A TALLÉROS KALAP
Három diákról meg egy parasztemberről mondok mesét. A diákok nagy
szakállas legények voltak már mind a hárman, s egyszer mit gondoltak, mit
nem, elindultak országot, világot látni, szerencsét próbálni. Amint mennek,
mendegélnek, egy faluba érnek. szembe jő velük egy parasztember. Az egyik
diák nagy hetykén megszólítja:
- Hány hét a világ, bácsi?
- Mával is kevesebb, uram - mondotta a paraszt, s tisztességtudással
megemelintette a kalapját.
- Hát a jó erkölcs hol terem? - kérdi a diák.
- Megterem a virág a gazban is.
- No, ez ügyes felelet volt - mondja a diák. - Még egyet kérdek kendtől.
Mi van a paraszt kalapja alatt?
- Jöjjenek be az urak a kocsmába, ott majd megmondom.
A diákok összenéznek, egy rézgaras sem volt a zsebükben, de azért
bementek. Hanem a paraszt előrement, s megsúgta a kocsmárosnak, hogy csak
mérje a bort, ameddig öt forint árát kimér.
Letelepednek az asztal mellé, a kocsmáros hordja a bort, isznak, jókedvük
kerekedik. Hanem mikor öt forint árát megittak, a kocsmáros nem hozott több
bort, azt mondta:
- Most már fizessenek az urak!
Az ám, fizettek volna, ha lett volna miből. Kotorásztak a zsebükben,
kifordították, befordították: fordíthatták, egy krajcár nem sok, annyi sem
fordult ki.
- Hát majd megfizet ez a kalap - mondja a paraszt.
Azzal lekapja fejéről a kalapot, megrázintja, s egy fényes tallér esett
ki belőle.
- No, látják az urak, ez van a paraszt kalapja alatt.
Tyű, nagyot néztek a diákok, szerették volna megszerezni a kalapot.
Milyen nagy urak lennének, ha övék lenne az a kalap. Csak megrázintanák, s
hullana ki belőle a csengő tallér.
Közrefogják a parasztot, adja el nekik a kalapot, amit kér, azt kér, a
föld alól is előteremtik az árát.
- Jól van - mondja a paraszt -, én már úgyis öregember vagyok, ötszáz
forint elég halálom napjáig, ennyiért az uraknak adom.
Elmennek a diákok a földesúrhoz, kérnek írásra ötszáz forint, az uraság -
mit gondolt, mit nem - adott is, s a parasztnak lefizették a pénzt.
Továbbmentek nagy örömmel a diákok, s ahogy az első faluba értek, betértek a
kocsmába, rendeltek ételt, italt, ettek, ittak, vígan voltak.
- Bort ide, kocsmáros, bort!
Mikor aztán fizetésre került a sor, megrázintották a kalapot, de csak egy
tallér hullott ki a kalapból, pedig ötre volt szükség.
Hát most mit csináljanak? Nem tudtak fizetni, ott maradtak a
kocsmárosnál, míg ledolgozzák az adósságot. Mikor aztán a kocsmárostól
megszabadultak, indultak egyenest abba a faluba, ahol a parasztembertől a
kalapot vették. Mennek, mendegélnek, egy nagy erdőbe érnek, s hát éppen ott
dolgozott a paraszt. Ez már jó messziről meglátta a diákokat, s mi jutott
eszébe, mi nem, egy fűrész volt nála, s azzal nagy hirtelen egy nagy
tölgyfát elkezdett fűrészelni.
Aztán elkezdett kiabálni:
- Hamar ide, hamar, segítsenek, mert reám dől ez a fa! - s a vállát jó
erősen a fának vetette, mintha csakugyan tartaná, nehogy ledőljön.
Odaszaladnak a diákok, s mondja a paraszt:
- No, az isten hozta az urakat ide, mert úgy tudják meg, hogy e fa alatt
kincs van. Hogy könnyebben kiáshassam, előbb le akartam fűrészelni, de
mélyebben találtam befűrészelni, s ha elállok innét, reám dől a fa. Álljanak
ide az urak, tartsák a fát. Majd kötelet hozok ki a faluból, felmászok a
fára, a fa felső ágára rákötöm a kötelet, s annál fogvást nyugot felé
döntöm, mert hát a kincs kelet felé van.
A diákok meg sem ismerték a parasztot, mert jóformán meg sem nézték,
nekidőltek a fának, a paraszt meg szaladott be a faluba kötélért.
Az ám, kötélért? Esze ágában sem volt, hogy kötelet hozzon. A szegény
diákok vártak ebédig, vártak uzsonnáig, vártak vacsoráig, majd megszakadtak,
úgy kínlódtak, nehogy a fa rájuk essen.
Hát nem várhattak ítéletnapjáig, nagy hirtelen elugrottak a fa mellől, s
íme, a fa ott állott szépen, bizony nem dőlt el.
- Fiúk - mondja az egyik diák -, nekem úgy tetszik, hogy megint
megcsúfoltak, mégpedig az a paraszt csúfolt meg, akitől a talléros kalapot
kaptuk. Gyerünk csak be a faluba, majd így meg úgy, megemlegeti a paraszt,
hogy diákokat csúfolt meg.
Eközben a paraszt nem találta otthon a helyét, ide bújt, oda bújt, aztán
kerestette magát a feleségével, vajon megtalálja-e. De akárhová bújt, a
felesége mindenütt megtalálta.
Azt mondja az asszony:
- Hallja-e, ne bujkáljon kend, jobb, ha úgy tesz, mintha meghalt volna.
Feküdjék le szépen, én szemfedővel beborítom, akkor aztán jöhetnek a diákok,
holt emberrel semmit sem csinálhatnak.
- Ez igaz, feleség - mondja a paraszt.
Mindjárt el is készítik a nyújtópadot, a paraszt ráfekszik, s a felesége
siratni kezdi keservesen:
- Jaj, lelkem uram, jámbor uram, mért haltál meg, mért haltál meg!
Éppen abban a pillanatban jönnek a diákok, kérdik az asszonyt:
- Hát kend miért sír, néne?
- Jaj, hogyne sírnék, lelkem uraim, nem látják-e, nyújtópadon fekszik az
uram. Egyedül maradtam ezen a világon, szomorú özvegységben.
- Egyet se sirassa kend - mondja az öregebb diák -, nagy huncut volt, az
isten nyugtassa.
Hanem hogy, hogy nem, volt az ajtó sarkában egy pálca, s az öregebb diák
nem állhatta meg, hogy egy kicsit rá ne legyintsen a paraszt hasára.
- Nesze, huncut, vidd el ezt útravalónak.
Felugrik a paraszt, letérdel a diákok előtt, s mondja nagy hálálkodással:
- Ó, hogy az isten áldja meg kigyelmeteket, nagy jó uraim! No lám, most
már csakugyan hiszem, hogy ennek a pálcának csodaereje van. Csak
hallgassanak ide. Tegnap, amint a kertek alatt mentem, látom, hogy egy
döglött kutya hever ottan. Egy kicsit meglegyintem a pálcámmal, s a döglött
kutya abban a pillanatban felugrik, elszalad. Hm, gondoltam magamban, talán
nem is volt ez döglött kutya. Megyek az udvarba, a földesúrhoz, s hát éppen
akkor döglött meg a legszebb paripája. Ezt is meglegyintem, s mit gondolnak
az urak, mi történt? Felugrott a paripa, körültáncolt az udvaron, kutya baja
sem volt. No már most látom, hogy csakugyan csodaereje van a botomnak.
Feleség, amennyi kincs van a háznál, mind add a diák uraknak, nekem már nem
kell. Megélek én ebből az egy szál botból. Ahol valami nagy úr meghal,
megyek oda, s ezzel a bottal feltámasztom, majd lesz pénz.
- Nem oda Buda! - mondották a diákok. - Nem kell a pénz, visszük a
botodat.
Könyörgött a paraszt:
- Ne vigyék el, drága jó uraim, van itt pénz elég (pedig dehogy volt),
adok, amennyit elbírnak, csak a botomat hagyják meg.
- Nem, nem - mondották a diákok -, kétszer megcsúfoltál, harmadszor nem
csúfolsz meg, visszük a botot.
El is vitték. A paraszt nagyot kacagott, mikor a diákok elmentek. Hiszen
csak vigyétek!
Mennek a diákok hegyeken, völgyeken által, erdőn, mezőn keresztül, s
beérnek egyszer egy rengeteg nagy városba. Amint bemennek a város kapuján,
éppen akkor jött kifelé egy hatlovas halottaskocsi, utána tenger gyászoló
nép. Kérdik a diákok, kit temetnek.
Mondják az emberek:
- A grófkisasszonyt. Ahol ül ni a hintóban az édesanyja meg a mátkája,
egy herceg.
A diákoknak sem kellett több, mentek az öreg grófnéhoz, s mondták, hogy
csak nyittassa fel a koporsót, ők feltámasztják a grófkisasszonyt.
Hát az öreg grófné hogyne nyittatta volna fel! Ígért a diákoknak tenger
sok kincset, annyit, hogy egész életükben urak lehetnek, csak támasszák fel
a leányát. Felnyitják a koporsó fedelét, az öregebb diák a bottal
meglegyinti a grófkisasszony torkát, s halljatok csodát, a grófkisasszony
mindjárt felült a koporsóban.
Hej, volt nagy öröm. Temetés helyett nagy lakodalom. Megvendégelték a
diákokat is, ehettek, ihattak, amennyi csak beléjük fért, s kaptak hárman
három szekér aranyat. Mentek vissza a faluba, kifizették a földesúrnak az
ötszáz forintot, aztán mentek a paraszthoz: annak is adtak egy zsák aranyat.
Hanem több szerencsét nem próbáltak a bottal, mert mégis megtudták, hogy
nincs annak csodaereje. Szépen visszamentek a kollégiumba, végigtanulták az
iskolákat.
Így volt, vége volt, igaz volt.