A MAGYAR ORSZÁGGYŰLÉS KÁBÍTÓSZERELLENES BIZOTTSÁGA JELENTÉSE (4)
A Magyar Köztársaság Belügyminisztériumának jelentése a
Kábítószer-fogyasztás visszaszorítása érdekében létrehozott
országgyűlési eseti bizottság részére
IV. Következtetések, javaslatok
A kábítószerekkel kapcsolatos rendészeti igazgatás és a büntetőjog
területéhez, illetve a joggyakorlathoz kapcsolódó problémák az alábbiakban
összegezhetők:
A rendszerváltozást megelőzően született korábban részletezett nemzetközi
normákat transzformáló és végrehajtó jogszabályok kétségtelenné teszik, hogy
a kábítószerek (pszichotrop anyagok) gyártásával, forgalomba hozatalával,
feldolgozásával csak állami szervek (a jogszabályok akkori szóhasználatában:
vállalatok) foglalkozhatnak.
A rendszerváltozást követő privatizáció ugyanakkor alapvetően
megváltoztatta a gazdasági viszonyokat, elsősorban a gazdaság
tulajdonviszonyait. E változások az ilyen tevékenységet addig folytató(k)
helyzetére is kihatással voltak. Jelenleg nincs vagy alig van (lehet) olyan
gazdálkodó szervezet, amely e feltételeknek megfelelne. Az viszont
kétségtelen, hogy az ilyen tevékenységet folytató gazdálkodó szervezetek
tekintetében - éppen a tevékenység jellege folytán - az állam kizárólagos,
de mindenképpen meghatározó szerepét biztosítani szükséges.
Az ORFK tájékoztatása szerint a kábítószerek tárolása (raktározása) ma
megoldatlan, lévén, hogy az ORFK-val 1996. március hóban szerződést kötő
ALKALOIDA Vegyészeti Gyár Rt. utóbb külföldi többségi tulajdonú társasággá
alakult át, így államinak, de még állami többségűnek sem tekinthető.
Másrészt elméleti szempontból is kérdéses, hogy a jogutód egyáltalán
tekinthető-e a szerződés alanyának. Az sem közömbös, hogy a cég jelenleg már
nem mutat hajlandóságot e feladatok további ellátására.
Itt ismét utalni kell a koncessziós törvényben írottakkal kapcsolatos
aggályainkra, nevezetesen arra, hogy nem kétségtelen számunkra az, hogy a
kábítószerek és pszichotrop anyagok előállítása és forgalmazása területén
egyáltalán biztosítani kívánja-e a jogalkotó az állami részvétel
kizárólagosságát, avagy az állami tulajdon többségi arányát.
A hivatkozott törvény 2. paragrafusa b) pontja, illetve a 3. paragrafusa
ugyanis a korábbi követelményeket oldó szabályokat rögzít, s csupán a
jogszabályok értelmezése útján következtethetünk az általunk vélt jogalkotói
szándékra, nevezetesen arra, hogy a kábítószerek, pszichotrop anyagok
gyártása és forgalmazása az állam többségi részesedésével működő gazdálkodó
szervezet keretében folytatható. (A koncesszióról szóló törvény ugyanakkor
nem érinti a kábítószerekkel kapcsolatos egyéb tevékenységi fajták
átengedhetőségének szabályait.)
A szabályozás e hiányosságai folytán az elkövetkezendőkben kétségtelenné
kell tenni azt, hogy a kábítószerekkel stb. kapcsolatos egyes
tevékenységeket pontosan kik, milyen jellegű és tulajdonú részarányú
gazdálkodó szervek végezhetik. Tarthatatlan, hogy a jogalkalmazás
gyakorlatában a jogértelmezés bonyolult technikája szolgálhat segítségül.
Megfontolandónak tartanánk az olyan, egységes kábítószer-törvény
megalkotása lehetőségének megvizsgálását, amelyben a kábítószerekkel
kapcsolatos valamennyi eljárási probléma szabályozható lenne, így
kiküszöbölve a jogi szabályozás hiányosságait.
A rendszerváltozást követően a rendőrség önálló szervezetté vált. A
rendőri szervezet felett a Belügyminisztérium legfeljebb az általános
felügyeleti-ellenőrzési jogosítványait gyakorolhatja.
Az Rtv. szabályai így kétségtelenné tették a rendőrség és a minisztérium
különállását, de meghatározta azok önálló feladatait is. A gond pusztán az,
hogy - jogdogmatikai szempontból helytelenül - nem rendelkezett a korábban a
BM-nek tulajdonított feladatokat rögzítő normák hatályon kívül helyezésére,
módosítására. A rendőrség rendészeti hatósági feladatait - igaz,
általánosságban - az Rtv. rögzíti ugyan, azonban kellő részletezés hiányában
mégsem teremt megnyugtató helyzetet. Az Rtv. normái, de többnyire a
jogértelmezés logikája szerint járunk el akkor, amikor a rendszerváltozást
megelőzően született jogszabályok szerint a minisztériumnak tulajdonított
feladatokat már a rendőrség kompetenciájába tartozóknak tekintjük. Úgy
véljük, hogy a BM szerepét az Rtv 4-5. S-aiban meghatározottak keretei
között kell meghagyni.
A végrehajtási szabályoknak a mainál jóval részletesebben kell
szabályozniuk az elkobzott(!) kábítószerekkel kapcsolatos eljárást is. Az
ilyen kábítószereket érintő eljárás a jelenlegi szabályozásban ugyanis nem
különül el határozottan a legális kábítószerekkel kapcsolatos eljárástól.
Mindezen jogi anomáliák kiküszöbölése érdekében célszerű lenne a kábítószer-
rendészeti tevékenység, valamint az elkobzott kábítószerekkel kapcsolatos
eljárást rendező szabályok teljes körű felülvizsgálata.
Pontosan meg kell határozni a felelős szervet, a konkrét jogköröket, e
szervek feladatait, a nyilvántartás, az ellenőrzés rendjét.
Az 1988. évi bécsi ENSZ egyezmény megerősítéséről szóló 2013/1996.
(I.24.) Korm. határozat 4. pontja szerint előkészítés alatt áll a
kábítószerek előállítására alkalmas növények termesztésének, forgalmazásának
és felhasználásának rendjéről szóló kormányhatározat - tervezete. ˙˙˙
Úgy tűnik azonban, hogy a jogszabályszerkesztők egyre több feladatot
kívánnak oktrojálni a rendőri szervekre azáltal, hogy az egyes, a
termesztéssel, forgalmazással kapcsolatos ellenőrzési feladatokat a
rendőrség hatáskörébe utalják. Az ilyen feladatokat az FM szakmai irányítása
alá tartozó szakigazgatási szerveknek kellene majd ellátni. A rendőrség nem
vállalhatja fel a kábítószer tartalmú növények termesztésével,
forgalmazásával kapcsolatos államigazgatási feladatokat. Az ilyen
szabályozás ismét a profilok keveredésével járna, s csupán növelné a
kompetenciazavarokból eredő jogi anomáliák számát.
A Btk. 282., 282/A. és a 283. paragrafusai általában érvényesítik a
részletezett Egyezményekben írt elvárásokat. A büntetőjog-területet érintő
szabályozás ugyanakkor több tekintetben aggályos:
a) A jogszabály jogi relevanciát tulajdonít az érintett kábítószer-
mennyiségek nagyságának. A Legfelsőbb Bíróságnak a büntetőjogszabályokhoz
fűzött Bk. 75. és a Bk. 155. sz. állásfoglalása tölti ki tartalommal e jogi
ismérveket azáltal, hogy iránymutatást adnak a tekintetben: az átlagos,
illetve a hozzá nem szokott kábítószer-élvező éves (vagy eseti)
fogyasztásához mérten mely szorzóval többszörözött adagot kell jelentős vagy
csekély mennyiségűnek tekinteni.
A kollégiumi állásfoglalásokban írt követelmények megítélését
orvosszakértői kérdésként kezelik a büntető kollégiumi állásfoglalások.
E jogi megoldás, az ilyen tartalmú jogszabály-értelmezés megoldhatatlan
nehézségek elé állította a bizonyítást, lévén, hogy a szabályozás e
konstrukciója nélkülözi a bizonyítás magvát képező, a jogalkalmazók és a
szakértők számára nélkülözhetetlen viszonyítási alapot, bázist. A bizonyítás
ilyen bizonytalansági elemeket nem tartalmazhat.
E mellett a szabályozás ilyen módja visszás helyzeteket is teremthet. A
kollégiumi állásfoglalások ugyanis - figyelmen kívül hagyva a gyakorlati
tapasztalatokat - olyan magas szinten rögzítették a csekély, illetve a
jelentős mennyiség alsó határát, hogy a kábítószerek terjesztői szinte
minden esetben ugyanolyan büntetőjogi megítélés alá esnek, mint a
kábítószerek fogyasztói.
A csekély mennyiség tehát a halálos adag tízszerese, míg a jelentős
mennyiség a halálos adag minimum százszorosa (Bk. 155.). A terjesztői
szokásokat figyelembe véve a deallerek maximum egy-két adag kábítószert
tartanak maguknál, így tettenérésük esetén - figyelemmel a náluk talált
csekély mennyiségre - a bűncselekmény vétségi alakzata mögé bújhatnak,
elkerülve ezzel a terjesztés miatti súlyosabb büntetőjogi következményeket.
Megítélésünk szerint a társadalomra a valódi veszélyt az utcán és a
szórakozóhelyeken tevékenykedő terjesztők (deallerek) jelentik és éppen e
személyek büntetőjogi felelősségre vonása a legnehezebb.
A jelentős és csekély mennyiség meghatározásánál nem az egészséges
szervezet halálos adagját célszerű alapul venni, hanem az évek óta kialakult
un. utcai adaghoz igazítani a mennyiségi kvótákat.
Gondot okoz ugyanakkor a Bk. 155. II/5/e. pontja, amely szerint a
különböző elkövetési magatartások természetes egységet képeznek, illetve a
különböző kábítószerekkel folyamatosan elkövetett visszaéléseket (a
kábítószerek mennyiségének megítélésekor) együtt kell vizsgálni.
A fentiek szerint a Bk. 155. sz. állásfoglalása ezen pontjának a
fogyasztóra való alkalmazása a törvényhozó szándékával ellentétes hatást ért
el, tekintve, hogy feleslegesen kriminalizálta a szenvedélybeteg
fogyasztókat. Az eljárás során összeadódó napi adagok ugyanis általában
elérik a jelentős mennyiséget. Ennek folytán pedig a szenvedélybeteg
kábítószer-terjesztőként minősül, míg a valódi kábítószer-terjesztő - aki
pedig nem élvezője a szernek, s jobbára csekély mennyiséget tart magánál - a
bűncselekmény vétségi alakzatát valósítja meg. Így vele szemben az eljárás
akár megrovással is végződhet.
b) A fenti problémával függ össze a kábítószer-fogyasztók
gyógykezelésének feltételeit megállapító, az előzőekben már ismertetett
törvényi rendelkezések hiányossága. A jogszabályi rendelkezések ugyanis - a
meghatározott feltételek teljesülése esetén - lehetőséget biztosítanak arra,
hogy a kábítószer rabjává vált beteg gyógykezeltethesse magát. Ennek
eredményeként pedig a nyomozóhatóság megszüntetheti vele szemben a
nyomozást.
Tekintve, hogy a gyógykezelés lehetőségének egyik feltétele éppen a
birtokolt kábítószer csekély mennyisége, sok esetben a kábítószerek
terjesztőire (!) is alkalmazni kell a rendelkezést akkor, ha a terjesztést
az eljárás során nem sikerül bizonyítani.
A büntetőjogi felelősség alól mentesítő Btk. 282/A. paragrafust az 1993.
évi XVII. tv. iktatta be azzal a szándékkal, hogy amennyiben a csekély
mennyiséget meg nem haladó kábítószert birtokló fogyasztó vállalja a
gyógykezelést, az eljárás vele szemben felfüggeszthető vagy megszüntethető
legyen.
Megítélésünk szerint a törvény valódi célja az lehet, hogy a
drogfogyasztókat rászorítsa a gyógykezelésre, s így társadalmi szinten
hozzájáruljon a kábítószer-fogyasztás csökkenéséhez.
A fenti törvényhely azonban újabb kibúvót jelent a csekély mennyiséggel
tettenért terjesztőnek. A rendőrségi tapasztalatokra figyelemmel pl.
előfordulhat, hogy egy "fogyasztó" ellen számos rendőri szerv függeszti fel
a kábítószerrel visszaélés miatti büntetőeljárást, arra tekintettel, hogy a
fogyasztó-terjesztő rendre vállalja a gyógykezelést. Tekintettel azonban
arra, hogy a gyógykezelést igazoló okiratot - amely meghatározó
jelentőséggel bír a büntetőeljárás során - bármely ilyen jellegű gyógyító
tevékenységet végző intézmény kiállíthatja, nem biztosított ezen okirat
"közhitelessége". Megítélésünk szerint célszerű lenne ezen okirat
kiállításának jogát kizárólagosan az ANTSZ hatáskörébe utalni.
c) A kábítószerrel visszaélés miatti büntetőeljárások megindításához
elengedhetetlenül szükséges az érintett kábítószer vegyészszakértői
vizsgálata.
Jelenleg megbízható, az elsődleges nyomozási cselekmények elvégzésére
jogalapot szolgáltató olyan kábítószer-tesztek vannak forgalomban, melyek -
utalva a nemzetközi tapasztalatokra is - rendkívül nagy pontossággal képesek
azonosítani a kábítószereket.
Indokolt lenne megvizsgálni annak lehetőségét, miképpen lehetne a
lefoglalt kábítószereket a rendelkezésre álló - esetleg a későbbiekben
rendszeresített - kábítószer-azonosító tesztekkel úgy megvizsgálni, hogy a
teszt pozitív eredménye a büntetőeljárás követelményeinek is megfelelhessen
és - az időveszteséget elkerülve - lehetőséget, jogilag elismert alapot
teremtsen az elsődleges nyomozási cselekmények elvégzésére. Jelenleg ugyanis
e teszteket a joggyakorlat nem ismeri el ilyenként, így a nyomozó szervek az
eljárás kezdeti fázisában is az ORFK Bűnügyi Kutató és Szakértői Intézet
időigényes szakértői közreműködésére kényszerülnek. Az eljárás e
mellőzhetetlen módja ugyanakkor hátráltatja a periculum in mora esetéhez
kapcsolódó eljárási cselekmények mihamarabbi megkezdését.
Természetesen itt nincs és nem is lehet szó arról, hogy mellőzhetőnek
tartanánk a szakértői vizsgálat későbbi lefolytatását!
d) Indokolt megvizsgálni a bűnjelként lefoglalt, nagyobb mennyiségű
kábítószereknek a szakértői vizsgálatot követő nyombani megsemmisítésének
eljárásjogi lehetőségeit. Komoly gondot okoz ugyanis a nagy tételben
lefoglalt kábítószerek tárolása.
Bizonyítástani szempontból pedig szükségtelennek véljük a teljes
kontingens "készenlétben" tartását, lévén, hogy - perjogi szempontból - a
szakértő által a teljes anyagmennyiségből mintaként kiemelt rész is alapját
képezheti a bűnösség bizonyításának.
A teljes mennyiség megléte, létezése ugyanis - az eljárásjog "hitelesítő"
jogintézményeivel - kétségtelenné, bizonyíthatóvá tehető anélkül is, hogy
megőriznénk a teljes készletet. E tekintetben az egyes, fejlett nyugati
országok mintáját kellene követnünk. E mellett az ilyen eljárásra a
vonatkozó Egyezmények is lehetőséget teremtenek.
Az alábbi problémák felemlítését is szükségesnek tartjuk:
A kábítószer-bűnözéssel szemben akkor léphetünk fel hatékonyan, ha az
állam képes megrendíteni az ilyen tevékenységre specializálódott
bűnszervezetek vagyoni alapját, gazdasági helyzetét. Ez a követelmény a
vagyonelkobzásra vonatkozó jogi szabályok újragondolását teszi szükségessé;
valójában e problematikához kapcsolódik a lefoglalt dolog eredetének
megállapításához fűződő, a bizonyítási teher megfordítását célzó,
korábbiakban említett felvetés is.
A rendőrség szakemberei kb. két évvel ezelőtt figyeltek fel arra, hogy
olyan hatóanyag tartalmú kábítószerek (amfetamin-származékok) kerültek
forgalomba, melyek nem szerepelnek a kábítószereket és pszichotrop anyagokat
felsoroló jogszabályokban, így az ilyen anyagokkal történő visszaélés esetén
nem állapítható meg a visszaélés kábítószerrel bűncselekménye. Élettani
hatásukat tekintve azonban megegyeznek más, a listán feltüntetett
anyagokkal, számos országban azok kábítószernek minősülnek.
Az utóbbi évek egyik vitatott kérdése a kábítószer-fogyasztók esetén a
gépjárművezetői engedély bevonásának lehetősége. Az önmagát beteg embernek
elismerő, az iü. elme-orvosszakértő által kábítószer-függőnek véleményezett
egyén esetében fennáll ugyanis annak reális veszélye, hogy
szenvedélybetegségéből adódóan kábítószer hatása alatt vesz részt a
közlekedésben, veszélyeztetve ezáltal önmaga és az úton közlekedők
biztonságát. Jelenleg a bevonásnak hiányzik a jogszabályi háttere.
Részben nincs jogi háttere, részben pedig a vonatkozó jogszabályok nem
alkalmazhatóak a gyakorlatban az olyan szórakozóhelyek üzemeltetőire, amely
helyekről tudott vagy a büntetőeljárások, a rendőrségi razziák során válik
ismertté: rendszeresen olyan fiatalok látogatják, akik kábítószer hatása
alatt szórakoznak. Az ilyen jelenséget, a nyílt kábítószer-fogyasztást és
-terjesztést eltűrő szórakozóhelyek nemcsak a környék lakóinak életét
keserítik meg, hanem a kábítószerekkel visszaélések központjai is. Szükséges
lenne az ilyen körülmények között működő helyiségek működési feltételeinek
hatékonyabban szabályozása, az önkormányzatok és az érdekelt hatóságok jogi
lehetőségeinek szélesítése.
Budapest, 1997. március
Készítette: Dr. Borai Ákos