ELVESZTETTÜK A DROGHÁBORÚT
(Forrás: Budapesti Könyvszemle, 8. évfolyam 4. szám, 1996. Tél)
Az Amerikai konzervatív National Review szimpóziumot rendezett a
kábítószer elleni háború következményeiről, és a legalizálás mellett foglalt
állást. Tavaly nyáron a New York Bar Association felkérte a lap
főszerkesztőjét, William F. Buckley Jr.-t, a neves konzervatív publicistát,
hogy az ügyvédek fóruma előtt tegyen nyilatkozatot a drogkérdésről. Ez a
meggyőző érvekkel alátámasztott, világosan megfogalmazott legalizáláspárti
állásfoglalás nyitja meg a vitát. A hozzászólók, Ethan A. Nadelmann
tudományos kutató (Princeton, Political Science Department, majd a
kábítószerpolitika-kutató Lindesmith Center igazgatója); Kurt Schmoke,
Baltimore polgármestere; Joseph Mc Namara volt rendőrfőnök (jelenleg a
Hoover Intézet kutatója); Robert W. Sweet volt ügyész, jelenleg szövetségi
bíró; Thomas Szasz pszichiáter és Steven B. Duke jogászprofeszsor (Yale).
Saját szakterületük felől megvilágítva a kérdést, mind egyetértenek abban,
hogy ezt a sokat dicsőített háborút Amerika elvesztette és hogy itt az ideje
olyan megoldásokat találni, amelyek összeegyeztethetőek egy szabad
társadalommal. Buckley és Duke felszólalását a National Review 1996. február
12-i számából hozzuk.
Egy olyan kórról van szó, amelynek évi közköltségét hetvenötmilliárd
dollárra becsülik, amely évi hetvenmilliárdot von el a fogyasztóktól, amely
az amerikai bebörtönzöttek közel felét teszi ki, amely bíróságaink
peridejének közel felét és négyszázezer rendőr munkaidejét rabolja el -
mégsincs rá gyógymód, sem kéznél, sem a tarsolyunkban.
Talán megbocsátják, hölgyeim és uraim, ha itt a Bar Association előtt
felidézem a drogpolitikában eddig bejárt utamat. Amikor a New York-i
polgármester-választáson indultam, a politikai verseny vidám volt, de a
város problémáit mindegyik fél komolyan vette. Droggal foglalkozó
felszólalásomban és a választások után megjelent könyvemben a drogembargó
fenntartása mellett foglaltam állást, ámbár szokatlan megokolással. Azt
olvastam ugyanis - és úgy gondolom, hogy ebben a tények továbbra is
megerősítenek -, hogy a drogfogyasztás társas foglalatosság. Ebből az
következik, érveltem, hogy egy drogfüggő társaságot keres, tehát másokat is
rá akar szoktatni a drogra. Eszerint pedig a drogfogyasztás járványos
betegségnek tekinthető, és ennek megfelelően a szokásos megszorító
intézkedéseket kell vele szemben foganatosítani, akár csak a tífusszal
szemben. Álláspontomat néhány szabadelvű - köztük Milton Friedman professzor
- kifigurázta, mondván, mit szólnék hozzá, ha kihívnák a rendőrséget, mert
bebizonyosodna, hogy a velem való összejövetel ragályos természetű. Azért
idézem fel mindezt, hogy meggondolásaimnak filozófiai perspektívát adjak.
1965-ben is tisztelettel adóztam annak a szabadelvű felfogásnak, amely
ellenzi, hogy törvényen kívül helyezzenek bármely cselekedetet, ami csupán
elkövetője számára jelent potenciális ártalmat. John Stuart Millt idéztem,
és rá hivatkozva mondtam: nem vagyunk feljogosítva arra, hogy megköveteljük
a motorbiciklistától, hogy bukósisakot viseljen. Kerestem, és úgy gondoltam,
meg is találtam a drogkérdésben azt az érvet, amelynek segítségével
kikerülhettem az állami beavatkozást ellenző logikát. Tíz évvel később egy
másik meggondolás, nem az állami intervenció elutasítása vezetett. Egy
konzervatívnak mindig mérlegelnie kell egy törvényes megszorítás
érvényesíthetőségét. Például azokban az államokban, amelyek törvénykönyve
mindmáig tiltja a szodómiát, e törvény, minthogy végrehajthatatlan, csupán
nyomtatott szöveg marad. Arra a következtetésre jutottam, hogy az
úgynevezett drogháború nem eredményes és nem is lesz eredményes egészen
addig, amíg alapvetően meg nem változtatjuk azokat a polgári
szabadságjogokat, amelyekhez hozzászoktunk, és amelyekhez mint értékes
hagyományunkhoz ragaszkodunk. És amennyiben a drogháború nem eredményes, meg
kell vizsgálnuk a hatását, mérlegre kell tennünk a háborús veszteségeket.
Ezek a megfontolások vezettek az utilitárius elvekhez: a drogok betiltásából
következő szenvedés és öröm benthami kalkulusához.
Körülbelül egy évvel ezelőtt jutottam arra a gondolatra, hogy mérleget
vonok, de hamarosan rájöttem, hogy akármilyen hozzávetőlegesen kalkulálok
is, olyan károkat kell dollárban mérnem, amelyek nem kvantifikálhatók. Jobb
híján azonban a törvény támogatja az efféle kvantifikációt, mint például
abban az esetben, amikor arra szólítják fel a bíróságot, hogy fejezze ki
dollárban a felperes jobb karjának az értékét, amelyet egy elromlott gép
vágott le a gyárban. Vállalkozásom jellegénél fogva allegorikus - nem tudok
pontos mérleget vonni -, de úgy vélem, a modell hasznosnak bizonyulhat a
perspektívák tisztánlátásához.
Steven Duke, a Yale Egyetem jogászprofesszora az America's Longest War:
Rethinking Our Tragic Crusade against Drogs című értékes könyvében és Drug
Prohibition: An Unnatural Disaster című tanulmányában arra hívja fel a
figyelmet, hogy nem az illegális drog fogyasztása okoz problémát, hanem az
illegális drogokkal való visszaélés. Elismert tény, hogy több millió
amerikai (nyolcvanötmilliós adatot láttam) fogyasztott már egyszer-kétszer
illegális drogot. De a felmérésekre feljogosított szövetségi szerv hivatalos
becslése szerint nincs több, mint egymillió kokainista, vagyis olyan
személy, aki az elmúlt héten legalább egyszer fogyasztott kokaint.
Megbízható becslések szerint ötmillió amerikai szív rendszeresen marihuánát,
míg hetvenmillióra tehető azoknak a száma, akik valamikor néhányszor
kipróbálták. Azok az amerikaiak, akik visszaélnek a droggal, amit itt úgy
definiáltunk, hogy függőségbe kerültek vagy rászoktak a kábítószerre, csak
kis százalékát képezik azoknak a drogfogyasztóknak, akik úgy használják a
drogot, hogy életükben és karrierjükben semmiféle káros elváltozás nem
figyelhető meg. A többség azokhoz az amerikaiakhoz hasonlatos, akik
fogyasztanak alkoholt, de nem lesznek alkoholisták. A kíváncsiság arra hajt,
hogy feltegyük a kérdést, vajon hány illegális drogfogyasztó hal meg
valójában drog következtében. A kérdés bonyolult, mivel a marihuána hozzá
van csapva a heroinhoz és a kokainhoz, noha még soha senki nem talált
senkit, aki a marihuánafogyasztásba halt bele. A kokain okozta halálesetek
felmérése is nehéz az anyag tisztátalansága miatt. Mint ahogy nem volna
értelme az alkoholra vonatkozóan abból a tényből következtetéseket levonni,
hogy 1931-ben ezer amerikai halt bele az alkoholfogyasztásba, minthogy a
halálesetek több mint a fele az alkoholhoz adagolt mérgező anyagok
következménye volt. Amikor az alkohol illegális volt, a fogyasztó sohasem
tudhatta, hogy többé-kevésbé ártalmatlan alkoholt kap-e - amilyeneket ma a
boltban vásárolhatunk -, avagy a csempész valami bénító pancsot adott el
neki. Az illegális heroin vagy kokain beszerzője sem tudhatja, hogy klinikai
tisztaságú drogot fogyaszt-e. Tisztában vagyok a nehézségekkel, de
megkockáztatom az állítást, hogy több ember hal meg a drogháború
következtében, mint abban, amit általában túladagolásnak nevezünk. A
drogháború áldozatai közé kell számítanunk ugyanis az egymással a
területekért harcban álló kereskedőket és azokat az embereket is, akiket
rablás közben megölnek a kétségbeesett szenvedélybetegek, hogy pénzhez
jussanak, és hogy beszerezhessék az anyagot. Itt a leghelyesebb talán
megemlíteni, hogy a kokain és a heroin előállítási költsége csak a két
százalékát teszi ki az utcai áruknak. Minthogy egy kokainistának heti ezer
dollárba kerül az adagja, valahonnan be kell szereznie ezt az ezer dollárt.
A lopott holmik túladásán átlagosan nyolcvan százalék a veszteség, így
emberünknek ahhoz, hogy ezret szerezzen, ötezer dollár értékű ékszert,
autót, egyebet kell lopnia. Szabad piaci körülmények között heti húsz
dollárból is kijönne a kokainista, akinek háborús körülmények között ezerre
van szüksége.
Azután figyelmemet a járulékos kiadások, más szóval járulékos szenvedések
felé fordítottam. Bűnözési statisztikánk, bármilyen nagydobra verjük is
tavalyi enyhe javulását, folytatja évszázados növekedését. A súlyos
bűntények száma négyszáznyolcvan százalékkal nagyobb, mint 1965-ben. Noha a
korreláció nem teljesen egyértelmű, mégis jelentős: a bűntények száma a rend
és a törvény alkalmazott érvényesítőinek, magyarán a rendőrök számának
arányában csökken. A beharangozott új büntető törvény, amelyet tavaly
fogadtak el, és amelyet Clinton elnök melegen üdvözölt, százezerrel több
rendőrt biztosít, igaz, hogy csak korlátozott időre. De négyszázezer rendőr
állhatna a bűnüldözés rendelkezésére, ha a drogárusok üldözésétől
felszabadulnának, mivel a drogokat különösebb haszon nélkül árulnák mondjuk
a gyógyszertárban. Megkísérelhetjük felbecsülni a kábítószeresek által
lopott javak értékét is. Duke professzor ezt tízmilliárdra teszi. Ehhez az
anyagi veszteséghez azonban mindenképpen hozzá kell számolni az áldozatok
nem anyagi jellegű kárát is. Ha valakinek éjszaka betörnek a házába, és
fegyvert fognak rá, míg elrabolják a pénzét, ékszerét, egyebét, indokolt,
hogy magasabb "árat" számoljunk, mint az ellopott javak puszta értéke. Ha
szerények vagyunk, méltányosan, bár önkényesen ezer dollárt számolhatunk az
áldozat szenvedésére. Egy esetleges testi sérülést vagy pszichikai traumát a
bíróság tízszer vagy százszor ennyire becsülne. Ezenkívül más tényezőkkel is
számolnunk kell, amelyek ugyancsak nehezen kvantifikálhatók, de nagyon is
kézzel foghatók. Ötven évvel ezelőtt éjszaka végigsétálni a Central Parkon
nem volt nagyobb kaland, mint manapság végigmenni a Fifth Avenue-n. Manapság
csak a Matternhorn megmászóihoz fogható vakmerők merészkednek éjszaka a
parkba. Nem volna-e helyénvaló felszámolni az elveszett kellemes
lehetőséget? Ha bezárnák a Metropolitan Museumot, vajon nem úgy ítélnénk-e
meg teljes joggal, hogy értéktől fosztottak meg bennünket? És milyen értéket
számoljunk fel a nyugodt álomért, ami odalett, minthogy éjszaka attól kell
rettegnünk, nem jön-e betörő, hogy drogra váltsa pénzünket, ékszereinket?
Tovább folytatva kalkulációnkat, fel kell tennünk a kérdést: melyek a
relatív költségei a szenvedélybetegek orvosi és pszichológiai kezelésének,
illetve a kábítószeres törvénysértők bebörtönzésének? Az derül ki, hogy a
kezelés hétszer olyan költségkímélő. Ez azt jelenti, hogy minden egyes
kezelésre fordított dollár hétszer olyan hatékonyan csökkenti a visszaszokás
valószínűségét, mint a börtön. Más oldalról megvilágítva: a kezelés ma csak
a rászorulók felének áll rendelkezésére. Mégis egyre több börtönt akarunk
építeni a kábítószeresek elrekesztésére, noha a börtönépítés és -fenntartás,
valamint a drogosok üldözésének, letartóztatásának, vád alá helyezésének
költségéből összehasonlíthatatlanul hatékonyabb orvosi és pszichológiai
gondozást finanszírozhatnánk. Megkímélem önöket kutatásaim számokban
kifejezhető végeredményétől, minthogy ilyen végeredmények nincsenek is, de
az eddig felsorolt adatok jól mutatják: a drogháború minden tekintetben több
szenvedéssel jár, mint a drogok engedélyezése, ha az engedélyezést kellő
felvilágosító oktatás kíséri a nem fogyasztók és a fogyasztók számára
egyaránt. A dohányfogyasztás is lényegesen csökkent az utóbbi harminc évben,
és nem azért, mert a dohányt betiltották volna, hanem mivel a problémára
érzékennyé vált közösség tagjai egyre nagyobb számban látták be, milyen
egészségkárosító hatása van a dohánynak, mint ahogy az AIDS korában egyre
több amerikai tartózkodik a nem biztonságos szextől vagy a fertőzött tű
használatától. Ha nyolcvanmillió amerikai tud kísérletezni a droggal
anélkül, hogy rászokna, joggal remélhetjük, hogy a mindenkinek nyilvánosan
rendelkezésre álló információk birtokában ugyanennyien ellen fognak állni a
drogvásárlás kísértésének, még ha a kábítószer az előállítási áron
beszerezhető lesz is a gyógyszertárban. Mindehhez még hozzávehetjük az
állampolgári igazságosság szempontját. Viseljék a drogfogyasztás
következményeit azok, akik visszaélnek vele. Ez nem azt jelenti, hogy a
társadalom mentesülne a segítségnyújtás kötelezettsége alól. Csupán azt,
hogy a kábítószert nem fogyasztók - és ez a többség - élete, szabadsága,
tulajdona ne kerüljön veszélybe a kisebbség által keresett drogok betiltása
miatt.
És akkor még nem is szóltam a társadalomnak okozott kárról, amelyet a
rendőrök és az ügyészek kezébe került döbbenetes jogi fegyverek okoznak: a
törvénysértések büntetéseképpen bevezetett vagyon- és házelkobzásról, amely
a drogháborút van hivatva előmozdítani, de mint egy hozzáértő tanácsadótól
tudom, jogosan alkalmazható a háziállat elhanyagolásáért járó büntetésként
is. És itt abba is hagyom azzal, hogy gyalázatos és felháborító egy olyan
társadalomban élni, amelyben a törvények megengedik, hogy fiatalembereket
életfogytiglan börtönre ítéljenek csak azért, mert pár uncia marihuánát
termesztettek vagy árultak. Remélem, létfontosságú szakmájuk jó hivatalai
legalább e My Lai-i mészárláshoz hasonló háborús túlkapások ellen minden
erejükkel tiltakozni fognak. És talán abba az irányba hatnak, hogy a legtöbb
drog legálisan hozzáférhető legyen - a kiskorúakat kivéve - bárkinek.
William F. Buckley Jr.