A FEKETE HAVAS
Volt egyszer egy király, s annak három deli szép fia. Ennek a királynak
mindig a vadászaton járt az esze, egyebet sem igen tett egész életében. A
fiait is mindig magával vitte, s az apjuk hat havasának nem volt olyan
szege-lika, ahol a fiúk ne vadásztak volna. Volt a királynak még egy havasa,
a fekete havas, de ide hiába kéredzettek a királyfiak, az apjuk széles e
világért meg nem engedte volna, hogy odamenjenek vadászni.
Na, telt-múlt az idő, s az öreg király meghalt. Ahogy elföldelték, a
három fiú összetanakodott, s a temetés után egybe nekicihelődtek: elindultak
a fekete havasba, hadd lám, mi isten csudája lehet ott, hogy az apjuk mindig
úgy tiltotta arra a vadászást.
Megérkeztek szerencsésen a fekete havasba, jártak-keltek, kódorogtak,
leskelődtek, nézelődtek mindenfelé, de még csak egy madarat se láttak.
Megszólal egyszer a legidősebb királyfi, s azt mondja:
- Halljátok-e, többet ne kódorogjunk együtt, hanem itt ezen a helyen
váljunk el, s menjünk háromfelé. Ihol van ni, három nyílása az erdőnek,
álljon belé mindenik egy nyílásba, s menjen, amíg a szeme lát.
Jól van, ebben megegyeztek. De még azt is elhatározták, hogy valami
haszontalanságra egyik se találjon lőni, mert a lövésre visszajő a másik
kettő, s ha haszontalanságra lőtt, úgy felpofozzák, hogy szikrát hány a
szeme.
Ebben is megegyeztek, s azzal elváltak. Mentek, mendegéltek, hárman három
irányban. Ahol ni, a legkisebb fiú, még alighogy elvált a bátyjaitól, meglát
egy repülő hollót, akinek a szájában valami fényesség volt.
"No, ezt lelövöm - gondolta magában a királyfi -, ki tudja, milyen drága
portéka lehet az a fényesség." - Fogta a nyilát, célba vette a hollót, s
abban a minutában le is puffantotta. Szalad hozzá, nézi, mi van a szájában:
hát egy darabocska acél. A lövésre nagyot csendült az erdő, odaszaladtak az
idősebb királyfik, s már messziről kiabálták:
- Mit lőttél, te, mit lőttél?
Mondani sem merte a királyfi. Haj, megmérgelődtek a bátyjai, s erről s
túl jól megpofozták:
- Hát te ilyen haszontalanságra vesztegeted a nyílvesszőt, te oktondi,
te!
Nagy dérrel-dúrral otthagyták az öccsüket, hanem az egyet gondolt, s az
acélt eltette. Hátha még valahol hasznát veheti ennek a haszontalanságnak.
Továbbment, s amint ment, mendegélt, egy magas kőszikla tetején
megpillant egy sólyommadarat. Gondolta, ő bizony lelövi, ez talán nem lesz
haszontalanság. Célba vette, de a sólymot nem találta, hanem sólyom helyett
egy darabocska szikla pattant le. Fut oda, vajon mi lehet az? Hát igazi
jóféle kova. No, zsebre tette ezt is, hátha hasznát veszi. Hiszen zsebre
tehette, de jöttek a bátyjai is, s amikor megtudták, hogy kovát lőtt, úgy
felpofozták szegény fejét, hogy a szeme csak úgy szikrázott belé.
Aztán ment ismét mind a három a maga útjára.
Szomorú lett a kicsi királyfi, a könny is patakzott a szeméből. Tőle
ugyan repülhettek, károghattak, csiripolhattak a madarak, rájuk sem nézett.
Hanem amint ment, mendegélt nagy búsan, egy magas fának az oldalán
megpillantott egy mókust. Megállt, gondolkozott egy keveset, vajon lelője-e.
Hátha ez mégsem haszontalanság. Célba vette, rálőtt a mókusra, de nem
találta. A mókus helyett egy nagy tapló esett a földre.
- No, ez nem sokat érő, de azért elteszem - mondta a királyfi. El is
tette, de szaladtak is a bátyjai, s amikor látták a taplót, úgy felpofozták
a kicsi királyfit, hogy a szeme zöldet, vereset látott.
Eközben esteledett, s a királyfiak többet nem is váltak el egymástól,
együtt mentek tovább. Azt mondta a legidősebb, hogy nem ereszti szabadjára a
kicsi királyfit, mert még mind ellődözi oktalanul, ami nyílvesszője van.
Mentek, mendegéltek, egyszerre csak meglátnak egy őzet. Futott nagy
sebesen az úton keresztül, éppen előttük. No, erre mind a hárman rálőttek, s
el is találták. Fölvették, s vitték magukkal. Gondolták, jó lesz vacsorára.
Tovább mentek, mendegéltek, s ím, egy gyönyörűséges szép rétre értek. Ez
a rét a fekete havasnak éppen a kellős közepén volt. A rét közepén pedig
volt egy forrás, a forrás mellett egy rézvályú. Egyben megnyúzták az őzet,
megmosták a húsát. Hiszen jól van, de nyersen csak nem ehették meg a húst.
Fa, az volt elég, de tűz mégsem volt, mert nem hoztak hazulról sem kovát,
sem acélt, sem taplót.
- Látjátok - mondta a legkisebbik királyfi -, ti engem cudarul
felpofoztatok, hogy acélt, kovát, taplót lőttem. Hát most csinálok tüzet, ha
a pofonokat visszaszámlálhatom nektek.
Az idősebb királyfik nem bánták, ha duplán visszaszámlálja is, csak tüzet
csináljon, mert éhesek voltak erősen.
De a kicsi királyfinak jó szíve volt, s nem számlálta vissza a pofonokat,
sem kétszeresen, sem egyszeresen, hanem hamarosan előszedett acélt, kovát,
taplót, s olyan tüzet csinált, hogy csak úgy lobogott a láng az ég felé.
Azután az őzet fanyársra húzták, a tűz felett megforgatták, megsütötték, s
csak a csontja meg a bőre maradt: a húsát megették egy béfaló falásig.
Vacsora után a tűz körül leheveredtek, de a legidősebb mégis meggondolta s
felállott. Azt mondta:
- Ti csak aludjatok, én ébren maradok reggelig, nehogy valami csúfság
essék rajtunk.
Azt bizony jól tette, hogy talpon maradt, mert alig aludtak el az öccsei,
hát jő egy háromfejű sárkány, egyenesen a rézvályú felé. A szájából
háromrőfnyire szakadt a láng előre, s amikor észrevette a királyfit,
nekiszaladt, hogy fölfalja, de mindjárt.
- Hej, te - kiáltott föl a királyfi, azzal kirántotta a kardját, s
nyissz, nyissz, lenyisszentette a sárkánynak mind a három fejét, mintha ott
sem lett volna.
Közmént legyen mondva, ez a háromfejű sárkány egy ötfejű meg egy hétfejű
társával Feketegyász városán túl lakott egy feneketlen tóban, s onnét jártak
szerte éjjelenként a forráshoz, s ha jól ittak belőle, ismét visszamentek a
feneketlen tóba. Nem is igen járt errefelé sem ember, sem állat, mert a
sárkányok, akit útjukban találtak, felfalták.
No, elég az, hogy a királyfi megölte a háromfejű sárkányt. De annyi vér
folyt ki a testéből, hogy a tűz is elaludt, s reggelre csak egy kicsi égő
üszök maradt meg. Csakhogy ez megmaradt! Ebből istenes tüzet csináltak, s
aztán ismét nekicihelődtek, s jártak-keltek, kódorogtak egész nap a fekete
havasban. Estére visszamentek a tűzhöz, s most a középső királyfi
virrasztott. Bezzeg hogy jött az ötfejű sárkány! Hiszen ha jött, ott is
maradt, mert a középső királyfi sem volt ám olyan tedd el s elő se vedd
legény. Lenyisszentette a sárkánynak mind az öt fejét. De már ebből annyi
vér folyt, hogy a tűzből csak egy pislákoló parázs maradott reggelre, úgy
eloltotta. De csakhogy maradt egy parázs: ebből megint olyan tüzet csaptak,
hogy csak úgy lángolt, szikrázott.
Harmadik este a legkisebb királyfira jött az őrzés sora. A bátyjai,
amikor lefeküdtek, megmondták neki, hogy ha közeledik a sárkány, felköltse
őket, ha jót akar!
- Jól van, jól, majd felköltlek, csak aludjatok - mondta a kicsi
királyfi.
Hát csakugyan! alighogy az idősebb királyfiaknak bekoppant a szemük, jött
a hétfejű sárkány, s a hét szájából szakadt a láng hét rőffel előre.
- Gyere, csak gyere - mondta a kicsi királyfi -, emberedre találsz!
Hej, hogy megküzdöttek, hogy megerősödtek, de hogy! Még a föld is rengett
belé, ahogy össze-összecsaptak, de a kicsi királyfi bizony nem költötte fel
a bátyjait. Meggyőzte ő egymaga is a hétfejű sárkányt. Hanem ennek aztán
annyi vére folyt ki, hogy csakugyan egy égő szikra sem maradt a tűzből.
- Hm, hát most mit csináljak? tanakodott a kicsi királyfi. Az acél
megvolt, de a kovát elejtette: hogy csinál most tüzet?
Ő bizony egyet gondol, s felmászik egy magas fára, hátha lát valahol
tüzet. Majd arra megy aztán, s kér egy szem parázst. Mindjárt fel is mászott
egy fára, s annak is a legmagasabb ágára, onnét széttekintett. Nézett,
nézett sokáig északra, keletre, nyugotra, délre, de nem látott tüzet sehol.
Messze, messze, jó háromnapi járóföldre, egy rengeteg havasban mintha
pislákolt volna valami lángocska, no de ezt ugyan reggelig meg nem járja.
Pedig ott bizonyosan nagy tűz lehet - gondolta magában.
Gondolkozott, tanakodott, s addig gondolkozott, addig tanakodott magában,
hogy mégiscsak elmegy oda, ahol az a tűz van, anélkül nem kerül a bátyjai
elé.
Ment, mendegélt nagy búsan, s hát alig ment egy jó futamodást, találkozik
az Éjféllel.
Köszöntötte illendőképpen:
- Adjon isten jó estét, bátyámuram. Merre tart, ha meg nem sérteném?
- Én bizony, fiam, a fekete havasnak tartok, az van most soron.
- Álljon meg, édes bátyámuram, ne menjen tovább, amíg én vissza nem
kerülök - kérte Éjfélt a kicsi királyfi.
Nagyot kacagott az Éjfél erre a beszédre.
- No, hallod-e, megvénültem, azt sem tudom, hány ezer esztendeje járom
kerek e világot, de még ezt tőlem nem kívánta senki fia.
- No, márpedig innét egy tapodtat sem megy, bátyámuram - erősködött a
kicsi királyfi, s ahogy ezt mondta, hirtelen jó szíjas héjat hántott le egy
növendékfáról, s az Éjfélt megkötözte egy vastag bükkfához.
Mérgelődött, rugdalózott az Éjfél, de hiába, nem tudott a gúzsból
kiszabadulni. A kicsi királyfi pedig továbbment nagy vígan. De alig haladt
egy puskalövésnyire, szembe jő vele a Hajnal.
Kérte ezt is - de milyen szépen kérte! -, hogy állapodjék meg, amíg
visszakerül, de a Hajnal akkorát kacagott, hogy zengett belé az erdő.
- No, ha úgy van - mondta a királyfi -, mindjárt megtanítlak emberségre.
- Megkötötte a Hajnalt is jó erősen, de úgy, hogy mozdulni sem tudott.
Most már mehetett bátran, nem félt, hogy megvirrad, amíg ő vissza nem
kerül. Ment, ment, haladott, az idő meg egy helyben maradott. Addig ment,
amíg abba az erdőbe nem ért, ahol a tűz világolt.
Hej, de milyen tűz volt ez! Rengeteg erdőnek a közepén, egy nagy
tisztáson, tőből levágott fák ágastul-bogastul kazalba voltak rakva, de
olyan magasra, mint egy emeletes ház, ezt négy oldalról s négy szegről
meggyújtották. Ezt a rettenetes nagy tüzet látta a kicsi királyfi egy
pislákoló lángocskának a fekete havasból. No, itt volt tűz, volt eleven
parázs, csak közelibe kellett menni. Megállt a királyfi, széttekintett, s
hát a tűz körül huszonnégy erdei tolvaj ült, s valamin erősen tanakodtak.
"Ha odamegyek - gondolta magában -, ezek egyszeribe megölnek." - Fogta a
nyilát, a nyílvesszőre rászúrt egy darab taplót, hogy majd azt keresztüllövi
a tűzön, aztán kerülő úton a tüzes tapló után megy, fölveszi, s visszamegy a
fekete havasba.
Úgy is tett, keresztüllőtt a tűzön, s a tapló tüzet is fogott, de hiába
ment lábujjhegyen, a száraz falevelek zörögtek, ropogtak, s az erdei
tolvajok észrevették.
Egyszeribe felszökdöstek a haramiák, megfogták a királyfit, akit jól
ismertek, mert mind az ő országából valók voltak.
- Húzzuk nyársra! - kiáltotta egyik is, másik is.
- Dobjuk a tűzbe! - kiáltották.
- Sem nyársra nem húzzuk, sem tűzbe nem dobjuk - mondta a haramiák
vezére. - Hasznát vehetjük még ennek a fiúnak. Tudjátok-e, hogy a
Feketegyászváros királyának mért nem tudunk bejutni az udvarába? Azért, mert
a torony tetején az a vaskakas mindig kukorékol, ha a palota felé
közeledünk, s erről a katonák észrevesznek. Hát csak hagyjuk meg az életét
ennek a legénykének. Ő majd lelövi a vaskakast, aztán elraboljuk a kicsi
királykisasszonyt meg a királynak minden kincsét.
Tetszett ez a beszéd a haramiáknak, s meghagyták a királyfi életét.
Nyomban el is indultak Feketegyászvárosba. Amikor a városhoz közeledtek, a
királyfit előreküldötték, hogy lője le a vaskakast. Előrement a királyfi,
éppen a várfal alá, célba vette a vaskakast, s úgy lelőtte, hogy az többet
nem kukorékolt életében. Erre a haramiák is a vár alá mentek, a királyfiú
kezébe egy kötelet adtak, azután föltaszították a vár fokára, hogy a
kötélnél fogva húzza fel őket, a másik oldalon pedig eressze le.
No hiszen, majd leeresztelek - gondolta a királyfi.
Mikor a vár fokán volt, sorba felhúzta a haramiákat, de amint egyenként
leeresztette, valamennyinek lenyisszentette a fejét. Most már szépen vissza
is fordulhatott volna, de ő bizony egyet gondolt, s beugrott a király
udvarába, föl egyenest a palotába. Bement az első szobába: ott a király
aludott; be a másodikba: ott a királyné; a harmadikba: ott a király három
leánya. Mind a három leány fejénél egy-egy szál gyertya égett, s ő a
gyertyákat elvette, s a leányok lábához tette. Az idősebb leányok nem
ébredtek föl, de bezzeg fölébredt a kisebbik, s nagyot sikoltott, amikor
meglátta a királyfit.
- Ki vagy te? Mi vagy te? Hogy jöttél ide? - kérdezte a királykisassznny.
- Ne félj tőlem - mondta a királyfi -, nem bántalak, szépséges szép
királykisasszony. - Aztán elmondta, szép sorjába, hogy ki ő s mi ő, mi
mindenen ment keresztül, s hogy került ide.
Reszketett eleinte a kicsi királykisasszony, mint a nyárfalevél, de most
már nem félt. Elvezette a királyfit a szomszéd szobába, s ott jól
megvendégelte, vacsora után pedig egy gyűrűt s egy zsebkendőt adott neki
jegybe. Mert a királykisasszonynak erősen megtetszett a vitéz királyfi, de
még a királyfinak is a kicsi királykisasszony.
Bezzeg szeretett volna most mindjárt itt maradni a királyfi, de neki még
vissza kellett mennie a bátyjaihoz, hogy reggel tüzet gyújtson nekik.
Elbúcsúzott jegybéli mátkájától, de megígérte, hogy éppen "megy s jön", s
egyszeribe megtartják a lakodalmat. Aztán uccu neki az erdőnek, a haramiák
tüzéből fölkapott futtában egy üszköt, s meg sem állott a fekete havasig.
Itt a Hajnalt is, az Éjfélt is eloldozta, jó utat kívánt mind a kettőnek,
ahol sár nincs. No, szaladtak is azok, amikor megszabadulhattak, de olyan
sebesen, hogy amikor a királyfi a testvéreihez ért, már árkon-bokron rég túl
volt az Éjfél is meg a Hajnal is.
Az idősebb királyfik aludtak, mint a bunda, s mire fölébredtek, pattogott
a tűz, amit az öccsük csinált. De bezzeg eltátották szemüket, szájukat,
amikor a kicsi királyfi elmondta, hogy hol s merre járt az éjjel. Az ám, az
éjjel! Volt az három éj is egyvégben.
No, hanem azt még nem is mondtam, hogy lakott a Feketegyászvárosban egy
híres vitéz, akinek olyan veres volt a haja, mint a veres láng, még annál is
veresebb. Úgy is hítták, hogy veres vitéz. Ez a veres vitéz korán reggel
kiment a várfal alá, történetesen éppen oda, ahol azok a haramiák feküdtek.
Tudta jól, hogy kik s mik voltak ezek; azt is tudta, hogy mi járatban
lehettek.
Fogta magát, s ment nagy kevélyen a királyhoz, s azt hazudta, hogy ő ölte
meg a huszonnégy haramiát.
Örült a király erősen, mert tudta, hogy a huszonnégy haramia régen
fenekedik a kicsi királykisasszonyra meg a drága sok kincsére; nagy örömében
azt mondta a veres vitéznek:
No, te veres vitéz, nagyot cselekedtél, nem maradok adósod. Három leányom
közül válaszd feleségednek, amelyik tetszik, s vele adom az országomnak is
tiszta harmadját.
Veres vitéz bezzeg hogy a legkisebbet választotta, mert hogy az volt a
legszebb.
Hívatja a király legkisebb leányát, s mondja neki szép apai szóval:
- Édes leányom, készülj, férjhez adlak mostan.
- Kihez, apám, kihez? - kérdezte a királykisasszony.
- Egy vitéz emberhez, aki az éjen egy nagy szerencsétlenséget fordított
el fejünkről. Megölt huszonnégy haramiát, akik tégedet is el akartak
rabolni.
- Akárki legyen - mondta a királykisasszony -, szíves örömest leszek a
felesége, édesapám.
Úgy bizony, mert a kicsi királykisasszony az ő jegybéli mátkájára
gondolt. Csak akkor tudta meg, hogy más a vőlegénye, amikor a vendégség
összegyűlt.
Sírt a kicsi királykisasszony, patakzott a könny mind a két szeméből,
kétszer is földhöz verte magát, s azt mondta, inkább szörnyű halált hal,
mégsem lesz a veres vitéz felesége. Hiába illegette, billegette magát a
veres vitéz, a királykisasszony rá sem nézett.
Egyszerre csak kiszaladt a szobából, otthagyta a vendégséget. Utána az
édesapja, elfogta a leányát, kérdezi, faggatja szépen: mi lelte, mi
fordította meg az akaratját.
Megmondta a királykisasszony, nem teketóriázott. Elmondott mindent úgy,
ahogy történt.
Nosza, a király mindjárt előhívatta a leggyorsabb kengyelfutóját, s
szalasztotta a fekete havasba; fekete havas közepén arra a rétre, ahol egy
rézvályú van, ottan talál három királyfit, hívja meg a vendégségbe.
A kengyelfutó éppen ott találta a három királyfit. Most is a kicsi
királyfi kalandozásáról beszéltek, hát nem is félhetett, hogy másokat talál
meghíni.
Hiszen egyéb sem kellett a kicsi királyfinak, csak azt hallja, hogy az ő
jegybéli mátkáját máshoz akarják adni feleségül!
Indultak nyomban, s meg sem állottak Feketegyászvárosig. Ezalatt a
királyi palotában folyt a dínomdánom, lakodalom. (Gondolták, hogy majd
visszafordul ismét a királykisasszonynak az akaratja, hát előre ettek,
ittak, vigadoztak.
Veres vitéznek akkora volt a becsülete, hogy a székire tizenkét párnát
tettek, s úgy ültették a tetejébe.
Hej, halljatok csudát, mi történt! Az történt, hogy mikor a királyfik
béjöttek az udvarra, s ráléptek a palota első garádicsára, veres vitéz alól
kicsúszott egy párna. S ahogy jöttek feljebb-feljebb a garádicson, minden
lépésre egy párna csusszant ki veres vitéz alól; mikor meg a királyfik
beléptek a szobába, a szék is kifordult alóla, s úgy elterült a földön, mint
egy kecskebéka.
A kicsi királyfi ezután elmondotta szép sorjában, ami történt, elejétől
fogvást. A királykisasszony meg, uccu neki, gyorsan a királyfi nyakába
ugrott.
A király is látta, hogy melyik részen van az igazság. A veres vitézt
lófarkára köttette, s végighurcoltatta az utcán. Hanem a három leányát még
aznap a három királyfinak adta, s helyébe csaptak olyan lakodalmat, amilyen
nem volt s nem is lesz hét puszta határban. A kicsi királyfi ott maradt
Feketegyászvárosban, az idősebb fiúk pedig hazavitték a feleségüket.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.