Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

                                A HALÁSZ FIA

   Egyszer  volt,  hol  nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy
szegény  halász.  Ez a halász a király városában lakott, s ami halat fogott,
mind a királynak vitte, aki meg is vette tőle jó pénzen.

   Egyszer  nagy  vendégség  volt  a  királynál,  üzentek  a halásznak, hogy
menjen,  s  mennél  több  halat  fogjon,  mert sok lesz a vendég, sokra lesz
szükség.

   Lemegy  a  halász  a  Tiszára hajnalhasadtakor, beleveti a hálót a vízbe,
aztán  egy  kis  idő  múlva  kiemeli,  de  akkora  hal se volt benne, mint a
kisujjam.  Így  volt  ez  másodszor  és  harmadszor  is,  eltelt a délelőtt,
elhúzták  a déli harangszót is, s egy hal nem sok, annyi sem került a halász
hálójába.

   Hej,  búnak  eredett  szegény feje, hogy mikor éppen a legjobban kellene,
akkor nincsen hal. Mit tudjon csinálni?

   Amint  bucsálódnék, tűnődnék magában, odavetődik egy zöld gúnyás ember, s
megszólítja:

   - Mit búsulsz, te szegény halászember?

   - Hogyne búsulnék, uram, hajnalhasadtától meregetem itt a hálómat, s  egy
hal  sem  akad  belé, pedig a királytól jött a parancsolat, hogy mennél több
halat vigyek neki, mert nagy vendégség lészen.

   - No,  hallod-e,  szegény halászember, amiatt ne búslakodjál, segítek  én
rajtad.  Gondolkozzál meg jól, hogy mi van s mi nincs a házadnál, s ha nekem
adod  azt, ami még most nincs, de lesz, annyi halat foghatsz estig, hogy hat
szekér sem bírja el a király udvarába.

   A  szegény  halász  gondolt ide, gondolt oda, vajon mi lehet, ami nincs a
háznál,  de  lesz,  s  nem jutott az eszébe semmi különös. Isten neki, kezet
adott a zöld gúnyás embernek.

   - Ó,  ez  még  nem  elég - mondotta a zöld gúnyás ember -, eressz vért  a
karodból, s a véreddel adj írást nekem.

   Mit  volt, mit nem tenni, a szegény halász a bicskájával vért eresztett a
karjából,  a  zöld gúnyás ember meg papirost s pennát húzott elő a zsebéből,
megcsinálta az írást, a halásszal aláíratta, azzal szépen továbbsétált.

   Beleereszti  a  halász  a  hálóját a Tiszába, s hát egyszeribe érzi, hogy
csak  úgy  nyüzsögnek  benne  a  halak.  Majd megszakadt bele, mikor az első
fogást  kiemelte. Aztán egyebet sem csinált, csak eresztette le a hálót, meg
emelte  ki,  s  mire feljött az esthajnali csillag, annyi halat fogott, hogy
hat  szekéren  sem  tudták  elvinni; még hozattak hat szekeret, úgy vitték a
tenger sok halat a király udvarába.

   No,  fizettek is annyi pénzt a tizenkét szekér halért, hogy holtig úrimód
élhetett belőle. Hanem mikor hazament a sok pénzzel, a nagy öröme egyszeribe
nagy búbánatra változott. Amíg ő halászni volt, azalatt feleségének egy szép
fiúgyermeke született.

   - Hej,  teremtőm  -  sóhajtott  egy  nagyot a szegény halász -, most  már
tudom,  hogy  kire  gondolt az a zöld ruhás ember, s azt is tudom, hogy az a
zöld ruhás ember az ördög volt, nem más.

   Búsult a szegény halász, majd felvetette a nagy búbánat, de a feleségének
nem  mert  szólni, csak mindig magában búslakodott, s különösen, amikor nagy
legénnyé cseperedett a fia, szavát sem igen lehetett hallani. Egyszer meg is
kérdezte a fiú:

   - Édesapám,  mi  az oka, hogy mindig kesereg, szomorkodik magában?  Talán
bizony nem adott el az ördögnek?

   - Hej, fiam, eltaláltad, mert biz én, szánom-bánom bűnömet, eladtalak  az
ördögnek, mikor még a világon sem voltál, s majd megszakad a szívem, ha arra
gondolok, hogy egyszer csakugyan eljön az ördög, s elvisz téged.

   Hiszen  éppen  jókor  beszélt, mert abban a szempillantásban beállított a
zöld ruhás ember, s köszönt a halásznak nagy hetykén:

   - Adj' isten, szegény halászember, eljöttem a fiadért.

   Sírt  a  szegény  halász, de még jobban a felesége, összecsődült az egész
falu, sírt minden lélek, csak a legény nem. Azt mondta a legény:

   - Ne  sírjanak,  lelkem  szüleim. Amint van, úgy van; ha menni kell,  hát
megyek, majd visszakerülök még.

   - Hát akkor csak készülj! - mondotta az ördög. - Ne félj, jó dolgod  lesz
nálam.

   El  is  indulnak  egyszeribe,  az  ördög felkapta a nyaka közé a legényt,
elvágtatott vele, mint a gondolat, s egyszerre csak hopp! megállott a tenger
partján.  Ott  beléültek  egy  csónakba.  De  még a tengernek a közepére sem
értek,  lankadni  kezdett  az  ördög karja, egyszerre csak kiesett a lapát a
kezéből, elterült a csónakban, még szuszogni is alig tudott. "No, ha már így
van, legyen - gondolta a legény -, én bizony nem evezek!"

   Hát  ez  így  éppen jó volt, a csónakot hányta-vetette erre-arra a tenger
habja.

   Egyszerre  csak  beleütközött  egy rengeteg nagy sziklába. Akkor a legény
gyorsan kiugrott a csónakból, és elrúgta, vigye csak az ördögöt.

   Alighogy kiszáll a legény a csónakból, hogy felmásszék a szikla tetejére,
abban  a  pillanatban  egy  kicsi lyukon vakító világosság áradt ki a szikla
gyomrából.

   Gondolkozik a legény, vajon mi lehet ott; megy a lyukhoz, szeretett volna
benézni, de a nagy világosságtól nem tudott. Odatartja a fülét, s hát valaki
kiabál ki onnét:

   - Gyere, gyere, ha van lelked, s szabadíts ki innét!

   Bekiált a legény:

   - Én kiszabadítlak jó szívvel, csak mondd meg, mit csináljak.

   - Ott van előtted egy szikla, taszítsd félre.

   Néz  a  legény,  hát  csakugyan  ott  egy  nagy  darab  szikla; megfogja,
elhengergeti,  de  abban  a  pillanatban  szinte  hanyatt  esett,  mert  egy
förtelmes  varangyos  béka  ugrott  elejébe.  Úgy  megijedt  s iszonyodott a
legény,  hogy a szava is megfogyott. De még egy szempillantás sem telt bele,
mert  megrázkódik  a  förtelmes  varangyos  béka, s olyan gyönyörűséges szép
leánnyá változott, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem.

   No,  ez  még  semmi.  Amint a béka leánnyá változott, abban a pillanatban
abból  a  rengeteg sziklából olyan ragyogó gyémántvár lett, de olyan, hogy a
legény  majd  megvakult  a szertelen ragyogástól, s kerekedett a palota köré
rengeteg nagy kert, abban a kertben csupa arany- és gyémántfák: Tündér Ilona
kertje sem lehetett szebb ennél.

   Megszólalt most a leány, s azt mondta a legénynek:

   - Hallod-e, te legény, tudd meg, hogy én királykisasszony voltam, de  egy
ördöngös  asszony békává varázsolt, palotámból, kertemből sziklát csinált, s
ha  te  ide  nem  jössz, varangyos béka maradok egész életemre. Itt a kezem,
feleséged leszek, maradj itt, légy az én uram.

   Bezzeg  a  legény  egy  szóval  sem  mondta, hogy nem leszek én az urad -
egyszeribe nagy lakodalmat csaptak, s éltek sokáig nagy erős boldogságban.

   Hanem  úgy  két-három  esztendő múlva a legény elkezdett szomorkodni, nem
találta helyét a gyémántpalotában. Kérdezte a felesége:

   - Mi bajod, lelkem uram?

   - Hej,  feleség,  nagy  az  én  bajom.  Szeretném  meglátni  az  én  öreg
szüleimet, s azt sem tudom, merre induljak innét, hogy feltaláljam őket.

   Mondta az asszony:

   - Hallod-e, ne menj haza, mert ha hazamész, elvesztesz engem, s talán meg
sem találsz többet ebben az életben.

   Elszomorodott  a  legény  erősen,  nem tudta, hogy mit csináljon. Látta a
felesége,  hogy  nem  tudja megvigasztalni, kinyitott egy nagy almáriumot, s
biztatta, hogy nézzen bele.

   Annak  az  almáriumnak  a  belseje tiszta tükör volt. Belenéz a legény, s
hát,  halljatok  csudát,  látja  a tükörben az édesapját s az édesanyját, de
olyan messzire voltak tőle, hogy ha hetvenhét esztendeig mindig ment volna a
lábán, akkor sem ért volna hozzájuk.

   - No,  látod-e - mondotta az asszony -, magadtól sohase tudnál elmenni  a
szüleidhez,  olyan  messzire  laknak innét, hanem adok neked egy gyűrűt, ezt
húzd fel az ujjadra, s ott léssz egyszeribe, ahová menni akarsz. Ha pediglen
szükséged  lenne  rám,  csak  szorítsd  meg  a  gyűrűt,  s  én is ott leszek
egyszeribe.  Tudom,  hogy  ha hazaérsz, a király mindjárt meghallja hírét, s
kérdezi,  hogy  van-e  feleséged. Azt mondom hát neked, ne szólj a királynak
rólam,  mert  bujdosás  lesz  akkor  az  egész  életed,  s  ki  tudja,  hogy
megtalálsz-e.

   Ígéri,  fogadja a legény, hogy úgy lesz minden, ahogy a felesége kívánja,
aztán felhúzza a gyűrűt az ujjára, keserves könnyhullatások közt elbúcsúznak
egymástól, s abban a szempillantásban ki is röppen a várból. Egy perc, kettő
sem  telt el, otthon volt az ő öreg szüleinél. Bezzeg örvendettek az öregek,
mert   bizony   nem  hitték,  hogy  meglátják  valaha  az  életben  egyetlen
gyermeküket.

   Meghallja  a  király  is,  hogy  hazakerült  a halász fia, mindjárt inast
küldött  hozzá,  hogy menjen fel a palotába, hadd lássa színről színre, mert
sok  mindenféle  embert látott már a király, de még olyant nem, aki az ördög
kezéből elevenen visszakerüljön.

   Felmegy a legény a palotába, a király fogadja nagy szívesen, kérdezi, hol
s  merre  járt,  hogy  s mint ment a sora, amíg oda volt, s végezetül azt is
megkérdezte, hogy van-e felesége.

   - Van az is, felséges királyom, s micsodás.

   - Ha csak micsodás, nem lehet valami szép.

   De  már  erre  elfelejtette  a  legény,  hogy  mit ígért a feleségének, s
kivágta a királynak, amúgy magyarán:

   - Már  felséges királyom, szavam meg ne sértse, de nekem olyan  feleségem
van, hogy királynénak is beillenék.

   Bizony,  ha  beillenék - mondotta a király -, ide teremtsd a feleségedet,
hadd látom, mert különben felakasztatlak.

   Hej,  elszomorodik  a  legény,  majd  felveti  a  nagy  búbánat,  de  mit
csináljon?  Most  már  ha  szólt,  lesz,  ami  lesz,  ide  kell hogy hozza a
feleségét.  Kiment  a palotából, de ment az inas is utána, nehogy elszökjék.
Kinn   az   udvaron   megszorítja   a   gyűrűt,  s  hát  csakugyan  abban  a
szempillantásban ott állott előtte a felesége.

   - No, hallod-e - mondotta az asszony -, szépen megtartottad, amit ígértél
s  fogadtál  nekem.  Most  már  bebujdoshatod  a kerek világot, amíg egyszer
találkozol velem.

   Aközben lejött a király is, s szeme-szája tátva maradt, amikor meglátta a
halászlegény feleségét.

   - Igazad  volt,  fiam, királynénak is beillenék a te feleséged - s  azzal
szót  sem  szólt  többet  a legénynek, szép gyöngén karon fogta az asszonyt,
felvezette  a  palotába,  s  csapott mindjárt nagy vendégséget, de a szegény
halászlegényt nem hívta meg rá.

   Járt-kelt  fel  s alá a kertben a szegény halászlegény, de egyszerre csak
mit látnak szemei? Megint ott állt előtte a felesége.

   Mondja az asszony az urának:

   - Azt  akarta a királyod, hogy a felesége legyek, hanem abból nem  eszik.
Álomport  töltöttem a poharába, elaludt az asztal mellett. Ott hadd aludjék,
engem  többet  nem  lát.  De  hallod-e,  te sem látsz engem többet, mert nem
tartottad meg a szavadat.

   Eleget  könyörgött a szegény halászlegény, hogy így meg úgy, ami történt,
felejtsék el, de az asszony azt mondta: nem lehet.

   - Hát  jól van - mondotta a legény -, engedd meg, hogy legalább  utoljára
az öledbe hajthassam a fejemet.

   - Azt nem bánom - mondotta az asszony.

   Leült  egy fa alá, a halászlegény az ölébe hajtotta a fejét, s mert olyan
szépen esteledett, szép csöndesen elaludt.

   Felébred  reggel  a  legény,  s  hát  a  feleségének híre-pora sincsen. A
felesége  helyett egy pár vascsizmát talált a fa alatt, s annak a talpára az
volt  írva: Húzd a lábadra ezt a vascsizmát, s addig járj benne, amíg el nem
szakad, s mégsem találsz meg engem.

   Sírt  a  szegény  halászlegény,  amikor  ezt  az írást olvasta, felment a
palotába, s mondta nagy búsan a királynak:

   - Felséges  királyom!  Mi  haszna,  hogy  iderendeltem  parancsolatjára a
feleségemet, úgy elment, hogy többet meg nem találom.

   Nézi a király is a csizmát, olvassa az írást, s mondja szomorúan:

   - Bizony,  fiam, úgy látszik, hogy nem tréfál az az asszony, hanem  azért
húzd  csak  fel  azt  a  csizmát, annyi aranyat adok, amennyit elbírsz, menj
utána.  Én  vagyok az okozója, hogy a madarat elszalasztottad; amiben lehet,
segítek, hogy ismét megfoghasd.

   Felhúzza  a  vascsizmát  a  legény,  elbúcsúzik  a  királytól, el az öreg
szüleitől is, s mondja nekik:

   - No, édes szüleim, most úgy nézzenek meg, mintha temetőbe vinnének, mert
az  ördög  kezéből  még  visszakerültem,  de most a feleségem után megyek, s
többet nem kerülök vissza.

   Elindult  a  legény  nagy sírás-rívás közt, ment a vascsizmában hegyeken-
völgyeken  átal,  kérdezte,  tudakolta  mindenfelé,  hol  s merre lehet az a
gyémántvár,  mely  egyszer szikla volt. Kérdezhette, tudakolhatta, senki meg
nem mondta. Elment még a Naphoz is, az sem tudott róla; elment a Holdhoz is,
hírét  sem hallotta; aztán ment a Szélhez. A Szél nem volt otthon, de otthon
volt az öreganyja.

   - Jaj,  lelkem  fiam,  hogy  jöttél  ide, mondd meg nekem - óbégatott  az
öregasszony -, hiszen mindjárt hazajön a fiam, s szerteszaggat.

   - Nem bánom én, öreganyám - mondotta a halászlegény -, ha összeszaggat is
a  fia,  úgyis  pipadohányt  sem  ér  az én életem, ha a feleségemet fel nem
lelhetem.

   Elkesergi, elpanaszolja az öregasszonynak, hogy mi nagy bánat érte, s úgy
megesett  a  szíve  az  öregasszonynak,  hogy  egyszeribe  bevezette a belső
szobába,  asztal  mellé  ültette,  s  mindenféle  jó  enni-  és  innivalóval
megtraktálta. S mikor hazajött a fia, mindjárt kérte szép szóval:

   - Lelkem  fiam, édes fiam, ne bántsd ezt a szegény halászlegényt,  inkább
segélj  rajta,  s mondd meg neki, hogy merre van a gyémántvár, amely egyszer
kőszikla volt.

   Azt mondja a Szél:

   - Ismerem  én  azt  a palotát, voltam én már ott több rendben, holnap  is
odamegyek  tüzet  fújni, mert tudd meg, te szegény halászlegény, hogy holnap
nagy vendégség lesz ott, férjhez megy a feleséged.

   Hej, elszontyolodott a szegény halászlegény. Hogy tudjon ő odamenni?

   Azt mondja a Szél:

   - Velem eljöhetnél, ha győznéd a futást.

   - Ne  csúfolódj  velem  -  mondotta  a halászlegény -, hogy győzném én  a
futást veled?

   Nem  volt maradása, kiment a Szél házából, bódorgott a kertben fel s alá,
mindenfelé.  Hiába  szólítgatta  az  öregasszony, hogy menjen s aludjék, nem
ment be a házba.

   Amint  ott  bolyong  a kertben, egyszerre csak látja, hogy három ördögfiú
perel egymással erősen. Odamegy, s kérdi tőlük:

   - Hát ti mit csináltok, min perlekedtek?

   Mondja az idősebb:

   - Min  perelünk?  Éppen  ma  halt  meg  az apánk, s hagyott ránk egy  pár
bocskort, egy köpönyeget és egy erszényt, s nem tudunk megosztozkodni.

   - Hát  aztán  miféle  drága portékák ezek, hogy olyan lelketekből  tudtok
rajta veszekedni?

   - Hm  -  mondja  az  idősebb  ördögfiú  -,  úgy nézze meg kend ezt a  pár
bocskort, hogy aki a lábára köti, odamehet, ahova akar; aki ezt a köpönyeget
magára veszi, azt emberi szem meg nem láthatja; ez az erszény olyan erszény,
hogy abból a pénz soha ki nem fogy.

   Azt mondja a legény:

   - Hiszen  várjatok,  mindjárt megosztoztatlak én titeket. Látjátok  ottan
azt  a  nagy  hegyet?  Fussatok versenyt, amelyik hamarabb szalad fel a hegy
tetejére, legyen azé a bocskor, a köpönyeg, az erszény, minden.

   - Igaza  van  kendnek! - mondották mind a hárman. Egyet sem  gondolkoztak
többet, uccu neki! szaladtak fel a hegynek.

   Hanem   amire   felszaladtak  meg  visszaértek,  azalatt  a  halászlegény
felkötötte  a  bocskort, magára vette a köpenyeget, s kérdezte az ördögöket,
mikor visszakerültek:

   - Láttok-e engem? - Ki akarta próbálni, hogy csakugyan olyan  köpönyeg-e,
amint mondják.

   Feleltek az ördögök:

   - Dehogy látunk, dehogy látunk!

   - Bizony,  ha  nem  láttok,  akkor  nesztek,  itt  az erszényetek,  isten
megáldjon  - s azzal hopp! felszállott a magas levegőégbe. Ott azt gondolta,
hogy  vigye  őt a bocskor a gyémántvárba, s mire a Szél ébredezni kezdett, ő
már ott is volt.

   Hanem  a  köpönyeget nem vetette le magáról. Ott járt-kelt a palotában, a
kertben,  de  nem  látta senki. Megvárta, míg a Szél megérkezik, hadd fújjon
tüzet  a nagy vendégséghez. Aztán, amikor a vendégek összegyűltek, asztalhoz
ültek,  szépen bement az ebédlőszobába, ami étel-ital volt az asztalon, mind
leszedte,  elvitte egy külön szobába, odahívta a Szelet is, s ketten mindent
megettek és megittak.

   A  vendégek  csak ámultak-bámultak, hogy mi történt, de hiába járták be a
palota  minden  zegét-zugát,  nem  találtak  senkit, mert a halászlegény nem
vetette  le a köpönyegét. Estére kerekedik az idő, a halászlegény lefekszik,
a  köpönyegét  leveti magáról. Éppen akkor bekukkint egy szobaleány, s amint
meglátja  a  halászlegényt,  összecsapja  a  kezét, szalad az asszonyához, s
mondja nagy lelkendezve:

   - Jaj, lelkem asszonyom, itt az első ura!

   Fut  az  asszony  a  szobaleány  után,  de mire a szobába értek, a legény
magára  húzta  a  köpönyeget,  nem  láttak  senkit,  semmit. Megharagszik az
asszony, jól pofon üti a szobaleányt, hogy a szeme csak úgy szikrázott.

   - Hallod-e, engem ne bolondíts - s azzal visszament a vendégségbe.

   De  alig  ült  le az asztal mellé, szaladott a második szobaleány is, aki
szintén  bekukkintott  a  halászlegény szobájába, s jelentette az asszonynak
suttogva:

   - Jöjjön, lelkem asszonyom, mert itt az első ura!

   Másodszor  is  kiment  az asszony, de éppen úgy járt, mint először: mikor
odaért, a legény magára húzta a köpönyeget, s nem látott senkit, semmit.

   Jól  pofon  verte  a második szobaleányt is. De még vissza sem mehetett a
vendégek közé, szaladott utána a harmadik szobaleány:

   - Hamar, hamar, lelkem asszonyom, mert csakugyan itt van az első ura!

   No,  a  harmadikat előre pofon vágta, hanem azért mégiscsak megfordult, s
benézett a szobába. S hát csakugyan ott volt az ura.

   Jaj,  a  szegény  asszony  örült  is,  búsult  is,  nem  tudta,  hogy mit
csináljon.

   Elmondja az urának, hogy mi történt, gondol ide, gondol oda, ő bizony
visszamegy a vendégek közé, s azt mondja:

   - Hallgassatok  csak ide, van nekem egy almáriumom, annak a régi  kulcsát
elvesztettem,  s  újat  csináltattam  helyette; most meg visszakerült a régi
kulcs. Ítéljenek kigyelmetek, melyik kulcsot tartsam meg a kettő közül.

   Mondották a vendégek mind egy szívvel-lélekkel:

   - Hiszen jó, jó az új kulcs, de mégis jobb megtartani a régit.

   - No,  akkor  jól  van - mondotta az asszony -, mert tudják meg, hogy  az
első  uramat  elveszítettem  volt,  de  most  újra  megtaláltam, hát én most
megtartom az elsőt.

   Azzal  kiment  az  első uráért, bevezette a vendégek közé, azoknak erősen
megtetszett  a  derék  halászlegény,  egyszeribe  kikiáltották  királynak, s
csaptak olyan vendégséget, hogy hetedhét országra híre ment.

   Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.