VAN-E BŰNÖS SÉRTETT NÉLKÜL?
(Forrás: Budapesti Könyvszemle, 8. évfolyam 4. szám, 1996. Tél)
Tavalyelőtt nyáron kérést intéztem a parlamenthez, mert megütköztem egy
újságközleményen, amely hírül adta, hogy fiatalokat letartóztatnak, mert a
zsebükben marihuánás cigarettákat találtak. Kértem a képviselőket, fontolják
meg: lehet-e ezért az embert szabad országban hatóságilag meghurcolni? Mivel
a rendőrség naponta adta hírül sikereit a kenderüldözésben, írtam egy másik
cikket is, kérdezvén, hogy vajon nincs-e jobb dolga a rendőrségnek, miközben
nem jut kellő pénz és energia számos nyilvánvaló bűncselekmény üldözésére.
Kérdésfeltevésem élénk vitát keltett, eredménye azonban mind intellektuális,
mind morális, mind politikai tekintetben számomra legalábbis csalódáskeltő
volt, ugyanis a hozzászólók többsége magát a kérdést is az erkölcsi
felháborodás hangján elutasította.
Első és minden egyebet axiomatikusan megelőző érvem a következő: bűnös
az, aki mást sért, bánt, megkárosít. Tehát az, aki mást nem sért, nem bánt
és nem károsít meg, az nem bűnös. Tehát az, aki más embert szóban forgó
cselekedetével nem sért, nem bánt és nem is károsít meg, az nem is
büntethető, mivelhogy nem bűnös.
Ahhoz, hogy a hatóságok eljárása igazolható legyen, bebizonyítandó, hogy
a kender származékainak ilyen vagy olyan fogyasztása más embereket sért,
bánt, megkárosít. Ha ez nem bizonyítható be, akkor azok, akik kendert
fogyasztanak, éppúgy nem bűnösök, mint azok, akik dohányt, szőlőt, árpát és
gyümölcsöt erjesztve fogyasztanak. Akkor nincsen igazságos ok azoknak a
megbüntetésére, akik marihuánát vagy hasist szívnak.
Ha nem bizonyítható be, hogy a kenderfogyasztás másokat sért, bánt,
megkárosít, akkor a jogalkotó, továbbá a hatóság, a rendőrség, az ügyészség,
a bíróság, a szakértői testület, a támogató közvélemény igazságtalanul sért,
bánt, károsít szabad polgárokat, és őket alkotmányosan biztosított
szabadságukban megrövidíti.
Második érvem egyszersmind indítékaim magyarázata is. Aki a polgári
szabadságot az első érték gyanánt választja, az megbotránkozik azon, hogy
van egy törvény, amely a hatóságot feljogosítja egyébként semmilyen bűnt el
nem követő, nyugodt polgárok megmotozására, otthonuk, magánterületük
megsértésére, fiókjukban levélmorzsalékok, magok után való kurkászásra. A
hatóságoknak ilyen motozásokra és házkutatásokra 1989 előtt olyan írások
üldözése adott törvényes jogcímet, amelyek a szabadság értékét az első
helyen tárgyalták. Folyt a legális vadászat a cenzúrázatlan szó ellen.
Szabad volt benyúlni bárkinek a szekrényébe, táskájába, zsebébe, és ezt az
akkori ellenzék az alapvető emberi jogok megsértésének tekintette. Most nem
papírt, hanem füvet keresnek a zsebekben, de nekem úgy rémlik, hogy nem a
keresett holmi az érdekes, hanem a zsebbe nyúlás jogszokásának a
fenntartása.
Szabad társadalomban az állampolgárnak magánügye, hogy mit ír, mit olvas,
milyen előadásokat hallgat, mit eszik, mit iszik, mit füstöl, ez mind csak
őrá tartozik, és mindehhez állami tisztviselőknek semmi közük nincsen. Semmi
közük a fiókjához, a virágcserepéhez az erkélyen vagy a virágágyásához a
kertjében. Ahogy az ő magánügye, hogy ott krumplit, szilvát, szőlőt vagy
akár mákot termeszt, nincs meggyőző ok arra, hogy ez az egy növény, a kender
más elbírálásban részesüljön, és üldöztetést vonjon magával. Egyszóval: hogy
ki milyen cigarattát szív - magánügy, ahhoz az államnak semmi köze.
Ennek a két érvnek - 1. bűn (másnak okozott ártalom) nélkül nincs
büntethetőség, 2. a személyes fogyasztás magánügy - a felfogásához elegendő
a józan ész. Nem kell hozzá szakértőnek, akadémikusnak, orvosnak, jogásznak,
bármiféle doktornak vagy hivatalviselőnek lennünk.
Mondják, hogy a kenderfogyasztás büntetendő, mert árt. Lehet. Kimutatták-
e, hogy jobban árt, mint más élvezeti szer fogyasztása, amely árt ugyan,
mégsem büntetendő? Nem mutatták ki, éppen ellenkezőleg. Mindenki tudja, hogy
a nikotin és az alkohol árt a legjobban az egészségnek, mégsem üldözik -
szerintem helyesen - a fogyasztásukat, mert az egyén szabadon árthat a saját
egészségének akár az öngyikosságig terjedően.
Az olyan embert sem bünteti meg senki, és föl sem vetődik, hogy meg
kellene büntetni, aki sikertelen öngyilkossági kísérletet tett, és túlélte.
Aki mást próbál megölni, azt elítélik, aki magát próbálta megölni, azt nem
ítélik el. Csak akkor lát bűnt az egészségtelennek vélt szokásban az eljáró
hatóság - a vonatkozó törvények alapján és a nemzetközi joggyakorlattal
többé-kevésbé egyezően -, ha kendert szív, ami korántsem olyan káros, mint a
nikotin. A kender semmilyen egészségi ártalmát komoly kutatók nem tartották
bizonyíthatónak, sőt esetenként gyógyító, roboráló hatást tulajdonítanak
neki. Azt is tudja mindenki, hogy az alkohol-részegek között sok az
agresszív, sok erőszakos bűncselekmény születik ittasan. A füvesek inkább
nyugodtak, békések. Miért ez a negatív kivételezés?
Bizarr mellékkörülmény, hogy a marihuánaellenes propagandát leginkább a
szesz- és dohánygyárak szponzorálják. A kender haszna sokféle. Jámbor
növény, nem kíván mérgező növényvédő szereket, megvédi magát, és a
textilipartól a papíriparig a leggazdaságosabb nyersanyagforrás. Nem furcsa,
hogy a szintetikus anyagok termelői támogatták a harmincas években a
kampányt a kender ellen, amit azelőtt orvosságként is használtak?
Az államok, a demokratikus és erkölcsös államok is nagy méretekben űzik a
fegyvergyártást és a nemzetközi fegyverkereskedelmet, holott még csak nem is
bizonyítandó, hogy a fegyverek rendeltetésszerű használata az emberi
egészségre károsabb, mint a cannabis élvezeti szerként való használata.
Tekintsünk el most attól a kérdéstől, hogy az egészségre a fegyverek
károsabbak-e, mint a marihuána és a hasis, de vizsgáljuk meg azt a kérdést,
mely esetekben szokás megbüntetni az állampolgárt, ha árt magának, ha
egészségére káros életmódot folytat? Nem tudunk ilyen esetekről, a lágy és a
kemény drogok használatától eltekintve.
Az egészségügyi szakértők illetékességét a büntethetőség kérdésében
természetesen nem ismerem el, mivelhogy az a kérdés nincsen megválaszolva,
hogy az összes létező önkárosítás közül, beleértve az öngyilkossági
kísérletet, az összes egészségtelen szokás közül ezt az egyet miért tartják
bűnnek, illetőleg büntethetőnek.
Utánajártam, van-e érdemleges érv emellett a gyakorlat mellett, nem
találtam ilyet. Kétségtelen, egyes országokban a törvény szigora enyhül,
bizonyos esetekben kisebb mennyiség a bűnös anyagból a zsebben egyszerűbb
eljárást von magával, zord rendőrök helyett szelíd pszichológusok
foglalkoznak a delikvenssel, aki voltaképpen nem páciens, mert ő maga nem
fordult orvoshoz, ugyanis nincsen panasza. Ha lenne panasza, akkor fordult
volna. Ha lenne panasza, és nem kellene félnie, hogy netán följelentik,
akkor orvoshoz fordulna. Egyszóval a kábítószer-fogyasztás enyhe, azaz lágy
drogok esetén nem orvosi eset, kemény drogok esetén többnyire orvosi eset,
de nem kötelezően az. Legyen tehát az állampolgár joga, hogy panaszkodjon
vagy ne panaszkodjon, orvoshoz forduljon vagy ne forduljon, de ha fordul, ne
kelljen hatósági eljárástól tartania.
A XVIII. században a csokoládé is mámorkeltő, gyanús csemegének minősült,
és az sem titok, hogy a zabolátlan csokifogyasztás hízlal. Mindenki
abszurdnak tartaná, ha az orvosi kar mondjuk a csokoládé fogyasztásától
törvényes úton tiltana el, és elérné, hogy otthonunkba törve, a hatóság
letartóztathasson bennünket, mert éppen bonbonok eszegetése közben értek
tetten, és a bírósági ítélettől csak akkor tekintene el, ha alávetnénk
magunkat a medikális csokoládéelvonó kúrának.
Az ultrarövidhullámon csavarva a rádió keresőgombját, egy őszi délelőtt a
parlamenti közvetítésre bukkantam, és véletlenül épp a saját nevemet
hallottam. Egy képviselő interpellációt intézett az egészségügyi
miniszterhez az én e tárgyban írott nyilvános levelemmel kapcsolatban.
Jóleső érzés volt hallani azt a harmóniát, amely eluralkodott az
országgyűlésen. Egyöntetűen, több mint kétszáz igen szavazattal, két
tartózkodás ellenében, kormánypártiak és ellenzékiek szinte egyhangúan a
jelenlegi szabályozás mellett foglaltak állást, és elvetették a levelembe
foglalt kérést, hogy gondolkozzanak erről a témáról. Az interpelláló
képviselő még egyszer hozzászólt, és jubilált, hogy a javaslatomat eszerint
kormány és parlament egyöntetűen lesöpörte az asztalról.
A továbbiakban alkalmam volt észlelni, hogy sok kortársam jobban szeret
felháborodni, mint gondolkozni. A televízióba többen betelefonáltak, és
fölakasztásomat javasolták. Megértem, hogy nem szívnak marihuánát, de milyen
egészségügyi szempont igényeli az én felakasztásomat? Reakciók sokaságából
értettem meg, hogy ezen a területen sok a tudatlansággal keveredő babonás
indulat.
Sorolhatnék ismert és tekintélyes liberális és konzervatív gondolkodókat
a világban, akik értelmetlennek tartják a drogok megkülönböztetett
kriminalizálását, hiszen a függőséget nem okozó kender orvosi problémát nem
jelent, a függőséget okozó kemény drogok használata viszont előbb-utóbb
amúgy is orvosi segítséget igényel, a kriminalizálás viszont éppenséggel
elijeszti az orvostól a segítségre szoruló pácienst.
Még annyit, ha a húszas évek amerikai szesztilalmának mintájára a
csokoládét betiltanák, akkor lenne csokimaffia, amely az egész világon
évente több száz milliárd dollárt tenne zsebre, ahogy a drogmaffia is
becslések szerint háromszázmilliárd dollárhoz jut a tilalom révén. Lennének
továbbá vagány fiatalok, akik a csokoládémaffiába bekapcsolódva elképesztő
jövedelemre tennének szert, és a legdrágább kocsikon rohangálva üzleti
konfliktusok okán lelövöldöznék egymást, miképpen ezt teszik Los Angelestől
immár Budapestig és tovább mindenütt a világon, ahol valaminek, amire van
fizetőképes kereslet, az állam valamilyen meggondolásból tiltja a
kereskedelmi forgalmát. Ha az illetékesek és a szakértők a bűnözőket óriási
jövedelemmel kívánják jutalmazni, tiltsanak be valamilyen fogyasztási
cikket, meglátják, lesz témája a bűnügyi filmeknek és hírlapoknak.
A lezajlott vita nem nyújtott olyan érveket, amelyek álláspontom
megváltoztatására késztetnének. Mivel a parlament és az illetékes
kormányszervek nem kívántak érdemben reflektálni a kérdésre, örvendetesnek
tartom, hogy civil, kulturális összejövetelek résztvevői elmélkednek a
szóban forgó kérdésről, amely, lévén hogy csak ebben a kis országban több
száz fiatalember bűnösségének vagy ártatlanságának, háborítatlanságának vagy
szabadságkorlátozásának kérdése, az elvi jelentőségen túl emberi sorsokat is
érint. Kérdésem annak a szókrátészi hagyománynak a szerény folytatása, amely
együttgondolkodásra hívja fel polgártársainkat arról, hogy a körükben
elterjedt ítéletek igazak-e, avagy csupán előítéletek.
Konrád György