AZ ARANYGYAPJAS KOSOK
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gazdag pásztorlegény, s
annak kilencvenkilenc juha s három aranygyapjas kosa. De aztán olyan szép
három állat volt ez a három aranygyapjas kos, hogy még a király nyájában sem
volt azoknak párja. Őrizte is a legény, mint a szeme fényét. Aludni is úgy
aludt, mint a nyúl: csak a fél szemét hunyta le, a másikkal mindig a kosokat
nézte.
Egyszer csak elkövetkezett a tél, a legény béreked a nyájával, de hát
nagy volt a baj, mert nem termett abban az esztendőben elég széna, s drága
pénzért sem kapott még egy szálat sem. Mit csináljon? Az a sok drága juh s
azok a gyönyörű kosok most mind egymásra döglenek az éhségtől. Ő bizony -
gondolja magában - egyet sem bucsálódik, hanem elhajtja valamerre a szegény
állatokat, s addig megy velük, amíg valahol harapnivalót talál nekik.
Hát csakugyan el is indul a juhokkal. Elöl ment a három kos, nagy búsan
bégetve, mert már két álló napja nem kaptak csak egy harapás szénát sem.
Addig mennek, addig mendegélnek, hogy elérnek egy nagy rengeteg erdőbe.
Ennek az erdőnek a kellős közepében volt egy nagy puszta, s hát azon a
pusztán annyi szénaboglya, hogy a szem nem tudta belepni!
Hej, megörvend a legény, s azt mondja magában, hogy ő bizony nem megy
tovább egy lépést sem, ezen a helyen megtelepedik, s beleáll a szénába,
akárkié legyen.
Nagy hirtelen széjjelhányt egy boglyát, s azt egy szempillantásra fel is
szedegették az állatok.
No! eltelik egy nap, egyik boglya fogyott a másik után, s nem is nézett
arra senki lélek.
De másnap virradóra csak odajő egy óriás, akkora, hogy a feje az eget
verte, s nagy mérgesen a legényre támad:
- Hogy mered az én szénámat étetni, te emberizink?
Aj, megijed a legény szörnyűségesen! Az a rettentő nagy óriás most
mindjárt kitapodja még a lelkit is! Mondja neki:
- Ne haragudjék, óriás bátyám uram, hiszen megfizetem, amit a juhaim
megettek.
- Nem kell a pénzed - mondta az óriás -, hanem most mindjárt ölj meg
harminchárom juhot s egy aranygyapjas kost, azokat egyszerre süsd meg, mert
ma még nem früstököltem.
Mit csináljon szegény feje? Meg kellett hogy ölje azokat a drága szép
juhokat, de még az aranygyapjas kost is. Hej, de szomorú volt a legény,
szinte megrepedt a szíve, mikor a kést az aranygyapjas kos hasába
akasztotta. De már ennek meg kellett történni. Előkerít az óriás egy
rengeteg nagy üstöt, abba beléhányták a teméntelen sok húst, aztán olyan
tüzet csaptak alá, hogy még hetedhét országon is túl világolt a lángja. Meg
is sült egy percre annak a harmincnégy állatnak a húsa, s az óriás - akár
hiszitek, akár nem - csak belémerített háromszor az üstbe az ő kanáljával, s
három falásra mind egy befaló falásig bekapta azt a finom tokányt. Azzal azt
sem mondta: hé, legény, cseréljünk pipát - továbbállított.
- No - mondta a legény magában -, én ugyan jó drágán megfizettem azt a
kicsi szénát. - Tusakodott, vajon ott maradjon-e! Ő bizony ott marad. Nem
bánja már, ha ennyiben van, egye meg mind, amennyi juha van, az a nagybelű
óriás.
Megint csak nekiesett két-három boglyának, széjjelhányta, s jóltartotta a
juhait. Elkövetkezik a másnap reggel, s hát megint jő az óriás. Már
messziről kiáltotta:
- Hamar, legény, hamar ölj le harminchárom juhot s az aranygyapjas kost,
mert ma még nem früstököltem.
Mit volt mit tenni, csak megölt harminchárom juhot s az aranygyapjas kost
is utána. Az óriás három falásban ezeknek is megette a húsát, s azzal
továbbsétált nagy begyesen.
Még éppen harminchárom juha s egy aranygyapjas kosa volt a legénynek. A
szíve is sírt, ha rájuk nézett. Ha még ezeket is megeszi az óriás, elmehet
világgá, úgy marad, mint az ujjam.
Elkövetkezik a harmadik reggel is, hát csakugyan jő az óriás, s messziről
kiabálja:
- Hé, legény, hé! Hát azok a juhok még élnek? Mindjárt megöld
valamennyit, mert különben szörnyű halált halsz!
Könyörög a legény, istenkedik, hogy hagyja meg már azt a keveset, de az
óriás még egy juhfarkát sem engedett.
- Hallod-e, hé - mondta a legénynek -, ne huzalkodj nekem sokáig, hanem
duvazd ki a bőrükből azokat a juhokat, mert különben csúfot látsz.
Megöli a legény mind egy szálig a juhokat meg a kost is, beléhányja a
teméntelen sok húst az üstbe, s egy nagy rúddal keveri, keveri nagy
keservesen.
Egyszerre az óriás, mit gondolt, mit nem, leheveredik a tűz mellé, s
elszenderedik.
- No, megállj, te istentelen - gondolja a legény -, nem eszel ebből a
húsból, tudom azt az egyet. - Azzal csak kimerített egy kanál jó forró
zsírt, s az óriás szemére loccsantotta. Szörnyűt bődült az óriás, felszökik
a tűz mellől, tapsant ide, tapsant oda nagy lábaival, ha valahogy
rátapsinthatna a legényre.
- No, te emberizink - ordított az óriás -, kioltottad a szemem világát,
de vigyázz, hogy a kezem közé ne kerülj, mert erősen megkeserülöd.
Eleget innét is, eleget túl is, kerítgeti mindenféleképpen, de nem volt
annyi lelke s istene, hogy meg tudja fogni a legényt. Gondolja az óriás, ezt
így soha meg nem fogod, míg a világ s még két nap, ha szép szerint nem.
Elkezdett a legénynek hízelkedni mindenféle mézesmázos beszédekkel, hogy így
s hogy úgy, hogy őt vezesse mindenfelé, ha már megvakította, és bizony nem
bánja meg.
- Nem én - mondta a legény -, szeretnél, ugye, engemet is megenni? Abból
nem eszel!
Azt mondta most az óriás:
- Látom, hogy nem lehet túljárni az eszeden, te pásztorlegény. Jól van
hát, járj te is békével. Hanem ha már megettem a juhaidat, nem akarom, hogy
egész károd legyen, adok neked egy gyűrűt, azt húzd fel az ujjadra, s nagy
hasznát veszed, bármerre járj ezen a világon.
Erre az óriás ledobott egy gyűrűt, a legény pedig nagy hirtelen felkapta,
s a kisujjára húzta.
Hát ahogy felhúzta, az a gyűrű csak elkezd kiabálni:
- Erre, erre, vak óriás! Erre, erre, vak óriás!
Haj! Megijed a legény, mert az óriás csakugyan ment a gyűrű hangja után.
No, most mit csináljon, mindjárt agyontapossa a vak óriás! Eleget akarja
lehúzni a gyűrűt, de az úgy az ujjára tapadt, hogy semmiképpen nem tudta
lehúzni. Mit volt mit tenni, előrántotta a bicsakját, lenyisszentette az
ujját. Volt ott közelibe egy feneketlen tó, s abba belédobta az ujját
gyűrűstül. A gyűrű pedig a tóban is csak azt kiabálta:
- Erre, erre, vak óriás! Erre, erre, vak óriás!
Az óriás ment is utána, s egyszerre csak belépett a feneketlen tóba. Úgy
elmerült, hogy soha meg nem látta többet az isten áldott napját.
- No, ettől nem kell többet félnem - mondta a legény -, hanem most már én
is mehetek világgá.
Elindul a legény, megy, mendegél a nagy rengetegben. Amint menne,
találkozik egy szörnyű nagy fekete medvével.
El akar futni, de a medve megszólal, s azt mondja neki:
- Állj meg, hé, ne fuss, mert számadásom van veled. Tudod-e, hogy ki
vagyok én? Én annak az óriásnak a testvére vagyok, akit te megvakítottál.
Megölhetnélek, de most meghagyom életedet. Hanem azt mondom neked, hogy meg
ne merj házasodni az életben, mert ha még a világ végén leszel is,
megtalállak, s szörnyű halált halsz.
Fogadkozik a legény, hogy ő nem házasodik meg, hiszen nem is kapna
feleséget, mikor nincs neki semmije a földkerekségen. Azzal továbbmegy nagy
szomorúan. Hej, búsult szegény feje, hogy mit is ér az ő élete, ha meg nem
házasodhatik!
Megy, mendegél, kiér az erdőből is, s annak a szélén talál egy házat.
Abban lakott egy özvegyasszony egyetlen leányával. Bemegy, köszön, s kérdi
az asszony, hogy mi járatban van.
- Én bizony, édes nénémasszony, szolgálatot keresnék, ha valaki
megfogadna - feleli a legény.
Az özvegyasszonynak megtetszik a legény, s befogadja szolgának. Eltelik
egy esztendő, eltelik kettő, s a legény még mindig az özvegyasszonynál
lakott. Nem tudott megválni a háztól, mert erősen belé talált habarodni az
özvegyasszony leányába. A leány is szerette, s a legény egyszer csak
előállott, s megkérte a kezét az özvegyasszonytól. Az pedig azt mondta, hogy
nem bánja, ásó-kapa válassza el őket, ha szeretik egymást.
Elfelejtette a legény erős szerelmében, hogy mit mondott a medve, s nagy
lakodalmat csapott, de amikor a legjavában folyt a mulatság, egyszer csak
szörnyűséges mormogás hallatszik az ajtóban. Aj, megijed a legény! No, ez
bizonyosan a medve. Az volt csakugyan. Cammogott be, s egyenest a legénynek
tartott.
Azt mondja a legény a mátkájának:
- Szívem szerelme, nekünk most meg kell válnunk. Elfelejtettem, hogy
nekem nem szabad megházasodnom soha ez életben. Az a medve, aki amott jő
errefelé, mindjárt megöl.
Sírt a legény, sírt a leány keservesen, elbúcsúztak egymástól, de hogy
soha el ne felejtsék egymást, egy gyűrűt kettétörtek, egy zsebkendőt pedig
kettéhasítottak, felét eltette a leány, felét a legény a gyűrűnek is, a
kendőnek is, s úgy indult a legény bujdosásba.
Azt mondta, hogy éppen a világ végire megy. Hanem a medve utána kiáltott:
- Most megmenekedtél, hanem vigyázz, mert megtalállak, ha a föld alá
bújsz is!
Megy a legény hetedhét ország ellen, hegyeken-völgyeken átal, s talál egy
kicsi házat. Bemegy oda, s hát ott egy olyan ősz öregember lakik, hogy az
orra éppen a térdit veri. Köszön neki:
- Adjon isten szerencsés jó estét, öregapó.
- Szerencséd - feleli az ősz ember -, hogy öregapónak szólítottál, mert
különben halál fia vagy. Hát hol jársz itt, ahol madár se jár?
Elmondja a legény minden búját-baját. Nem tudja, mitévő legyen, szeretne
megházasodni, de egy istentelen, medve erőst fenekedik az életire,
mindenfelé kíséri, akármerre menjen.
Azt mondja az ősz ember:
- Édes fiam, én nem tudok ez ellen semmit tenni, hanem adok egy gyűrűt;
aztán menj azzal tovább. Innét kétnapi járásra lakik egy nálam is öregebb
ember, mondjad neki, hogy mit adtam, talán ő is ad valamit.
Megköszöni a legény a gyűrűt, s továbbindul. Két nap múlva csakugyan
elérkezik, ahová az ősz ember igazította. De abban a házban olyan ősz ember
lakott, hogy az elsőnek apja lehetett volna.
Köszön ennek is:
- Szerencsés jó estét, öregapó!
- Áldott szerencséd, hogy öregapónak szólítottál. Hát mi szél vetett ide,
édes fiam?
Mondja a legény a dolgát, s hogy egy ősz ember igazította ide, ha ő is
adna valamit.
Azt mondja az ősz ember:
- Egyebet én sem adhatok, fiam, gyűrűnél, csak tedd el jól, s menj még
két napot, aztán találsz egy házat, abban még nálam is öregebb embert, majd
ád az is valamit.
Megy a legény, s meg sem állott, míg ahhoz a házhoz nem ért. Ott ült egy
nagy karosszékben az ősz ember, az ölében egy nagy könyv volt, s abból
olvasgatott. Köszön a legény, az ősz ember fölnéz, s azt mondja:
- No, éppen kerek száz esztendeje, hogy embert nem láttam, hát te hogy
kerültél ide, te szegény legény?
Mondja a legény, hogy miben jár.
- Jól van, édes fiam, ne búsulj. Adok én is egy gyűrűt neked, tedd a
többihez. Aztán menj tovább, s addig menj, míg az út kétfelé nem válik. A
két út közt van egy domb, a három gyűrűt tedd le oda, te pedig feküdj rájuk,
s el ne mozdulj reggelig, aludj ott egész éjjel. Mikor reggel megébredsz,
három nagy kutya lesz melletted a három gyűrű helyett. Egyet szólíts
Mindentudónak, egyet Világonátallátónak, s a harmadikat szólítsd
Földnehezének. Menj aztán ezekkel, amerre a szemed lát, ne félj a medvétől.
Megköszöni szépen a legény a jó tanácsot, elbúcsúzik, s továbbindul.
Másnap estére kelve keresztúthoz ér, s ott meg is állapodik. Hát csakugyan
volt egy domb ott. Leteszi a három gyűrűt, ráfekszik, elalszik, s reggel,
mire felébred, akkora három kutya heverészett mellette, mint három nagy
sütőkemence. Mondja egymás után a nevüket, s mind a három elejibe szökik a
nevire, s a legény jól megjegyzi, hogy melyik-másik.
Mármost szervusz, világ. Csak lássa meg a medvét, tudom istenem, úgy
széjjelszaggattatja ezekkel a kutyákkal, hogy egy porcikája sem marad.
Ment a legény, ment hegyeken-völgyeken által, s elért egy kicsi házba.
Ott lakott egy csúnya vén boszorkány, s beszegődik ahhoz szolgának. Azt
mondta neki a boszorkány, hogy nála nem lesz egyéb dolga, csak mindennap
menjen vadászni, s hozzon egy nyulat.
El is ment a legény már első nap nyulászni, s magával vitte a kutyákat
is. Amíg odajárt, csak beállít a medve a boszorkányhoz, s megkérdezi, hogy
egy ilyen s ilyen legényt nem látott-e.
- De bizony láttam - mondta a boszorkány -, nálam van szolgálatban.
- No, ha nálad van, bizony meg is ölöm - mondta a medve.
A boszorkány erre azt mondta, hogy tőle ugyan megölheti, mert neki az a
legény senkije, ő bizony kútba nem szökik utána.
Aztán elegyeztek, hogy a medve lefekszik az ajtó küszöbén belül. Nagy
hirtelen vájtak egy gödröt, s abba feküdt, hogy se a legény, se a kutyák
észre ne vegyék, mert különben mindjárt összetépik, s mikor a legény belép,
csak szökjék a nyakába, s fojtsa meg.
Befekszik a medve a gödörbe, s aközben a legény is hazaindul a
vadászatról egy nyúllal. Amint jődögélnek, csak összedugja az orrát a három
kutya, s Mindentudó azt mondja:
- Ti csak maradjatok a gazdámmal, én előrefutok, mert baj van otthon!
Azzal megfutamodik, s ahogy hazaért, egyenest a küszöbnek ment s
ráfeküdt. Hazaérkezik a legény is a másik két kutyával, be akar menni, de
Mindentudó nem mozdult el a küszöbről. Átlépte volna, de akkora volt, mint
egy sütőkemence. Eleget mondta szépen neki, hogy kuss félre, Mindentudó!
Mindentudó meg sem mozdult. Rúgta, verte, bizony nem mozdult az. Mit volt
mit tenni, az ablakon kellett hogy bemásszék.
Aztán beült a tűzhely mellé, a nyulat megsütötte, a boszorkánnyal
megették, s a medve meg sem mert moccanni a gödörben. Másnap is elmegy a
kutyákkal vadászni. Mérgelődött, morgolódott a medve, hogy nem ölhette meg a
legényt. Hogy is ölhetné meg, mind azon törte magát.
Azt mondja a vén boszorkány:
- Hallod-e, te medve, tudom én, mit csinálj. Ássunk a katlan alá egy
gödröt, feküdj oda, s mikor odamegy, hogy a nyulat megsüsse, szökjél ki a
gödörből, s dobd a tűzbe.
Úgy is tesznek. Gödröt ásnak a katlan alá, s a medve belefekszik. De
Mindentudó azt is tudta, s ismét megsuttintotta a társainak, hogy baj van
otthon. Fogja magát Világonátallátó, beléheveredik egy pocsolyába, azzal
előrefut, otthon egyenest ráfekszik a tűzre, s az mindjárt kialudt.
Hazaért a legény is, meg akarja sütni a nyulat, de hát Világonátallátó
ott fekszik nagy lucskosan, egy szikra tűz sincs; hiába kiabál, neki: kuss
el, Világonátallátó! - hiába üti, veri, el nem mozdult az onnét. A legény
nagy mérgibe kiment a házból, lefeküdt a csűrbe, s akkor a kutyák is utána
sompolyogtak.
De bezzeg csak most mérgelődött istenigazában a medve koma! Azt mondotta
a vén boszorkánynak, hogy ha holnap el nem pusztíthatja azt a legényt, akkor
őt pusztítja el.
- Jól van, nem bánom - esküdözött a boszorkány -, szaggass hetvenhét
darabra, ha holnap meg nem ölheted az istentelent. Feküdj most az ágy alá,
ott csak meg nem látnak azok az ördöngös kutyák - mert bizonyosan a kutyák
mesterkednek ellenünk -, s amint belép, ugorj ki az ágy alól, s tégy vele,
amit akarsz.
Elmegy a legény harmadnap, a kutyák is vele mennek, a medve pedig
béfekszik az ágy alá. Hanem Mindentudó ezt is jól tudta, s megint csak
összesúgtak-búgtak. Aj! megrugaszkodik erre Földneheze, s hazáig meg sem
állott.
Befut a házba, s egyenest felfekszik az ágyba. De úgy ránehezedett az
ágyra, hogy a medve meg sem tudott moccanni, s a legény békességesen
megsüthette a nyulat, aztán jóllakott, elnyúlt a tűzhely alatt, s úgy aludt
ott reggelig, mint a bunda.
A vén boszorkány pedig nem találta a helyét, csak hogy ki nem törte az
erős nyavalya szörnyű félelmében. Vége az életének, ha a legény elmegy
hazulról. Gondolja, még próbál egyet, hátha azzal a legényt is
elpusztíthatná, s az ő életét is megmenthetné. Azt mondja a legénynek, mikor
felkészült, hogy vadászni induljon:
- Minek is viszed magaddal azokat a nehéz kutyákat, hiszen azok úgysem
fogják el a nyulat. Ne fáraszd mindig, inkább rekeszd be a csűrbe, míg te
odajársz.
A legény széles e világért sem gondolta, hogy a medve a háznál van,
hallgatott a boszorkányra, s csakugyan be is rekesztette a kutyákat a
csűrbe. Azzal elment vadászni. Jő haza estefelé, s hát a medve csak elejébe
toppan. Megijed s legény, uzsgyi neki, vesd el magad! - megfutamodik, hátra
a kertbe, s felmászik egy fára.
- Mászhatsz! - kiáltott a medve. - Még az égbe is felmászhatsz, már meg
nem szabadulsz a körmöm közül!
Könyörgött a legény, kegyelmezzen fiatal életének, de a medve mind csak
azt kiabálta:
- Szállj le onnét, mert ha nem, én szállítlak le, azt pedig nem köszönöd
meg.
- Jól van - mondta a legény -, leszállok, csak engedd meg, hogy elébb
hármat kiáltsak.
- Kiálthatsz tizenhármat is, úgyis halál fia vagy.
Kiált a legény, ahogy csak a torkán kifért:
- Nye, Mindentudó, nye!
Hallja ezt Mindentudó, s mondja a többinek:
- Hé, halljátok-e, a gazdám az én nevemet kiáltotta.
- Talán bizony álmot láttál - mondta Világonátallátó s Földneheze, mert
ők csakugyan nem hallottak semmit.
Egy kis idő múlva ismét kiált a legény:
- Nye, Világonátallátó, nye!
Hallja ezt Világonátallátó, s mondja a másik kettőnek:
- Nem hallottátok-e? Mintha most engem szólított volna a gazdánk!
Most Mindentudó s Földneheze nem hallotta, s azt mondták
Világonátállátónak, hogy bizonyosan álmot látott.
Harmadszor kiált a legény, ahogy csak a torkán kifért:
- Nye, Földneheze, nye!
Most Földneheze hallotta a kiáltást, s a többi nem.
- De bizony az én nevemet hallottam szólítani - mondta Földneheze.
- No, ha igen - szólott Mindentudó -, menjünk, mert a gazdánk
veszedelemben van.
Aj! megrugaszkodnak, de közmént legyen mondva, a medve rengeteg nagy
kövekkel s sziklákkal körülzárta volt a csűrt, még a fedelét is jól
megnyomta, hogy a kutyák ki ne szabadulhassanak. Nekiszökik Mindentudó a
csűr falának, rúg egyet rajta, csak megrendül a csűr belé; rúg egyet
Világonátallátó, s arra kidőlt félig; rúg egyet Földneheze, s erre úgy
széjjelduvadt az egész csűr, mintha nem is lett volna.
Ezalatt a medve felmászott a fára, s éppen meg akarta ragadni a legényt,
hogy megölje. Meglátják ezt a kutyák, szökik egyet Mindentudó, de nem tudott
egy szökésbe ott teremni a medvénél; szökik Világonátallátó, s ez felszökött
a fának fele magasságára; szökik most Földneheze, s ez éppen a medvéhez
szökött. Belecsimpeszkedik a medve torkába, ránt egyet rajta, s úgy
leteremti, hogy éppen Világonátallátóig hengeredett; rándít egyet rajta
Világonátallátó is, s lehajítja Mindentudóhoz; ez nyakszirten ragadja, s úgy
levágja, hogy csak megnyekkent a földön. Aló neki! leszökik mind a három
kutya a fáról, közrefogják a medvét, s úgy szertetépik, hogy még a
hetvenhetedik porcikája is hetvenhét felé szakadt.
Azt mondja most Mindentudó:
- No, ezzel készen vagyunk, de még hátra van a vén boszorkány, szaggassuk
össze azt is, mert megérdemli.
Mindjárt elfutottak, s a boszorkányt is összeszaggatták.
De bezzeg örvendett a legény, hogy már többet nem kell félnie a medvétől.
Hálálkodott magában az ősz embereknek, hogy neki ilyen áldott hű kutyákat
adtak. Gondolja, már nincs rájuk több szüksége, visszaviszi, szépen
megköszöni, s talán elmegy haza, ha ugyan lenne még otthon keresnivalója.
Megérkezik a legöregebb ősz emberhez, elmondja, hol járt, miken ment
által, s vissza akarja adni a kutyákat.
Azt mondja az ősz ember:
- Csak tartsd meg magadnál, édes fiam, menj vissza ahhoz a dombhoz, ahol
egyszer háltál. Hálj ott az éjen is, s reggelre a három kutyából három gyűrű
lesz újra, azokat vidd el magaddal, s nem vallod majd kárát.
Megköszönte az ősz ember jóságát, elbúcsúzott tőle, s meg sem állott
addig a dombig. Ott lefeküdt a kutyákkal, s hát reggelre csakugyan három
aranygyűrű volt mellette. Elteszi szépen a gyűrűket, s elindul hazafelé.
Sok hegyeken-völgyeken ment átal, még a haja is őszülni kezdett a
rengeteg nagy útban, de addig ment, addig ment, hogy éppen abba a faluba
ért, ahol az ő mátkája lakott.
Kérdi az embereket, hogy mi hír a faluban. Mondják neki, hogy nincs semmi
különös változás, csak ez s ez a leány ma mond hitet egy legénynek.
Hej, az éppen az ő mátkája volt! Fogja magát, koldusgúnyába öltözik, s
elmegy a lakodalmas házhoz. Amint ott álldogálna az ajtó megett, odamegy a
menyasszony, s megkínálja egy pohár borral. Azt mondja neki a legény:
- Iszom, de csak úgy, ha te megiszod a felét.
A leánynak jókedve volt, s azt mondta:
- Legyen meg a kend kívánsága.
Felhajtja a legény félig a bort, s titkon a pohárba veti a fél gyűrűt,
akinek a párját a leánynál hagyta volt. A leány is felhajtja a maradék bort,
s hát, mit lát a pohár fenekén! A gyűrű felét.
- Hát ezt hol kapta kend?
- Ott, ahol te a másik felét!
Közben előveszi a legény a fél zsebkendőt is, s azt mondja:
- Ha már bort ittam, meg is törülöm a számat.
- Hát azt hol kapta kend?
- Ott, ahol te a másik felét!
Hej! szalad a leány a ládájához, kinyitja, s előveszi a fél gyűrűt s a
fél kendőt. Összeteszik a két fél gyűrűt, a két fél kendőt, s hát úgy talál,
mint a bodosi lakodalom: sem több, sem kevesebb.
De lett is nagy öröm! A leány mindjárt a nyakába borult a régi jegybéli
mátkájának, s a másiknak azt mondta: jó utat, ahol sár nincs. Csaptak aztán
olyan lakodalmat, hogy sánta Mihók bá ott törte ki a lábát a nagy
táncolásban.
Hát a három gyűrűvel mi lett?
Azzal a három aranygyűrűvel az lett, hogy lakodalom után kezébe veszi az
ifiasszony, nézi, nézi, s mondja, hogy milyen jó volna ez a három gyűrű az ő
ujjára. Még jól ki sem tudta mondani, csak kiesik a kezéből mind a három
gyűrű, s láss csudát! - olyan gyönyörű három aranygyapjas kos lett azokból,
hogy olyan gyönyörűt még emberi szem nem látott.
Örvendett az ifiember, hogy azt sem tudta, melyik lábára álljon, s
esküdözött égre-földre, hogy ezek a régi kosok, akiket az óriás felfalt.
Alig mondta ezt, bégetni kezd a három kos, s hát, mintha csak a földből
termettek volna elő, béomlik az udvarra a kilencvenkilenc juh! Még csak most
lett igazi kedve az ifiembernek.
Hiszen ez így éppen jól volt. Eleget sanyargott szegény feje.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.