HOZZÁSZÓLÁS A DROGHÁBORÚHOZ
(Forrás: Budapesti Könyvszemle, 8. évfolyam 4. szám, 1996. Tél)
"A drogháború nem eredményes" - mondja Bill Buckley. Ez való igaz, ha
feltételezzük, ahogy ő teszi, hogy a drogháború célja annak elérése, hogy
Amerikában csak engedélyezett drogokat fogyasszanak. De ahogy a háború
elhúzódik, kétségeink támadnak valódi céljait illetően.
Amennyiben az a célja, hogy bűnözőt csináljon minden harmadik afrikai-
amerikai férfiból, sikeres. Ha az a célja, hogy létrehozza a világ
legmagasabb bűnözési rátáját - és ezzel gyúanyagot adjon a demagógoknak,
akik a bűnözés ellen szónokolva ígérgetik, hogy tesznek ellene -, már el is
érte célját. Ha az a célja, hogy de facto visszavonja a Bill of Rightot, az
Emberi Jogok Nyilatkozatát, közel áll a győzelemhez. Ha az a célja, hogy a
személyes szabadságot a központi kormányzatra ruházza át, éppen olyan jól
megteszi, mint bármelyik valóságos háborúnk. Ha az a célja, hogy hadizónává
tegye és lerombolja belvárosainkat, a végső győzelem előtt állunk.
A drogháború legtöbb hatása, amelyről az előző esszék panaszkodnak, már
az alkoholtilalom alatt is széles körben tapasztalható volt. Mindenki
tudhatta volna előre, mi fog történni, ha a tilalmat más drogokra
alkalmazzák. Már több mint egy évtizede világos, hogy Milton Friedmann
figyelmeztetése a tilalom visszahatásáról igazolódott (Prohibition and
Drogs. Newsweek, 1972. május 1.). Az alkoholtilalmat követő negyven éven
keresztül a drogtilalom megsértését nem vettük nagyon komolyan. Amikor
azonban kikeveredtünk a vietnami háborúból, Richard Nixon bejelentette a
"teljes körű, globális háborút a drogveszedelem ellen", és ezzel
megkezdődött a probléma militarizációja. Miután Ronald Reagan újra
kihirdette a háborút, és George Bush ezt megerősítette, ezerszer akkora lett
a drogháború költségvetése, mint amikor Nixon felfedezte az új ellenséget. A
háború célját homályban tartják, így megítélése megnehezedik. Az egyik
jogcím például az, hogy a tilalommal a nemzet erőfeszítést tesz a súlyos
bűncselekmények megelőzésére. Bill Clinton droggenerálisa, dr. Lee Brown így
nyilatkozott a kongresszus előtt:
"A drogok - elsősorban a szenvedélyképző, keménydrogfogyasztás - állnak a
legtöbb utcai bűncselekmény hátterében, amelyet a fogyasztók követnek el,
hogy finanszírozzák életmódjukat, és amelyek a dealerek területharcával
járnak együtt [...] A félelem hovatovább olyan szintre emelkedik
közösségeinkben, hogy példa nélkülivé válik történelemünkben..."
Ezeket az észrevételeket pusztán a "tilalma" szóval kellene kiegészíteni,
máris igaz lenne, és rendkívüli politikai visszhangja is volna. Dr. Brown
azonban azt állítja, hogy maga a drogfogyasztás a felelős a
"maffiaharcokért" és más felsorolt bajokért, noha akárcsak más drogharcos, ő
is jól tudhatja, hogy ez nem igaz. Egyetlen lehetőség ijesztőbb annál, hogy
vezetőink képmutatók: az, hogy esetleg maguk is elhiszik azokat a
képtelenségeket, amiket előadnak.
Keveset tudok hozzátenni az eddigi esszékben felsorolt háborús károkhoz.
Kiigazítanám azonban Mr. Buckley "kvantifikációs" érvelését. Mint ahogy
máshol már kifejtettem, a drogháború a felelős a súlyos bűncselekmények több
mint a feléért. A U. S. News and World Report által meghallgatott szakértői
bizottság szerint Amerika bűnözésének évi költsége 674 milliárd dollár.
Ennek a fele, 337 milliárd volt nemrégiben, 1975-ben a teljes szövetségi
költségvetés. A drogtilalomnak csak a bűnözési költsége az egész 1995-ös
szociális költségvetés 150 százaléka. Úgy vélem, Mr. Buckley az általa
eufemisztikusan "kellemetlenségeknek" nevezett, nem kvantifikálható
veszteségeket is alábecsüli. Nemcsak a Central Parkban való éjszakai séta ér
fel közel egy öngyilkossággal, de némely város egyes kerületeiben sem
elmenni hazulról, sem otthon maradni nem biztonságos. Vannak amerikaiak,
akik fürdőkádban alszanak, gondolván, az golyóálló. A tilalom keltette
erőszak amerikai városok egész kerületeit pusztítja. Drogháború vagy
egészséges városok: mindkettő nem lehet. Mi, kritikusok, itt összegyűjtött
tanulmányainkban a drogháború árára hívjuk fel a figyelmet. A háborúzók
jogosan hánytorgatnák fel, ha elfelejtenénk megemlíteni a hasznát. Vessünk
hát egy pillantást a "hasznossági" oldalra. Ha nem folytatnánk a drogháborút
- mondják a tilalompártiak -, a zombik országává válnánk. A DEA (Drog
Enforcement Administration) 60 milliót kapott elő a levegőből: azt mondják,
ennyi kokainistánk volna, ha nem küzdenénk ellene. Dr. Herbert Kleber, a
Center of Addiction and Substance Abuse munkatársa, a kokainisták
feltételezett számát a tilalom visszavonása után jóval alacsonyabbra, 20-25
millióra becsüli. A kormány felméréseiből viszont az derül ki, hogy jelenleg
csak mintegy 3 millióan fogyasztanak alkalmanként kokaint és csak 500 ezren
hetente. A prohibicionista forgatókönyvnek nincsen alapja sem Amerika
történetében, sem más kultúrákban. A kokain és a heroin több országban olcsó
és legalábbis de facto legális. Mexikót elárasztják az olcsó drogok,
külügyminisztériumunk állítása szerint még sincs náluk komoly drogprobléma.
A kokaint és a heroint mindenütt a világon csupán a népesség kis hányada
fogyasztja. Nincs okunk feltételezni, hogy Amerika lenne az egyetlen
kivétel. Lee Brown régebben az alkoholtilalomra hivatkozott annak
bizonyítására, hogy a legalizálás az egész nemzetet rászoktatná a drogra,
ahogy az alkoholfogyasztás is felszökött a tilalom visszavonása után. Ma már
ő sem érvel ezzel, minthogy kimutatták, hogy az alkoholfogyasztás csupán 25
százalékkal nőtt a tilalom visszavonása után. De még ha feltételezzük is,
hogy a jelenleg illegális kábítószerek fogyasztása minden tapasztalat
ellenére megduplázódik vagy akár megháromszorozódik a visszavonás után, még
ennek a megnövekedett fogyasztásnak a megakadályozása sem írható a
drogtilalom javára. A tilalom visszavonása után ugyanis a drogokat
szabályoznák: tisztaságfokuk és hatásfokuk fel lenne tüntetve a dobozukon,
ahogy Mr. Buckley is rámutatott ennek fontosságára, és ott lenne a megfelelő
figyelmeztetés is, amely felhívná a figyelmet a káros mellékhatásokra. A
túladagolásból és toxikózisból eredő halálozások száma csökkenne, nem pedig
növekedne. Ezenkívül, ahogy Richard Cowan kifejtette (National Review, 1995.
december 5.), a visszavonás után a fogyasztás a könnyebb drogok irányába
tolódna el. Az alkoholtilalom előtt sörivó nép voltunk. A tilalom a tömény
szesz felé kényszerített, és ebből még mindig nem gyógyultunk ki. A Harrison
Act előtt sok amerikai híg oldatban, például Coca-Colában fogyasztott
kokaint. A tilalom visszavonása véget vetne annak a kegyetlen gyakorlatnak
is - amelyet Ethan Nadelmann írt le -, hogy megvonják a fájdalomcsillapítót
a rászorulóktól. Használható lenne végre orvosi célra a marihuána, azonkívül
a kábítószer-fogyasztóknak nem kellene halálos betegségeket terjesztő közös
tűt használniuk. Lényegesen növekedne azoknak a száma, akik súlyos
egészségkárosodás nélkül fogyasztanak kábítószert. Ezért a tilalomnak egész
egyszerűen nincs egészségügyi haszna, semmilyen legalizálás utáni szcenáriót
feltételezve sem.
Úgy érzem, ezen a fórumon be kell vallanom, nem vagyok és soha nem is
voltam konzervatív. Mint kívülállónak talán megbocsátják nekem, hogy
képtelen vagyok következetességet látni a konzervatívok szokásos
drogpolitikájában. Azt még belátom, hogy valaki, aki úgy véli, hogy a
kormányzatnak rá kell kényszerítenie bennünket a helyes életre - még ha
tévesen is -, a drogtilalmat támogatja. De azt nem értem, hogyan
támogathatja bármely konzervatív a drogháborút. Ez számomra a legnagyobb
rejtély. Néhány további, kisebb rejtély is zavarba ejt. Íme néhány:
Miért prédikálja olyan sok konzervatív a "személyes felelősséget", akik
ugyanakkor buzgón megbüntetnék az embereket, amiért bizonyos anyagokat
fogyasztanak, azaz megtagadnak tőlük egy jogot, amely értelmet adna ennek a
felelősségnek. Ugyanezek a konzervatívok túlzásnak tartanák, ha a kormány
törvényben szabályozná, mennyi kalóriát vehetünk magunkhoz, vagy milyen
testmozgást kell végeznünk, noha egy ilyen törvény célja egészségünk
megóvása, munkaképességünk megőrzése és ezáltal az egészségügyi kiadások
csökkenése volna. A konzervatív álláspont következetlenségét látom abban is,
hogy egyes embereket megvédendő saját bolondériájuktól, más emberekre, akik
mentesek ettől a bolondériától, hatalmas költséget rónak, azonkívül
bűnözéssel, korrupcióval és az emberi jogok csorbításával sújtják az egész
társadalmat.
Newt Gingrichnek, Charles Murraynak és más konzervatívoknak teljes
mértékben igazuk van, amikor aggódnak amiatt, hogy olyan sok amerikai
családból hiányzik az apa. De hol vannak ezek az apák? Legalább félmillió
börtönben van, csak azért, mert valamilyen kábítószer volt a birtokában.
A konzervatívok nagyra becsülik a tulajdonhoz való jogot. Mégis, a
konzervatívok ugyanolyan boldogan támogatják a kábítószerek elkobzását, mint
a liberálisok. A kongresszus felmentett a bűnvádi eljárás szükségességétől
olyan személyek esetében, akik, akárha indirekt módon is, kábítószerekkel
hozhatók kapcsolatba. Egy egész házat el lehet kobozni, csak azért, mert a
tulajdonosa egy marihuánanövényt növesztett a fürdőszobában. Egy nagymamának
elkobozhatják a házát csak azért, mert az unokája kábítószert rejtett el a
pincében, amit a barátainak árul. A Legfelsőbb Bíróság azt mondta ugyan,
hogy vannak az elkobzásnak alkotmányos határai, de egyelőre még nem találták
meg ezeket. Henry Hyde képviselő tiszteletre méltó kivételével (lásd
Forfeiting our Property Rights című könyvét) a legtöbb törvényhozót nem
foglalkoztatja az alkotmányos határok meghúzása.
Sok konzervatív támogatja az ügyek átruházását a szövetségi kormányzatról
az állami vagy a helyi kormányzatra. De egyetlen konzervatív politikus sem
tűnt még fel, aki ezt az elvet a drogtilalom kérdésére alkalmazná. Pedig az
alkoholtilalom kezelési módja pontosan ez volt. Amikor visszavontuk a XVIII.
alkotmánykiegészítést, nem azt mondtuk ki, hogy az alkoholkereskedelem
minden formája mentesül a tilalom alól: a XXI. alkotmánykiegészítés
egyszerűen az államokra bízta, döntsék el ők, hogyan akarnak eljárni az
alkohollal. Némelyik száraz maradt. Volt, amelyik átadta a döntési jogot a
városoknak és a megyéknek, amelyek közül néhányban a tilalmat mind a mai
napig fenntartják. Sweet bíró úr és mások erőteljesen követelik ennek az
eljárásmódnak a kiterjesztését az alkoholon kívül más drogokra is. Miért nem
javasolta egyetlen konzervatív képviselő sem, hogy legalább tegyék
megfontolás tárgyává e javaslatot?
A tilalom fenntartásából egyetlen előnye származik Amerikának: az állandó
bűnbak jelenléte nyújtotta pszichikai kényelem. De miért éppen egy olyan
ellenséget kell kipécéznünk, amely ellen ilyen önpusztító dolog hadat
viselni? Jobban tennénk, ha a repülőcsészealjakból támadó ufók nyakába
varrnánk bajainkat.
Steven B. Duke
Fordította: Lakner Judit