PROBLÉMAFELVETÉSEK A KÁBÍTÓSZER-FOGYASZTÁS BÜNTETŐJOGI MEGÍTÉLÉSE KÖRÉBEN
Büntetőjogi szabályozás
Az 1993-as Büntető Törvénykönyv módosítás előtti, csak a tiltást és
büntetést ismerő rendszerhez képest némi enyhülést hozott, hogy a Btk.
1993-as módosításakor a törvényhozó megteremtette az ún. elterelés
(medikalizáció vagy diverzió) lehetőségét a Btk. 2 82/A. paragrafus
megalkotásával. A kábítószer-fogyasztó számára büntethetőséget megszüntető
okot jelent, ha egy féléves folyamatos gyógykezelésnek veti alá magát, de
csak abban az esetben, ha a kábítószerrel visszaélést csak csekély
mennyiségre követi el, és azt csak saját használatára szerzi meg, tartja,
termeszti vagy állítja elő, de nem adja át, nem kínálja másnak még
ingyenesen sem.
Ez azonban nem dekriminalizálás, és jelentős liberalizálásnak sem
nevezhető, hiszen a kábítószer-fogyasztás továbbra is bűncselekmény.
A kábítószerfüggést gyógyító kezelés indikációja nem vitatott, ez azokban
az esetekben indokolt, ahol dependencia diagnosztizálható.
A Legfelsőbb Bíróság 155. sz. Büntető Kollégiumi állásfoglalása értelmezi
a megelőző gyógykezelés intézményét. Ez "olyan rendszeres kábítószer-
fogyasztók esetében alkalmazható, akiknél már kialakulóban vannak a függőség
kezdeti tünetei, vagy közvetlenül ezzel kell számolni". Az LB 155. sz. BK
kimondja azt is, hogy "alkalmi fogyasztók esetében pedig továbbra is
célszerű a nyomozás szakában megrovást alkalmazni."
Tehát azok, akiknél már fennáll a függőség, vagy ennek reális veszélye,
élhetnek az eltereléssel, a próbálkozók vagy alkalmi szerhasználók számára
nincs mentesülés, a büntető eljárást le kell folytatni, és az LB szerint
megrovás intézkedéssel célszerű lezárni.
A gyakorlatban azonban ettől eltérő megoldásokkal élnek, nem
érvényesülnek maradéktalanul a törvényi előírások:
1. A rendőrségen az alkalmi (főként lágydrog) fogyasztókat is
drogambulanciákra irányítják, és ha erre mégsem kerül sor, a nyomozati
szakban többnyire nem zárják le megrovással az ügyet, hanem továbbítják a
vádhatósághoz. Az ügyészség pedig hónapok, néha évek múlva vagy lezárja
valóban egy megrovással az eljárást, vagy a döntést a bíróságra bízva vádat
emel. Ezzel indokolatlanul elhúzódhatnak ezek a büntető ejárások. A nem
függő, alkalmi droghasználókat ez a jogalkalmazói gyakorlat arra
ösztönözheti, hogy inkább vállalják az értelmetlen gyógykezelést, mert így
az ügy vége számukra beláthatóvá válik, mint várják az ügyészségi vagy
bírósági döntést hosszú hónapokig, vagy akár évekig. Az sem mellékes
szempont, hogy a megrovásos megszüntetés mellett a bűnügyi költségeket
illetve azok egy részét a terhelt viseli, ami egy egyszerűbb ügynél is 10-50
ezer forint körüli összeg lehet.
A kábítószeres ügyekkel foglalkozó, erre speciálisan képzett rendőri
állományt feleslegesen leterheli a fogyasztók ellen indított eljárásokban
folytatott nyomozás, de mivel elvárásként fogalmazódik meg feléjük a magas
ügyszám produkálása, emiatt érdekeltek is abban, hogy a fogyasztók ellen is
megindítsák és lefolytassák az eljárást.
2. A függő drog-fogyasztók ellen indított ügyekben egy komolyabb, gyakran
előforduló eljárási hiányosságra szeretném a figyelmet felhívni. A törvényi
előírások szerint a nyomozást fel kell függeszteni, ha a kábítószerrel
visszaélést (megszerzés, termesztés, előállítás tartás) csekély mennyiségre
követik el, és az elkövető vállalja a gyógykezelést. Erre a lehetőségre a
nyomozóknak ki kellene oktatniuk a terheltet, hiszen a vétségi eljárásokban
nem kötelező a védelem, és többnyire erre pénzük sincs ezeknek az
embereknek. Találkoztam több olyan esettel, amikor a függő heroinistát nem
oktatták ki arról, hogy "kiválthatná" a büntető eljárást egy féléves
gyógykezeléssel. Az eljárás felfüggesztésére illetve megszüntetésére
ilyenkor a bírói szakban kerül sor.
Ha több eljárás is indult valaki ellen - mindegyik csekély mennyiségű
kábítószer fogyasztása miatt - akkor sok esetben ezért nem függesztik fel a
nyomozást. Azonban a törvény nem a rendőrhatóság morális megítélésére bízza
a felfüggesztés lehetőségét, ha nem egyértelműen leszögezi, hogy az eljárást
fel kell függeszteni, ha annak feltételei (csekély mennyiség saját
használatra, gyógykezelés vállalása) fennállnak. Az igaz, hogy egy
eljárásban csak egy alkalommal lehet élni ezzel a megoldással, azonban azt
nem írja elő a büntető eljárási törvény, hogy ha valakinek kettő vagy több
kábítószerrel való visszaélés miatti ügye van, akkor ne kellene alkalmazni
az eljárás felfüggesztésére vonatkozó szabályokat. A hibás gyakorlatban az a
szemlélet tükröződik, hogy ha valaki az első ügye után nem hagyja abba a
kábítószer-fogyasztást, akkor már szigorúbban kell fellépni vele szemben.
Amikor a jogalkotó és a jogalkalmazó olyan esetről dönt, melynél a
bűncselekményt egy szenvedélybetegség fennállása önmagában megvalósítja,
tekintetbe kell venni a betegség jellegzetességeit is.
Ha a betegségnek ismert lefolyása a gyakori visszaesés, akkor ezt a
körülményt nem lehet a büntető eljárás alá vont személynek felróni, és
emiatt megvonni tőle az alternatív gyógykezelés lehetőségét. A büntető
törvény álláspontom szerint helyesen ezt a szemléletet tükrözi, és ez az
alapja annak is, hogy az eljárás megszüntetésének nem feltétele az, hogy a
gyógykezelés sikeres legyen. Pusztán igazságügyi nyomásra nem lehetséges
sikeres terápia, de a kezelésbe vétel lehetőség arra, hogy a leszokásra
valódi motivációt alakítsanak ki a kliensben.
A csekély és jelentős mennyiség körüli vitához
A Legfelsőbb Bíróság 1995-ben hozott 155. sz. Büntető Kollégiumi
állásfoglalása iránymutatást adott arra, hogy mit kell a kábítószerek
csekély illetve jelentős mennyiségének tekinteni. A halálos illetve toxikus
dózis alapegységként kiválasztásának elsődlege s szempontja az volt, hogy
olyan mértékegységet kellett találni, mely egységes elbírálást tesz
lehetővé, és megfelel a jogbiztonság követelményeinek is. A napi adag, az
"átlagos kábítószer-fogyasztó" napi adagja, illetve a piaci adag fogalma
természettudományosan pontosan nem meghatározható. Nagy eltérések
mutatkoznak akár a napi adag, illetve a piaci adag esetében a hatóanyag-
tartalomban. A fogyasztó napi adagja pl. heroinból 0,5 gr-tól akár 2-3 gr-ig
terjedhet, ismertek extrém esetek is, amikor a fogyasztó napi adagja elérte
a 7 gr-ot. Ilyen, pontosan nem behatárolható alapegységet nem lehet
alkalmazni akkor, amikor a mennyiség képezi a cselekmény minősítésének
alapját (bűntett vagy vétség) vagyis ettől függ, hogy az elkövető 2 évig
terjedő szabadságvesztéssel, vagy 5 évig illetve 5-15 évig (jelentős
mennyiség) terjedő szabadságvesztéssel büntethető. Egyedül a toxikus illetve
letális dózis mutatkozott tehát a jog számára is értelmezhető alapegységnek.
Az utóbbi időszakban a politikusok és a rendőrség részéről felmerült a
mennyiség kérdésében a szigorítás szükségessége. Emellett a legtöbbet
hallható érv, hogy a jelenlegi csekély mennyiség mellett a dealerek is
elkerülhetik a felelősségre vonást, mert a náluk talált kábítószer
mennyisége alapján a gyógykezelést választhatják a büntetés helyett.
A mennyiségek meghatározása álláspontom szerint nem segíti, illetve nem
is hátráltatja a rendőrség munkáját abban, hogy leleplezzék illetve
felelősségre vonják a kereskedőt, ugyanis a kereskedést a mennyiségtől
függetlenül kell bizonyítani. Amennyiben az üzletszerűséget meg lehet
állapítani, akkor a büntetési tétel mennyiségtől függetlenül 2-8 évig
terjedő szabadságvesztés. A nyomozás során felmerülő bizonyítási
nehézségeket jobb felderítéssel, és nem a törvény szigorításával kell
elérni. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a csekély mennyiség az egyik
kulcskategória a kábítószer-fogyasztó esetében, mert aki a kábítószert saját
használatára termeszti, állítja elő, tartja vagy szerzi meg, csak a csekély
mennyiség alatt választhatja a büntető eljárás helyett a féléves
gyógykezelést. Amennyiben a csekély mennyiség felső határát alacsonyabban
határoznák meg a jelenleginél, a függő kábítószer-fogyasztók többsége elesne
az alternatív kezelés lehetőségétől.
A jelentős mennyiség meghatározásánál pedig nem szabad megfeledkezni
arról, hogy a Büntető Törvényben alkalmazott legsúlyosabb büntetési
tétellel, 5-15 évig terjedő szabadságvesztéssel rendelik büntetni már a
puszta birtoklását is. Amikor a jelentős mennyiségnek is még csak gramm a
mértékegysége, álláspontom szerint indokolatlan felvetni a szigorítás
lehetőségét.
A mennyiségi kategóriák megváltoztatásáról folytatott vita mindaddig
légüres térben folyik, amíg konkrét mérési eredményekről nincsenek részletes
adataink. A vitára bocsátáshoz ismerni kellene a konkrét esetekben lefoglalt
kábítószerek bruttó mennyiségét, illetve darabszámát, és ezek
hatóanyagtartalmát, illetve ezek jogi szempontból történő minősítését,
valamint a kábítószerrel visszaélés miatt lefolytatott konkrét eljárásokban
az e mennyiségekhez és a hozzájuk kapcsolódó elkövetési magatartásokhoz
társuló szankciókat.
Az adatvédelmi törvény az egészségi állapottal, kóros szenvedéllyel
kapcsolatos adatokat különleges adatoknak minősíti, így a kezelésükhöz is
szigorúbb szabályokat fűz, mint a személyes adatok kezeléséhez. Csak a
különleges adatra vonatkozó korlátozással kezelhetők olyan, egyébként nem
különleges adatok is, amelyekből az érintett egészségi állapotára vonatkozó
következtetés vonható le. Például egy kábítószeresekkel foglalkozó kórházi
osztályon, drogambulancián, az ott kezeltek személyes (név és lakcím) adata
is különleges adatnak számít, mivel ez szorosan összefügg egészségi
állapotukkal, kóros szenvedélyükkel.
A különleges adatok különleges védelmet élveznek. A személyes adatok
védelméhez való jog mindenkit megillető alapvető jog, melyet az alkotmány
biztosít, és mint alapvető jog, ennek lényeges tartalma nem korlátozható.
Természetesen bizonyos esetekben a társadalom érdeke szükségessé teheti a
különleges adatok kötelező kezelését, ilyenek lehetnek a bűnüldözés,
bűnmegelőzés, közegészségügy. Azonban ezekben e körben is érvényesülnie kell
a szükségesség - arányosság elvének.
Az érintett beleegyezése nélküli adatkezelést csak törvény rendelhet el
megfelelő garanciák biztosításával.
A szenvedélybetegeket érintő különleges adatok jellemzően az
egészségügyben jelennek meg, ahol ezek az emberek - kábítószer-fogyasztók -
problémájuk miatt orvosi segítséget kérnek. Tehát kiszolgáltatott helyzetben
vannak, és ennek kapcsán kerül sor az adataik felvételére.
Adatkezelésről szóló törvényi szabályozást tartalmaz az egészségügyi
törvény, annak is a titoktartási kötelezettségre vonatkozó része. Az
egészségügyi törvény az orvosra, az egészségügyi képesítéssel rendelkező
egyéb egészségügyi dolgozóra, valamint az egészségügyi képesítéssel nem
rendelkező személyekre is titoktartási kötelezettséget ír elő. Eszerint nem
adhatnak ki olyan, a beteg egészségi állapotára vonatkozó adatot, melyet
foglalkozásuk körében tudtak meg. A titoktartási kötelezettség az
egészségügyi törvény szerint nem köti ezeket a személyeket abban az esetben,
ha az adat közlésére jogszabály - helyesen törvény - kötelezi őket.
Természetesen a másik eset az, amikor az adat közléséhez az érintett
hozzájárul, s erre felhatalmazza orvosát. A gyógykezelésre vonatkozó
dokumentációt vagy másolatát is csak abban az esetben adhatják ki harmadik
személynek, ha erre törvény ad lehetőséget.
A rendőrségi törvény is tartalmaz olyan rendelkezést, mely alapján a
rendőrség jogosult különleges adatok kezelésére. Eszerint a rendőrség más
szervek által kezelt személyes adatokhoz bűnüldözési feladatai ellátása
céljából hozzáférhet, különleges adatokat pedig csak konkrét cselekménnyel
közvetlenül összefüggően és csak a rendőrségi törvénynek egy másik helyén
meghatározott, ott felsorolt bűncselekmények elkövetésével gyanúsított
személyekről kezelhet. Ebben a felsorolásban megtalálható az az eset, amikor
a bűncselekmény kábítószerrel kapcsolatban történik. A kábítószerrel
visszaélésnek minden alakzatára vonatkozik ez a rendelkezés, tehát a vétségi
alakzatra is. Ezek alapján a rendőrség az egészségügyi szervektől bekérheti
a gyógykezelésre vonatkozó adatokat, melyek tartalmaznak fogyasztási
szokásokra, társas kapcsolatokra vonatkozó információkat is.
A másik területe a rendőrségi törvényben a különleges adatkezelés
lehetőségének az államigazgatási adatkezelés. Ilyenkor a rendőrség kezelheti
a kábítószer gyártására, kereskedelmére, felhasználására vonatkozó
engedéllyel rendelkezők adatait. Nem tartalmaz olyan külön meghatározást a
rendőrségi törvény, hogy ebben az esetben különleges adatot is
kezelhetnének, tehát erre is az adatkezelés általános szabályai vonatkoznak,
miszerint államigazgatási jogkörben eljárva egy rendészeti ellenőrzés során
is csak konkrét cselekménnyel kapcsolatban gyanúsított személyről vehetnek
fel különleges adatot, tehát nem tekinthetnek be az ellenőrzött helyen
kezelt összes kliens adataiba, egészségügyi dokumentációjába. Csak a
kábítószert (methadont) felíró orvosig terjedhet az adatkezelés, mert a
végső felhasználó, aki beveszi ezt a gyógyszert, egészségi állapotával,
szenvedélybetegségével kapcsolatban használja azt, és ez már a különleges
adatok körébe tartozik.
Amikor a kóros szenvedéllyel kapcsolatos különleges adatok kezelését az
érintett hozzájárulása nélkül is lehetővé teszi a jogalkotó, fontos szem
előtt tartani, hogy a kábítószer-fogyasztás bűncselekmény Magyarországon. Ez
a drogterápiában annyit jelent, hogy a kezelés alapjául szolgáló betegség
ténye egyúttal egy büntető eljárás megindításához szolgáltat alapot.
A kábítószer-fogyasztók terápiájában ezért az adatvédelemnek kell
prioritást adni a bűnüldözési érdekkel szemben. A kábítószer-fogyasztás
illetve dependencia tényét a büntetőeljárásban egyéb eszközökkel is
bizonyítani lehet (szakértői vizsgálatok), tehát nem indokolt a terápiás
intézményben érdeklődni a beteg után.
Budapest, 1997. április