Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

                       A HÉTSZÉPSÉGŰ KIRÁLYKISASSZONY

   Hol  volt,  hol  nem  volt,  hetedhét  országon  is túl, volt egyszer egy
szegény ember, s annak egy nagy kamasz fia, úgy hívták, hogy Kolontos Bandi.

   No,  nem  is hiába hívták kolontosnak ezt a legényt, mert csupa ostobaság
volt minden cselekedete.

   Az  apját,  az  anyját  majd  felvetette  az  erős  búbánat,  hogy a fiuk
mindenükből kiforgatja a nagy ostobaságával. Egyszer azt mondja az asszony a
fiának:

   - Eredj,  fiam,  öntözd  meg  a  virágokat, mert a nagy melegségben  mind
elszáradnak.

   Fogja  magát  Bandi, lemegy a pincébe. Volt ott három akó bor, felviszi a
kertbe,  s  ráöntözi  a  virágokra.  Sokszor látta, hogy az emberek, ha bort
isznak,  jókedvük kerekedik, s amint a bort elöntözte, még meg is kérdezte a
virágokat:

   - Jókedvetek van, ugye? Meghiszem azt!

   Máskor  meg  azt  mondták  neki, hogy hintse meg az udvart homokkal, hogy
egyenes legyen.

   Hanem  Bandi azt gondolta, hogy jobb a liszt a homoknál, s ami liszt volt
a háznál, azt mindet felhintette az udvaron.

   Jő ki az apja, nézi, hogy mit csinál Bandi.

   - Jaj, te világbolondja, te, mit tettél?

   - Talán bizony nem elég egyenes az udvar? - kérdezte Bandi.

   - Hiszen megállj, mindjárt megegyenesítlek én!

   Előkapott egy husángot, jól elnadrágolta Bandit, de bizony nadrágolhatta,
attól ugyan nem jött meg az esze.

   Telik-múlik  az  idő. Gondolja az ember, talán egy kicsit megjött a Bandi
esze, s azt mondja neki:

   - Eredj, fiam, etesd meg a disznókat, hadd feküdjenek le aztán.

   Kimegy  Bandi,  megeteti  a  disznókat,  de mikor jóllaktak, fogta magát,
addig  verte  egy  bottal,  míg el nem nyúltak a hídláson. Azzal bement nagy
örömmel az apjához, s mondta:

   - No, apám, lefektettem a disznókat.

   Kimegy  az ember, hadd lássa, mit csinált Bandi. Hát, teremtőm, a disznók
mind  meg  vannak  dögölve. Elő a husángot az ember, megint jól elnadrágolja
Bandit, de bizony nadrágolhatta, attól ugyan meg nem jött az esze.

   Estére kerekedik az idő, lefeküsznek, de sem az ember, sem a felesége nem
tudott   aludni.   Sóhajtoztak,   tűnődtek,   mit   csináljanak   ezzel   az
istenveréssel. Ha valahogy szépszerint meg nem szabadulnak tőle, előbb-utóbb
koldusbotra juttatja őket.

   Eltervezték,  hogy  akármilyen  keserves  legyen a szívüknek, kiviszik az
erdőbe, s otthagyják. Ahogy lesz, úgy lesz, menjen, amerre szeme lát; éljen,
ahogy  élhet.  Bandi  úgy tett, mintha aludnék, még nagyokat is horkolt: jól
hallotta,  hogy mit egyeztek az öregek. Reggel felkelnek, s mondja a szegény
ember Bandinak:

   - No, fiam, gyere az erdőbe, vágjunk fát!

   Kimennek az erdőbe, s mikor egy jó sűrű helyre érnek, azt mondja az ember
Bandinak:

   - Te csak maradj itt, fiam. Vágj le egy-két szál fát, én meg továbbmegyek
az erdő másik felébe, hátha ott még szebbeket találok.

   Bandi  nem  szólt  semmit,  úgy tett, mintha ott maradna, de alig ment az
apja tíz-húsz lépésre, ment ő is utána, el sem maradott mellőle.

   Eleget okoskodott az ember, hogy így meg úgy, maradj ott, nézd ezt a szép
fát,  milyen  szép;  nézd  ezt,  még  szebb  az! Beszélhetett, akár a fekete
földnek, Bandi nem maradott el mellőle.

   Mit  volt,  mit  nem  tenni  a  szegény  embernek,  látta,  hogy  nem tud
megszabadulni Banditól, nagy búsan hazaindult, Bandi meg mindenütt utána.

   Amint  megy,  mendegél  hazafelé,  szembe  jön  vele egy ősz öregember, s
kérdi:

   - Hát kend miért olyan szomorú, földi?

   - Hogyne  volnék  szomorú, öregapám - mondja az ember -, mikor ez az  egy
fiam van, s az is olyan kolontos.

   - Egyet se búsuljon kend, adja nekem a fiát, én majd eszére térítem.

   - Én jó szívvel odaadom - mondja az ember -, csak elmenjen kigyelmeddel.

   Kérdi a fiától:

   - No, Bandi fiam, elmennél-e ezzel az öregemberrel?

   - El én, csak jó dolgom legyen.

   Mondotta az ősz öregember:

   - Ne félj, fiam, nálam jó dolgod lesz.

   Azzal elváltak egymástól. A szegény ember ment hazafelé, Bandi is ment az
ősz  öregemberrel ellenkező irányba, keresztül a rengeteg erdőn. Három nap s
három éjjel folyvást mentek, meg sem állottak.

   Megszólal egyszer Bandi.

   - Öregapám,  adjon  ennem, mert amióta hazulról eljöttem, még egy  befaló
falást sem ettem.

   - Jól van, fiam - mondotta az ősz öregember.

   Azzal  benyúlt  a  zsebébe, kivett onnét három kenyérmorzsát, s Bandi úgy
jóllakott  abból,  mintha három nagy kenyeret evett volna meg, akkorát, mint
egy taligakerék.

   Tovább  mentek,  mendegéltek,  hát egyszer jön velük szembe két oroszlán.
Megijedt  Bandi  szörnyűképpen; azt hitte, hogy most vége az életének. De az
ősz   öregember   csak   egyet   pisszentett,  s  az  oroszlánok  egyszeribe
visszahúzódtak  a  sűrűségbe.  Aztán  ismét  felkerekedtek  s tovább mentek,
mendegéltek,  rengeteg erdőből nagy pusztaságba értek; nagy pusztaság szélén
tengernek   partjára.   Tengernek   partján  volt  egy  nagy  nyárfa,  arról
leszakasztott  az  ősz  öregember  egy  levelet, belédobta a tengerbe, s ím,
halljatok csodát, a nyárfalevél egyszeribe csónakká változott.

   Szépen beleültek a csónakba, hét nap s hét éjjel folyton-folyvást eveztek
a  tengeren,  úgy  értek  a  másik partjára, s amikor oda kiléptek, a csónak
ismét visszaváltozott nyárfalevélnek.

   A  tengernek ezen a partján is volt egy nagy nyárfa, s az ősz öregember a
nyárfalevelet feldobta a többi levél közé.

   Innét  is  továbbmentek, s egy rengeteg nagy szikla hasadékába értek, ott
volt két mohaágy, abba szépen lefeküdtek.

   Mondotta az ősz öregember:

   - Feküdj le, fiam, aludj, mert reggel korán kelünk, s kezdődik a tanítás.

   Lefeküsznek, s még alig pitymallott, fel is kelnek.

   Aztán  az  ősz  öregember  előszedett  mindenféle nagy könyveket. Azokból
három  nap  s  három éjjel folyton olvasott, magyarázgatott, de olvashatott,
magyarázgathatott, Bandi éppen olyan bolond, éppen olyan kolontos volt, mint
annak előtte.

   Mondotta az ősz öregember:

   - No,  látom,  fiam,  hogy  így  semmire  sem megyek veled, majd  másképp
próbálom.

   Elővett  egy  aranykalapácsot,  s  azzal mindennap koppintott egyet Bandi
fejére. Ez így tartott fél esztendeig, s hát Bandiból olyan okos ember lett,
hogy  alig  fért  az okosság a fejében. Megtanította az öregember mindenféle
tündérigékre,  de  még  arra  is, hogy kell a nyárfa ágából mindenféle drága
süteményeket csinálni. Mikor aztán mindenféle mesterkedésre kitanította, azt
mondotta az ősz öregember:

   - No most, fiam, eredj isten hírével, próbálj szerencsét.

   Három kenyérmorzsát adott Bandinak, s azzal útnak eresztette.

   Megy,  mendegél  Bandi  erdőkön-mezőkön  által,  s mikor megéhezett, csak
megevett  egy  kis  morzsát,  s úgy jóllakott, hogy egy hétig mehetett vígan
tovább.  Mikor  aztán  megette  mind  a  három  morzsát,  csak  levágott egy
nyárfaágat, földre csapott vele, s annyi drága jó sütemény volt előtte, hogy
meg nem győzte enni.

   No, telt-múlt az idő. Talán már egy esztendeje is elmúlt, kettő is,
három is, hogy Bandi elvált az ősz öregembertől. Egyszer, amint egy
rengeteg erdőn menne keresztül, lát egy kicsi házat. Be akar menni,
de nincs az ajtón kilincs. Hát ha nincs, az sem baj. Eszébe jutottak
a tündérigék, amelyekre az ősz öregember tanította, s azt mondta az
ajtónak:

                            `Gingalló,
                            Szent ajtó,
                            Nyílj fel magadtól!`

   Felnyílik az ajtó, bemegy a házba, s hát abban a házban nincs egyéb, csak
egy asztal s az asztalon egy nagy könyv.

   Az volt írva a könyv táblájára tündérbetűkkel:

                   `A hétszépségű királykisasszony könyve`

   Felnyitja  Bandi  a  könyvet,  nézi,  vajon  mi  van  írva  belé? Az volt
beléírva,  hogy annak a királynak, akinek most éppen az országában vándorol,
olyan szép leánya volt, mintha a világ legszebb hét leányából szőtték-fonták
volna  össze.  Azért  volt  az ő neve: hétszépségű királykisasszony. Egyszer
Kecskebak,  a  kecskék  királya  elment a hétszépségű királykisasszonyhoz, s
megkérte a kezét.

   Hétszépségű királykisasszony nagyot kacagott:

   - Mit, te förtelem! Még te mersz idejönni?! A legelső királyfiak kérték a
kezemet, azoknak sem adtam. Eltakarodj a szemem elől!

   Elment Kecskebak nagy búval, bánattal, s nagy bújában, bánatában leugrott
a  legmagasabb  szikla  tetejéről,  s  meghalt  szörnyű  halálnak halálával.
Megtudták  a kecskék, hogy mi történt a királyukkal: összeállott tizenkettő,
a legnagyobb s legerősebb.

   Éjnek  idején  belopóztak a király palotájába, s mikor a királykisasszony
aludott, szarvukra vették az aranyos nyoszolyát, s elnyargaltak vele, mint a
fergeteg.  Az  volt  írva  tovább  a  könyvbe, hogy ettől a háztól hetvenhét
mérföldnyire,  aranyszínű  föld  alatt  van  még  egy ilyen könyv, abban van
megírva, hová, merre lett a hétszépségű királykisasszony.

   Nem volt Bandinak maradása. Ment hegyeken-völgyeken átal, s addig meg sem
állott,  amíg azt az aranyszínű földet meg nem találta. Ott megállott, s azt
mondta:

                               `Gingalló,
                               Szent ajtó,
                               Bűvös könyv,
                               Légy itt fönt.`

   Abban  a  pillanatban  megnyílt  a  föld,  s kiemelkedett belőle egy nagy
könyv. Annak is az volt írva a táblájára:

                   `A hétszépségű királykisasszony könyve`

   Felnyitja  a  könyvet,  olvasgat,  lapozgat benne, s hát az van írva szép
tündérbetűkkel,  hogy  a  tizenkét  kecske  a  hétszépségű királykisasszonyt
elvitte  Kecskebak  várába. Ott letették a várnak a hetvenhetedik szobájába.
Kecskebak anyja elaltatta örökre, s fel sem ébred soha, amíg olyan ember nem
vetődik oda, aki tündérigékkel szól hozzá.

   Hiszen  Bandinak  sem  kellett  egyéb,  megfordult,  s  ment  egyenest  a
hétszépségű  királykisasszony  apjának  az udvarába. A király már kihirdette
volt  ország-világ  előtt,  hogy annak adja leányát s egész királyságát, aki
visszahozza.   Próbálták   azt   királyfiak,  hercegek,  minden  rendű-rangú
legények,  de  egy  sem  találta  meg a hétszépségű királykisasszonyt. Pedig
bejárták  az  egész  világot.  Keresték  víz  alatt,  föld alatt, keresték a
levegőégben,  keresték  mindenütt,  de  nem  akadtak  a nyomára. Akkor ért a
király  udvarába Bandi, s ajánlotta magát, hogy ő, egy élete, egy halála, de
valahol a királykisasszonyt megtalálja.

   - Jól   van,   fiam  -  mondotta  a   király  -,  kilencvenkilencen   már
megpróbálták,  s  nem  találták,  te  vagy a századik, hátha neked szolgál a
szerencse.

   Adott  a  király  alája  aranyszőrű  paripát,  a  legszebbet a méneséből.
Ezüstöt, aranyat elegendőt, hogy ne legyen pénzben hiányossága.

   Elindult Bandi, repült az aranyszőrű paripával, mint a madár. Hetedik nap
megérkezik  Kecskebak várához, s hát, teremtőm, volt azon kapu száz is, ajtó
ezer  is,  de  egyen  sem  volt  kilincs. Megáll Bandi egy ajtó előtt, s azt
mondja:

                            `Gingalló,
                            Szent ajtó,
                            Nyílj fel magadtól!`

   S fölnyílt nemcsak az az ajtó, amelyik előtt állott, fölnyílt a többi is;
fölnyíltak   a   kapuk  is,  megvilágosodott  az  egész  palota,  ragyogott,
tündökölt,  mint a gyémánt, minden szögletje. Aztán elindult, s ment végig a
szobákon;    be   a   hetvenhetedikbe.   Ott   feküdt   a   királykisasszony
aranynyoszolyában. Fehér volt, mint a liliom, de olyan szép, mintha nem hét,
de  hetvenhét  szép  leányból  szőtték-fonták volna össze. Bandi megállott a
nyoszolya  előtt,  rávetette  szemét a hétszépségű királykisasszonyra, s azt
mondotta csendesen:

                          `Gingalló,
                          Szent ajtó,
                          Kelj fel nyoszolyádból!`

   S ím, egyszerre felnyitotta szemét a hétszépségű királykisasszony.
Reá nézett, arca, szeme mosolygott, aztán fölkelt a nyoszolyából,
megölelte a legényt, s azt mondta lelkes szóval:

   - Te léssz nekem, te léssz, az én hites párom!

   Mindjárt  fölkaptak  az  aranyszőrű  paripára, s meg sem állottak hazáig.
Volt  otthon  öröm,  de milyen nagy! Egyszeribe lakodalmat laktak, lakodalom
után  tojáshéjba kerekedtek, a Tiszán leereszkedtek; Tisza partján egy helyt
kikötöttek,  s addig-addig jártak-keltek, míg a Bandi apját s anyját meg nem
találták. Vitték magukkal az országukba. Bezzeg azután volt jó dolguk, sóra,
fára nem volt gondjuk.

   Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.