TI: Hét krajcár
AU: Móricz Zsigmond
NA: Moldován István (begépelő)
DT: elbeszélés
PD: 1995/08 (elektronikus változat)
SO: Móricz Zsigmond: Válogatott elbeszélések
SO: Móra Ferenc könyvkiadó, Budapest, 1977. 5-9. p.
KW: magyar irodalom, 20. sz.
KW: Nem ellenőrzött.
NT: A nyomtatásban dőlt betűk között található szövegrész
NT: a `` jelek között található.
//////////////// MAGYAR ELEKTRONIKUS KÖNYVTÁR \\\\\\\\\\\\\\\\
Ez a dokumentum a Magyar Elektronikus Könyvtárból származik. A
szerzői és egyéb jogok a dokumentum szerzőjét/tulajdonosát
illetik (amennyiben az illető fel van tüntetve). Ha a szerző
vagy tulajdonos külön is rendelkezik a szövegben a terjesztési
és felhasználási jogokról, akkor az ő megkötései felülbírálják
az alábbi megjegyzéseket. Ugyancsak ő a felelős azért, hogy
ennek a dokumentumnak elektronikus formában való terjesztése
nem sérti mások szerzői jogait. A MEK üzemeltetői fenntartják
maguknak a jogot, hogy ha kétség merül fel a dokumentum szabad
terjesztésének lehetőségét illetően, akkor töröljék azt a MEK
állományából.
Ez a dokumentum elektronikus formában szabadon másolható,
terjeszthető, de csak saját célokra, nem-kereskedelmi jellegű
alkalmazásokhoz, változtatások nélkül és a forrásra való
megfelelő hivatkozással használható. Minden más terjesztési és
felhasználási forma esetében a szerző/tulajdonos engedélyét
kell kérni. Ennek a copyright szövegnek a dokumentumban mindig
benne kell maradnia.
A Magyar Elektronikus Könyvtár elsősorban az oktatási/kutatási
szférát szeretné ellátni magyar vagy magyar vonatkozású,
szabad terjesztésű elektronikus szövegekkel. A MEK projekttel
kapcsolatban a MEK-L@listserv.iif.hu lista e-mail címén lehet
információkat kapni és kérdéseket feltenni. A MEK központi
Internet szolgáltatásainak URL címei: <http://www.mek.iif.hu>,
és <ftp://ftp.iif.hu/pub/MEK>.
\\\\\\\\\\\\\\\\ HUNGARIAN ELECTRONIC LIBRARY ////////////////
MÓRICZ ZSIGMOND
HÉT KRAJCÁR
Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni.
Nemcsak sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég.
Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka
sírni.
Jól ismerem ezt a világot. A Soósoknak az a generációja, amelyből az apám
való, megpróbálta az ínségnek legsúlyosabb állapotát is. Abban az időben
napszámos volt az apám egy gépműhelyben. Ő sem dicsekedik ezzel az idővel,
más sem. Pedig igaz.
És az is igaz, hogy soha már én jövendő életemben nem kacagok annyit,
mint gyermekségem e pár esztendejében.
Hogy is kacagnék, mikor nincsen már piros arcú, vidám anyám, aki olyan
édesdeden tudott nevetni, hogy a könny csorgott a végén a szeméből, s
köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta...
És még ő sem kacagott úgy soha, mint mikor egy délutánt azzal töltöttünk,
hogy hét krajcárt kerestünk ketten. Kerestünk és találtunk is. Hármat a
gépfiókban, egyet az almáriumban... a többi nehezebben került elő.
Az első három krajcárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte, többet is
talál a gépfiában, mert pénzért szokott varrni, s amit fizettek, mindig
odarakta. Nekem a gépfia kifogyhatatlan kincsesbánya volt, amelybe csak bele
kell nyúlni, s mindjárt van terülj asztalkám.
El is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kutat benne, tűt, gyűszűt,
ollót, szalagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent szétkotor, s egyszerre csak
azt mondja nagy bámulva:
- Elbújtak.
- Micsodák?
- A pénzecskék - szólt felkacagva az anyám.
Kihúzta a fiókot.
- Gyere csak, kisfiam, azért is keressük meg a gonoszokat. Huncut, huncut
krajcárkák.
Leguggolt a földre, s olyanformán tette le a fiókot, mintha attól félt
volna, hogy kirepülnek; úgy is borította le, egyszerre, mint mikor kalappal
lepkét fog az ember.
Nem lehetett azon nem kacagni.
- Itt vannak, benne vannak - nevetgélt, s nem sietett felemelni -, ha
csak egy is van, itt kell neki lenni.
Leguggoltam a földre, úgy lestem: nem búvik-é ki valahol egy fényes
pénzecske? Nem mozgott ott semmi. Tulajdonképpen nem is nagyon hittük, hogy
van benne valami.
Összenéztünk, és nevettünk a gyerekes tréfán.
Hozzányúltam a fenekével felfordított fiókhoz.
- Pszt! - ijesztett rám az anyám. - Csendesen, még kiszökik. Te még nem
tudod, milyen fürge állat a krajcár. Nagyon sebesen szalad az, csak úgy
gurul. De még hogy gurul...
Jobbra-balra dőltünk. Sokat tapasztaltunk már, hogy igen könnyen gurul a
krajcár.
Mikor felocsúdtunk, én megint kinyújtottam a kezem, hogy felbillentsem a
fiókot.
- Jaj! - kiáltott rám újra az anyám, s én megijedtem, úgy visszakaptam az
ujjamat, mintha a spartherthez ért volna.
- Vigyázz, te kis tékozló! Hogy sietne már kiadni az útját. Addig a
miénk, míg itt van alatta. Csak hadd legyen ott még egy kis ideig. Mert
látod, mosni akarok, ahhoz szappan kell, szappanra legkevesebb hét krajcár
kell, kevesebbért nem adnak, nekem már van három, még kell négy, az itt van
ebbe a kis házikóba; itt lakik, de nem szereti, ha háborgatják, mert ha
megharagszik, úgy elmegy, hogy sose látjuk többet. Hát vigyázz, mert a pénz
nagyon kényes, csinnyán kell vele bánni. Tisztességgel. Könnyen
megáprehendál, mint az úri kisasszonyok... Te, nem tudsz valami csalogató
verset, azzal tán ki lehetne csalni a csigabigahéjából.
Hányat kacagtunk e csacsogás közben. Tudom is én. De a csigabiga-
csalogató nagyon furcsa volt.
`Pénz bácsi, gyere ki,
Ég a házad ideki...`
Azzal felfordítottam a házat.
Volt alatta százféle szemét, csak pénz, az nem volt.
Az anyám savanyúan felhúzott ajakkal kotorászott, hiába.
- Milyen kár - mondta -, hogy asztalunk nincsen. Ha erre borítottuk volna
ki, nagyobb lett vóna a tisztesség, akkor lett vóna alatta.
Én összekapargáltam a sok lomot, s beleraktam a fiókba. Az anyám ezalatt
gondolkozott. Úgy eltörte az eszét, nem tett-é valahova valaha valami pénzt,
de nem tudott róla.
De nekem fúrta valami az oldalamat.
- Édesanyám, tudok én egy helyet, ahol van krajcár.
- Hol, fiam, keressük meg, míg el nem olvad, mint a hó.
- Az üveges almáriumba, a fiókba vót.
- Ó, boldogtalan gyermek, be jó, hogy elébb nem mondtad, most asse lenne.
Felállottunk, s mentünk az üveges almáriumhoz, aminek nem volt üvegje már
régen, de a fiókjában ott volt a krajcár, ahol én tudtam. Három nap óta
készültem kicsenni onnan, de sose mertem. Pedig cukrot vettem vóna rajta, ha
azt is mertem vóna.
- No, van már négy krajcár. Sose búsulj már, fiacskám, megvan a nagyobbik
fele. Már csak három kell. Osztán, ha ezt az egyet megkerestük egy óra
alatt, azt a hármat is megleljük uzsonnáig. Még akkor is moshatok egy rendet
estig. Gyere csak szaporán, hátha a többi fiókba is lesz egy-egy.
Hiszen ha minden fiókba lett vóna. Akkor sok lett vóna. Mert az öreg
almáriom fiatalabb korában olyan helyen szolgált, ahol sok duggatnivaló
lehetett. De nálunk nem sok terhe volt az árvának, nemhiába volt olyan
göthös, szúette, foghíjas.
Az anyám minden új fióknak tartott egy kis prédikációt.
- Ez gazdag fiók - vót. Ennek sose vót semmije. Ez meg mindig hitelbül
élt. No, te rossz, nyavalyás kódus, hát neked sincs egy krajcárod. Ó, ennek
nem is lesz, mert ez a mi szegénységünket őrzi. No, neked ne is legyen, ha
most az egyszer kérek tőled, most se adsz. Ennek van a legtöbb, ni! -
kiáltotta kacagva, mikor kirántotta a legalsó fiókot, amelynek egy csepp
feneke se volt.
A nyakamba akasztotta, aztán leültünk nevettünkben a földre.
- Megállj csak - szólt hirtelen -, mingyárt lesz nekünk pénzünk. Az apád
ruhájába lelek.
A falba szegek voltak verve, azon lógtak a ruhák. S csudák csudája, ahogy
a legelső zsebbe belenyúlt az anyám, rögtön a kezébe akadt egy krajcár. A
szemének alig akart hinni.
- Megvan - kiáltotta -, itt van! Mennyi is van már? Meg se győzzük
olvasni. Egy-kettő-három-négy-öt... Öt! Már csak kettő kell. Mi az, két
krajcár, semmi. Ahon öt van, ott akad még kettő.
Nagy buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sajnos, hiába. Nem
lelt egyet sem. A legjobb tréfa sem csalt ki sehonnan még két krajcárt.
Már nagy vörös rózsák égtek az anyám arcán az izgatottságtól s a
munkától. Nem volt szabad dolgoznia, mert mingyárt beteg lett tőle. Persze
ez kivételes munka, a pénzkereséstől nem lehet eltitlani senkit.
Eljött az ozsonnaidő is, el is múlt. Mingyárt este lesz. Az apámnak
holnapra ing kell, és nem lehet mosni. A puszta kútvíz nem viszi ki belőle
azt az olajos szennyet.
És akkor a homlokára csap az anyám.
- Ó, ó, én, én szamár! Hát a magam zsebét nem néztem meg. De bizony, ha
már eszembe jut, megnézem.
És megnézte. És tessék, ott is lelt egy krajcárt. A hatodikat.
Lázasak lettünk. Most már csak egy kell még.
- Mutasd csak a te zsebedet is! Hátha abba is van.
Az én zsebem! Nojsz, azokat megmutathattam. Azokban nem volt semmi.
Bealkonyodott, és mi ott voltunk a hiányos hat krajcárunkkal, mintha egy
se lett volna. A zsidónál nem volt hitel, a szomszédok éppoly szegények,
mint mi, s csak nem kérünk egy krajcárt!
Nem volt más mit tenni, mint tiszta szívből kinevetni a nyomorúságunkat.
És akkor beállított egy koldus. Éneklő hangon nagy, siralmas könyörgést
mondott.
Az anyám majd belebódult, úgy ránevetett.
- Hagyja el, jó ember - mondta -, ma egész délután itt heverek, mert
nincs egy krajcárom a fél font szappanhoz, hibázik az árából.
A koldus, jámbor arcú öregember, rábámult.
- Egy krajcár? - kérdezte.
- Hát.
- Adok én.
- No még a kéne, kódustól alamizsnát.
- Hadd el, lyányom, nekem nem hibádzik. Nekem mán csak egy hibádzik, a
kapa főd. Avval minden jó lesz.
Kezembe adta a krajcárt, s nagy hálálkodással eldöcögött.
- Na, hála légyen - szólt az anyám -, szaladj hát...
Ekkor egy pillanatra megállt, aztán nagyot, nagyot kacagott.
- Jókor van együtt a pénz, hiszen ma már nem moshatok. Setét van, oszt
lámpaolajam sincs.
Fuldoklás jött rá a kacajtól. Keserves, öldöklő fuldoklás, és ahogy
odaállottam alá, hogy támogassam, amint két tenyerébe hajtott arccal
hajlongott, valami meleg ömlött a kezemre.
Vér volt, az ő drága vére. Az anyámé, aki úgy tudott kacagni, ahogy a
szegény emberek között is csak kevés tud.
1908