A TIZENKÉT VARJÚ
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, túlonnan túl,
innenen innen, volt egy szegény özvegyasszony, s annak tizenkét fia s egy
leánykája. Búsult is szegény feje eleget, hogy mivel tudja eltartani ezt a
tenger sok gyermeket, mert száraz kenyér is mikor volt s mikor nem az
asztalfiában.
Jött haza egyszer a tizenkét fiú, körülfogták az anyjukat, hogy lépni sem
tudott a szobájában, s ahányan voltak, egyszerre mind kenyeret kértek, s
csak az volt a híja, hogy kihúzzák a házból.
Hát azt ugyan senki ne csudálja, hogy a szegény asszony elvesztette a
béketűrését. Hiszen adott volna ám, ha lett volna, de nem volt. Nagy
elkeseredésében azt találta mondani:
- Ó, istenem, bocsásd meg a bűnömet, bárcsak valami állattá változtatnád
ezeket a fiúkat, nem bánom én, ha varjúvá is!
No, halljátok csudát, mi történt! Az történt, hogy abban a
szempillantásban a tizenkét fiú mind varjúvá változott, s mert hogy éppen
nyitva volt az ablak: huss! kirepültek, s mire csak egy jajszót is
mondhatott volna az anyjuk, úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el!
Hej, nagy erős búbánat nehezedett a szegény özvegyasszony szívére, éjjel-
nappal folyt a könnye, mint a patak, s kesergett mindig, hogy az isten úgy
elvette volt az eszét, hogy olyan bolond beszédre nyíljék az ő szája.
Kicsi kisleány volt még a szegény özvegyasszony leánykája, de tudta, hogy
miért sír, miért kesereg az édesanyja, s azt mondta egyszer:
- Lelkem édesanyám, én többet nem nézhetem a sírását, elmegyek világgá, s
addig vissza sem fordulok, amíg a bátyáimat meg nem találom.
Hiába beszélt a szegény asszony, hogy ne menjen, ha már kifogyott a
tizenkét fiából, legalább őbelőle ne fogyjon ki: a kisleány elbúcsúzott az
édesanyjától keserves könnyhullatások közt, s elment világgá.
Ment, mendegélt a kislány hetedhét ország ellen, s egyszer egy nagy
rengeteg erdőbe ért. A rengeteg erdőben talált egy kis házat, s bement oda
nagy bátran. Egy öregasszony ült a kemence alatt, de olyan öreg, hogy az
orra a térdét verte. Köszön a kisleány illendőképpen:
- Adjon isten jó estét, öreganyám!
Fogadja az öregasszony:
- Köszönd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert különben bekaptalak volna.
Hát hol jársz itt, ahol a madár sem jár?
Mondja a kisleány:
- Ó, lelkem öreganyám, én tizenkét bátyámat keresem, akik varjú képében
elrepültek hazulról, s azóta hírüket sem hallottuk.
No bizony, én magam sem hallottam hírüket, te leányka, hanem ezen a
rengeteg erdőn túl van egy kicsi kerek erdő, kerek erdőnek az aljában egy
ilyenszerű házacska, amilyen az enyém, abban lakik az én néném, az talán
útbaigazít.
Mert hogy éppen este volt, az öregasszony jó vacsorát adott a
kisleánynak, aztán vetett neki jó puha ágyat, s lefektette, reggel pedig,
amikor fölkelt a kisleány, adott neki egypár aranykörtét.
Megköszönte szépen a kisleány az öregasszony nagy jóságát, elbúcsúzott
illendően, s azzal elindult a kerek erdő felé, azon az úton, amelyikbe az
öregasszony beleállította.
Estére kelve a kisleány a kerek erdő aljába ért, s kerek erdő aljában
bement a kis házacskába. Hát ott csakugyan még öregebb asszony üldögélt a
kemence alatt, s fonta a kendert nagy szorgosan.
Köszön a kisleány:
- Adjon isten jó estét, öreganyám!
- Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert különben bekaptalak
volna. Ugyan bizony hol jársz itt, ahol a madár sem jár?
Mondja a kisleány, hogy mi járatban van.
- Jaj, édes leányom - mondja az öregasszony -, hírét sem hallottam annak
a tizenkét varjúnak, hanem innét hét hegyen s hét völgyön túl, kerek erdő
aljában lakik az én néném, az talán útbaigazít.
Ez az öregasszony is főzött neki jó vacsorát, vetett neki jó puha ágyat,
s amikor reggel fölkelt a kisleány, adott neki egypár aranyalmát, hadd
menjen aztán isten hírével. Szépen beállította egy ösvénybe, s ugyan lelkére
kötötte, hogy abból ki ne térjen.
Megköszönte a kisleány az öregasszony szíves jóindulatját, elindult az
ösvényen, s meg nem állott, amíg ahhoz a kis házacskához nem ért, ahol a
harmadik öregasszony lakott.
De vagy volt öreg, vagy nem a másik két asszony, a nénjük olyan öreg
volt, hogy az orra a földet verte, s azon pergette az orsaját.
Köszön a kisleány nagy bátran:
- Adjon isten jó estét, öreganyám.
No, áldott szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert különben
bizony bekaptalak volna. De hol jársz itt, ahol a madár sem jár?
Mondja a kisleány, hogy a bátyjait keresi, akik elrepültek tizenkét varjú
képében.
Hát bizony, ha azokat keresed, éppen jó helyen jársz - mondja az
öregasszony, mert én mindennap látom őket, itt repülnek el minden áldott nap
az én házam felett, szörnyű károgással. Hanem így, ahogy vagy, el nem
mehetsz hozzájuk, mert olyan magas sziklán laknak, hogy annak a teteje az
eget veri. De ne búsulj, kisleányom, van nekem olyan csudaírem, hogy ha
azzal megkened a gyenge válladat, szárnyad nő, s bátyáidhoz repülhetsz.
No, megvigasztalódott a kisleány erre a beszédre, mindjárt levetette az
ingecskéjét, az öregasszony pedig jól megkente a csudaírrel mind a két
vállát.
- No most, kisleányom, vacsorálj, s feküdjél le, reggelre olyan szárnyad
lesz, hogy az Óperenciás-tengeren is túlrepülhetsz.
Hát csakugyan reggel, amikor fölkelt a kisleány, olyan szép két szárnya
volt két gyenge vállán, hogy - csupa csuda.
Az öregasszony adott még neki két aranydiót, s aztán isten hírével útnak
eresztette. Megmutatta, hogy milyen irányba repüljön, s a kisleány repült,
csattogtatta szép sugár szárnyacskáját, hogy csak úgy suhogott belé a
levegőég.
Hét nap s hét éjjel folyton repült, akkor aztán fölért a szikla tetejére.
Hát ott mit talált? Ott bizony egy olyan ragyogó aranypalotát talált,
hogy a szeme is káprázott a szertelen ragyogástól. Ő bizony nem kérdte:
szabad-e, nem-e, nagy bátran belép a palotába, végigmegy a tenger sok
szobán, de ott ugyan egy élő lelket sem talált sehol. Volt minden szobában
asztal, ágy, szék, s minden csupa aranyból, ezüstből, aztán kifordult a
konyhára, s volt ott főzni-sütnivaló annyi, hogy a szeme nem tudta belepni.
- Ó, bárcsak itt laknának az én bátyáim - sóhajtott föl a kisleány.
De gondolta is, hogy itt laknak bizonyosan, mert megszámlálta, s éppen
tizenkét szoba volt, minden szobában egy ágy. Hamarosan nekikészülődött,
fölseperte a konyhát, pompás vacsorát főzött, tizenkét személyre terített,
ki is tálalta, tizenkét tányérba levest meregetett, aztán mind a tizenkét
tányérból evett egy keveset.
Várta, várta, sokáig várta a bátyjait, de azok csak nem jöttek, s a
kislány erősen elálmosodott. Sorba nézegette, próbálgatta a tizenkét ágyat,
hogy melyikbe feküdjék le, aztán mégiscsak a tizenkettedikben maradott. Abba
szépen lefeküdt s elaludt.
Alighogy elaludt a kisleány, jön haza a tizenkét varjú nagy károgással s
szárnycsattogással. De bezzeg volt nagy álmélkodás! A konyhán valaki sütött-
főzött, a szobákat valaki kisöpörte, az ágyakat megvetette, az asztalt
megterítette. Az ám, evett is mind a tizenkét tányérból, csipegetett a
kenyérből. - Ugyan ki járhatott itt?
Végigrepdesik a szobákat, sorba nézik az ágyakat, betekintenek,
kukucskálnak az ágyak alá, s hát a tizenkettedik ágyban kit látnak?
- Ez a mi húgocskánk! - károgott egyszerre a tizenkét varjú, s
összecsattogtatták a szárnyukat nagy erős örömükben.
Abban a szempillantásban fölébredt a kisleány, s volt öröm, de milyen
öröm! Nem találták a helyüket.
- Ó, lelkem testvéreim, csakhogy megtaláltalak! - örvendezett a kisleány.
- Gyertek haza velem, gyertek, ne sirasson többet édesanyánk.
- Hej - sóhajtott a legidősebb varjú -, most még nem mehetünk veled, amíg
az átok alól fel nem szabadulunk. Eredj haza te magad, édes húgom, s mondd
meg az édesanyánknak, hogyha a hüvelykujját felhasítja, s kifolyó piros
vérével tizenkét inget s gatyát varr nekünk, csak úgy szabadulhatunk fel az
átok alól, akkor ismét fiúkká változunk. Mondd meg azt is, hogy amíg varr,
senkinek egy szót se szóljon, máskülönben kárba megy keserves-kínos munkája.
De csak egy pillantásig sem volt maradása a kisleánynak: repült haza az
édesanyjához, szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben. Mire
hazaért, a szegény özvegyasszony betegre sírta magát, hogy ím elvesztette a
leányát is, s magára maradott, mint az útszéli fa.
No, most egyszerre vége szakadt a betegségnek s a nagy szívbéli
búbánatnak, ahogy hazajött a kisleány, s elmondta a bátyjai üzenetét.
Egyszeribe elővette a szegény asszony, ami vászna volt, szabott tizenkét
inget s tizenkét gatyát, aztán felhasította a hüvelykujját, s ahogy
folydogált a vér belőle, azonmódúlag húzta a tűbe, meg nem állott a keze,
varrott éjjel-nappal. Jöttek hozzá a szomszédasszonyok, kérdezték,
vallatták. hogy ugyan miért varr a vérével, mikor erősebb a cérna, de a
szegény asszony egy szót sem szólt, míg mind a tizenkét inget, a tizenkét
gatyát meg nem varrotta. Mikor a tizenkettedik is kész volt, hát - csak
hallgassatok ide! - berepült az udvarra nagy szárnycsattogással a tizenkét
varjú, ott kétszer-háromszor körülrepdestek, s aztán - huss! be a szobába.
Ott leszállottak a földre, megrázkódtak, s egyszeribe visszaváltoztak
fiúknak.
No hiszen, sírt a szegény asszony, de most már örömében. Jött az egész
falu csudalátni. Aztán egy nap múlva, két nap múlva visszament a tizenkét
fiú az aranypalotába, onnét elhordozták a temérdek sok kincset, amit
varjúéletükben gyűjtögettek, hordottak össze. Bezzeg volt ezentúl kenyér, de
még kalács is annyi, hogy a kutyának is kalácsot vetettek.
Aki nem hiszi, járjon utána.