egy sípot, s ha bajba kerülsz, csak füttyents, ott leszünk melletted.
János elvette a sípot, tarisznyájába tette, s ment tovább még hét nap s
hét éjjel, s akkor aztán fölért a hegy tetejére. De olyan közel volt az
éghez, hogy hasra kellett feküdnie, s úgy csúszott át a hegy másik oldalára.
Hát, teremtőm, ott kezdődött Jégország. Csupa sima jég volt a hegy
oldala, s amerre a szem ellátott, jég volt minden, de minden. A fűszál is
jég volt, csupa jéghegyek, jégmezők, jégházak.
Nagyot fohászkodott János:
- Hej, édes istenem, minek is jöttem én ide! Mit érek vele, ha király is
leszek itt! Apám, apám, mért nem hallgattam a tanácsodra, s lettem volna
csizmadia!
De már most mindegy - gondolta -, vissza nem megy, ha addig él is. S
amint nézdegélt jobbra-balra, megpillantott egy ármádia katonát jégbe
fagyva. Na, ez bizonyosan a vörös király ármádiája! Ha ezt ő
feltámaszthatná! De mivel? Itt nem lehet tüzet gyújtani. Már egy élete, egy
halála, ő indul. Az ám, ha tudott volna. De a lába nem fogta a jeget, s a
vasbocskor már miszlikbe szakadt volt. Gondolkozik, mit csináljon, eszébe
jut nagy kínjában a jegesmedve. Előveszi a szőrszálat, s nézegeti. Hát
egyszerre csak odatoppan a medve, s kérdi:
- Mit parancsolsz, lelkem gazdám?
- Azt, hogy vigy le engem a hegyoldalon.
- Hej, édes gazdám, én leviszlek, ha parancsolod, de tudd meg, mihelyt a
hegy aljába érünk, jéggé fagysz.
- Mindegy - mondta János -, egy életem, egy halálom, csak végy a hátadra,
s vigy le.
A medve nem ellenkezett többet, fölvette a hátára, s vitte. Amint
lejjebb-lejjebb haladtak, mind erősebb-erősebb hideg lett. Mikor aztán a
hegy aljába értek, úgy megfogta a hidegség, hogy csak lefordult a medve
hátáról János. Még talpra állott, de érezte, hogy vége az életének. Először
a lábujjhegyei fagytak jéggé, aztán az egész lába szára, mind föllebb-
föllebb. Mikor már a fagyás az övéig ért, eszébe jutottak a törpék, hátha
ezek segíthetnének rajta valamit, kivette a sípját, s füttyentett. Mindjárt
ott termett a három törpe.
Kérdezte az idősebb:
- Mit parancsolsz, te szegény legény?
- Azt, hogy menjetek el az áldott Nap szállására. Ott van Vörösország
szélén. Mondjátok meg neki, könyörüljön rajtam, mert különben halál fia
vagyok.
Ahogy ezt a szót kimondta, a fagyás a szájához ért, aztán a feje
tetejére, s ott maradt egy helyben, mintha odacövekelték volna. A jegesmedve
lefeküdt melléje, s úgy búsult szegény, hogy az ő jólelkű gazdájának így
kell elvesznie.
Ezalatt a törpék addig mentek, addig keresgéltek, míg rá nem találtak a
Nap szállására. Mondják a Napnak János üzenetét.
Azt mondta a Nap:
- Jól van, jól, csak ne alkalmatlankodjatok annyit. Azt hiszitek, olyan
könnyű kitérni az utamból? Előbb alszom egyet rá, s majd megválik, mit
álmodom.
Mit álmodott a Nap, mit nem, no, én azt nem tudom, elég az, hogy mielőtt
elindult volna világjáró útjára, egy kis kanyarodót csinált, elkerült
Jégország felé.
Hej, mi más világ lett Jégországban, amint az áldott Nap rásütött!
Olvadásnak indult az a rengeteg sok jéghegy, a jégmezők, jégházak mind
elolvadoztak, de még a vörös király ármádiájáról is leolvadt a jéguniformis,
s mind életre keltek.
Az ám, leolvadt Jánosról, de ottmaradt a fején egy jég aranykorona, a
kezében egy jég arany kormánypálca. Csak törülte, törülte a szemét János,
azt hitte, hogy álmot lát, pedig mind igaz volt, ami történt. Ahol ni, jön
az ármádia is! János mindjárt az élére állott, fölült a medve hátára, s
vezette a katonákat a jégkirály városa ellen. Na hiszen, vezethette! Mire
odaértek, nyoma sem volt a jégkirály városának: elolvadt, tenger lett
belőle, s a jégkirály annyit ivott belőle, hogy még a másvilágon se kívánja
az ivást.
Jánost mindjárt kikiáltották Jégország királyának, s ő el is fogadta, de
még visszament Vörösországba, hogy hírül adja a királynak a nagy dicsőséget.
A vörös király úgy megörült ennek, hogy egyetlen leányát s egész királyságát
Jánosnak adta. Most már két országa volt Jánosnak, s mint a nagy urak
szokták, nyáron Jégországban, télen pedig Vörösországban lakott. Bezzeg,
hogy az udvarába vitette az apját, anyját, testvéreit, minden atyafiságát, s
nagy urakká tette valamennyit.
Aki nem hiszi, járjon utána. Majd megtudja Vörösországban, ha ott nem,
hát Jégországban.